4. A magyarok betörése Németországba 1053–1054-ben. További események és a végleges béke megkötése 1058-ban.
4. A magyarok betörése Németországba 1053–1054-ben. További események és a végleges béke megkötése 1058-ban.
Henrik császár ama szándékát, hogy 1053-ban ismét betörjön Magyarországba, a birodalmában keletkezett újabb bajok akadályozták meg, ahol a Magyarországgal szemben szenvedett kudarcok a régi belvillongásokat és lázadásolat új életre ébresztették.* A baj oka abból keletkezett, hogy a császár két legbuzgóbb híve és támasza Gebhard püspök és Konrad bajor herceg, e két erőszakos ember, akiknek tartományai ép a magyar határ mentén feküdtek, összevesztek egymással. A császár és a birodalmi gyűlés Gebhardnak adott igazat, az idézésre meg nem jelent Konrádot pedig 1053 április 11.-én megfosztván birtokaitól, azokat a császár saját fiának, a három éves Henriknek adományozta. A császárnak ez a tette közfelháborodást idézett elő az egész birodalomban; Balduin flandriai gróf, Gottfried lotharingiai, Kázmér lengyel és Bretiszláv cseh herceg, akikhez később Welf karinthiai herceg is csatlakozott, egymással kezet fogva, fellázadtak a császár ellen, Konrád pedig előbb Karinthiába, majd Magyarországba Endre királyhoz menekült.
Giesebrecht id. m. II. 482: „Die unglückliche Belagerung Pressburgs bildet gleichsam den Wendepunkt in der Geschichte Heinrichs III. und unseres Kaiserreichs. Unmittelbar an dieses gescheiterte Unternehmen schloss sich eine Reihe von Afständen, die aller Welt verrieten, wie wenig gesichert jene furchterregende Macht des Kaisers war. Sobald die Erfolge gegen die äusseren Feinde versagten, entbrannten die inneren Fehden aufs Neue und richteten sich sogleich gegen die Autorität des Kaisers selbst“.
Ily belső bonyodalmak mellett Henriket az utódja miatti aggodalmak is kínozták. Hogy fiának a trónt biztosítsa, 1053 november havában Triburba birodalmi gyűlést hírdetett, amelyen a három éves kis Henriket királlyá választatván, a rendeket iránta való hűségre feleskette. Konrád is megvolt idézve a gyűlésre, de ő nem ment el, ellenben megjelentek azon a magyar király követei, hogy újból a békéről tárgyaljanak. Henrik ezúttal jobb kedvünek s legalább elvileg hajlandónak mutatkozott a békekötésre, bár annak árául igen magas feltételeket: nagy összegű pénz fizetését, a Kahlenbergig és a Morváig terjedő terület végleges átengedését és végül a minden hadjárathoz illetve hadiilletékekhez való hozzájárulást követelte, itáliai hadjáratainak kivételével. A magyar követek eskü alatt igéretet tettek, hogy királyuk mindezeket a feltételeket teljesíteni fogja, mire Henrik is fejedelmi szavát adta, hogy az említett feltételek mellett a végleges békét megköti.*
Herimannus Contr. az 1053. évhez.
Közben azonban Konrád minden tőle telhetőt elkövetett, hogy Endrét a békekötésről lebeszélje, s mire a követek Triburból haza érkeztek, már nem is volt hajlandó a vele közölt feltételeket magáévá tenni. Sőt Konrád által feltüzelve, még ugyanazon év vége felé a bajor herceg vezetése alatt jelentékeny számú magyar hadoszlopot küldött Karinthiába, amely annak egy részét, a Mura völgyét tűzzel-vassal pusztítván, a Grácztól illetve Wildontól délre, a mai St. Margarethen, tájékán fekvő Hengstburg (vagy Hengistburg) erődöt elfoglalta. Ennek kézrekerítése után Konrád abban magyar őrséget visszahagyván, téli szállásra újból Magyarországba tért vissza.*
Annales Altahenses majores az 1053. évhez és Herimannus Contr. az 1054. évhez.
Azonban Hengstburg nem sokáig maradt a magyarok kezében, mert a környék lakossága a tél folyamán fegyvert fogott ellenük, mire azok tavasszal a várat és várost elpusztítván, titkon hazájukba tértek vissza.
Henriknek ezt nyugodtan tűrnie kellett, mert időközben úgy Olaszországban, mint a birodalom nyugati részeiben egyre nagyobb vészfelhők tornyosultak a birodalom feje fölé. Olaszországban a normannok még 1053-ban tönkreverték a pápa segítségére küldött német hadsereget, sőt magát Leót is elfogták. Henriknek azonban egyelőre ezt is tűrnie kellett, mert előbb Flandriában kellett rendet teremtenie, ami 1054-ben tekintélyes sereg segítségével meg is történt.
Ezalatt azonban Endre egyszerre két hadsereget is küldött Németország nyakára. Az egyik Karinthiába tört be, a másik, nagyobb haderő pedig Konrád vezetése alatt Ausztriát és Bajorországot árasztotta el, megújítván azt a rettegést, amely a X. században oly sokáig lidércnyomásként nehezedett az összes német törzsekre. Végre a sok rablást, dúlást és fosztogatást megelégelvén, a magyar hadak tömérdek zsákmánnyal és fogollyal megrakodva tértek vissza hazájukba.
Henrik nem torolhatta meg a magyarok pusztításait, mert 1055-ben Olaszországba kellett mennie, hogy az ottani zavarokat lecsendesítse és az elhalt IX. Leo helyett Gebhard eichstädti püspököt tegye meg pápává. Távolléte alatt azonban birodalmában még nagyobb lett a fejetlenség és az összeesküvők abban állapodtak meg, hogy az Itáliából visszatérő Henriket meggyilkolják s helyette a Magyarországon bújdosó Konrád bajor herceget kiáltják ki császárrá. De a véletlen úgy akarta, hogy Konrád december 15.-én állítólag pestisben meghaljon.* Nemsokára ezután Welf herceg is meghalt, aki halálos ágyán elárulta az összeesküvők neveit, akiket aztán Henrik szigorúan megbüntetett.
Más verzió szerint Konrádot saját szakácsa mérgezte meg, erre a gaztettre III. Henrik császár által felbéreltetvén.
Miután Henrik Magyarországot többé nem bántotta, Endre sem inszcenált többé kalandozásokat a németek földjére. Ezzel a 13 évi véres küzdelem formális békekötés nélkül, de közös és hallgatólagos megegyezéssel úgyszólván önmagától véget ért. Henrik végre is belátta, hogy a német-római birodalom egész ereje és tekintélye sem elegendő ahhoz, hogy Magyarországot leigázva, állandó hűbéresévé tegye.* Endre pedig jobbnak látta, hogy a folytonos háborúskodások helyett inkább állandó barátságos viszonyt létesítsen legveszedelmesebb ellenségével, a mégis csak hatalmas német császárral. Ez okból valószinüleg az 1056. év szeptember havában tartott goslari birodalmi gyűlésen Endre nőül kérte 3 éves Salamon fia részére Henriknek 9 éves leányát, Zsófiát illetve Judithot, ahogyan a németek nevezték, amihez a császár beleegyezését is adta. A hivatalos eljegyést s vele együtt a végleges béke megkötését a császárnak 1056 október 5.-én bekövetkezett halála hiusította meg. De nem végleg, mert 1058 szeptember havában Henrik özvegye mint régens-császárnő fiával, IV. Henrikkel fényes kísérettel Magyarország felé utazott és az említett hónap 20.-án a Morva mezőn ünnepélyesen átadta leányát az őt nagy pompával fogadó Endre királynak Salamon herceg részére. Ugyanekkor végre megköttetett a béke is a szerződő felek teljes egyenjogusága és a status quo alapján* s így ezek után Magyarország hűbéri viszonyáról többé szó sem volt, de az Aba által átengedett terület végérvényesen az osztrák őrgrófsághoz csatoltatott.
Wibert, Vita Leonis, II. 660.: „Ideo romana respublica subjectionem regni Hungariae perdidit et adhuc dolet finitima patriae praedis et incendiis devastari“.
Annales Altahenses majores az 1058. évhez: „Rex cum matre in fines Ungariae venit, utriusque regni primores jure jurando pacem firmare fecit“,
