2. A dürnkruti csata 1278. augusztus 26-án.
Augusztus 20.-án Drösing-Jedenspeigen alá érve, Ottokár seregével az említett helység és a Morva között táborba szállt, hogy ott a még útban levő erősítéseket bevárja s egyúttal parancsot adott kikülönített portyázó csapatjainak a táborba való mielőbbi bevonulásra. Nagyon valószinü, hogy más említésre méltó dolog Ottokár serege körében az augusztus 26-án bekövetkezett döntő csatáig nem történt. Egyes történetírók szerint Ottokár ugyan Jadenspeigen alól tovább folytatta volna útját a Morva mentén dél felé, de ez okiratilag alá nem támasztható.
Annál lázasabb tevékenység folyt az ellentáborban, ahol a magyarok előretörekvési ösztöne Rudolfot is felvillanyozta, bár az ő tulajdonképpeni csapatjai csak igen lassan gyülekeztek, ami Rudolf marcheggi tartózkodását felette gondterhessé tette.
Augusztus 22-én, mely napig a Morva balpartján előnyomuló magyar sereg zöme már szintén Marchegg magasságába ért, a két király, Rudolf és László, seregeiket harchoz csoportosították és tanácskozásokat folytattak a küszöbön álló csata intézésére és vezetésére vonatkozólag. Rudolf egyúttal különböző elemekből álló hadseregét, melynek nagyobb része a nem is teljesen megbizható osztrákokból telt ki, csoportokba osztotta s ezek mindegyikének élére egy-egy megbízható parancsnokot rendelt. A következő napon a magyar fősereg is átkelt a Morván. Ennek megtörténte után az egyesült hadak a magyar sereggel az élen még aznap, vagyis augusztus 23-án megkezdték előnyomulásukat Stillfrieden át a felső Waidenbach felé, amelytől délre Ebenthal magasságában a magyarok, Stillfriedtől északra pedig Rudolf hadai ütöttek tábort, ahol három napon át, vagyis 23-tól 25-ig folytatták előkészületeiket a bekövetkezendő nagy csatára.
Valószinüleg ugyanaz nap, amelyen a seregek zöme előnyomulását megkezdette, vagyis augusztus 23-án, alighanem ugyanaz a 8000 főnyi lovas had, amely Baksa Simonfia György mester vezetése alatt augusztus 17-én Laanál oly remekül megoldotta feladatát, ismét előrerendeltetett, hogy a Morvától nyugatra és észak felé Ottokár táboráig terjedő terepet felderítse és főkép annak megállapítása céljából, hogy a felső Waidenbach alsó folyása mentén elterülő sásos és mocsaras terep, amelyen a seregnek támadás közben át kellett hatolnia, átgázolható-e vagy sem.
György mester elővéde csakhamar megállapította, hogy a Waidenbach környéke mindenütt száraz és még nehéz lovasság által is minden nagyobb nehézség nélkül átgázolható. De az elővéd most már nem érte be ezzel, hanem tovább előretörvén, Ottokárnak Dürnkrutnál és az attól nyugatra fekvő magaslatokon álló előörseit meglepőleg megtámadta és visszaszorította. Ezalatt György mester ereje zömével épúgy, mint Laanál tette, a kellő távolságra hátra és oldalt maradva és a fokozatosan előnyomuló elővédet a völgyszegélyt kisérő magaslatokon követve, végre annyira megközelítette a cseheknek az elővéd által felriasztott jedenspeigeni táborát, hogy annak elhelyezéséről és létszámáról igen találó benyomást szerzett. Hogy az elővéd támadása mennyire meglepőleg érhette Ottokár táborozó csapatjait, abból is kitünik, hogy annak nemcsak számos ellenséges katonát sikerült levágnia, hanem még 200 lengyel és szász foglyot is elvitt magával. A halottak fejeit a kúnok levágták és sisakostól elvitték magukkal, majd nagy büszkén kiteregették Rudolf sátra előtt a fűben, hadd lássa, hogy küldetésükben minő eredménnyel jártak el. Rudolf arca állítólag a kegyetlenség e szokatlan látványára nagyon elborult, de nem mutatta felindulását, rosszaló megjegyzést sem tett, hanem ellenkezőleg nagyon megköszönte a kúnok kiváló szolgálatait. Amikor a cseh sereg első meglepetéséből felocsudva előkészületeket tett, hogy nagyobb erőkkel a támadókra vesse magát, György mester a döntő összeütközés elől kitérve, óvatosan saját főserege felé húzódott vissza. Felvételre Rudolf egy osztrákokból álló csoportot küldött eléje, de annak beavatkozására nem volt szükség.
Bár a magyar-kún csapat kémszemléje kitünően sikerült, Rudolf maga személyesen is meg akart győződni a csatatérül kiszemelt terep alakulásáról, az ellenség erejéről, állásáról és magatartásáról és egyidejüleg szövetségeseinek harcratermettségéről is. Ez utóbbi már azért is kivánatosnak látszott, mivel az ő német és osztrák lovagjai váltig azt állították, hogy a könnyű magyar lovasság nem alkalmas arra, hogy Ottokár nehéz fegyverzetű lovasságával szembeszálljon. Ezzel szemben viszont a magyarok úton-útfélen kicsinyelték és fitymálták a németek nehézkességét. Nehogy ebből nagyobb kellemetlenségei származzanak, Rudolf mindent elkövetett, hogy a két heterogén elem összebartákozzék.
A fenti felvilágosítások megszerezhetése és a német és magyar seregrészek hadakozási módjának kipróbálása és összhangba hozatala céljából Rudolf augusztus 24-re egy az előzőnél még nagyobbszabású szemrevételt rendelt el, amelyen már nemcsak kúnok és magyarok, hanem német csapatok is részt vettek megfelelő számban. A sereg többi része egyidejüleg szintén csatasorba állt, mint hogyha már most harcolni kellene. A szemrevétel és a próbaharc lefolyásával Rudolf nagyon meg volt elégedve s most már bizodalommal tekintett a igazi csata kimenetele elé. Ennek napjául Rudolf, miután a pénteki napot a legjobban szerette, augusztus 26-át tűzte ki.
Miután Rudolf és László király a csatához még szükséges előkészületeket megtették, a szövetséges seregek augusztus 25-én még kissé tovább, a Waidenbachtól délre fekvő magaslatokra vonultak előre, ahol alig 1/2-1 mértföldnyire az ellenség állástól csatarendbe állottak. Innen az ellenséges sereg sátrait egészen jól át lehetett tekinteni.
Ezek után most már nem lesz nehéz a csata szinhelyét közelebbről megállapítani, amelyről hosszú ideig ellentétes nézetek állottak fenn. A fentiek szerint a nagy világra szóló döntő mérkőzés a Morva jobb partján a felső Waidenbach és a Zaya Bach alsó folyásai között, a Morvát környező mélyföldön és az azt nyugatról szegélyező magaslatokon Dürnkrut és Jedenspeigen között, a már akkor is Kruterfeldnek nevezett lankás sikságon játszódott le.
A kölcsönös erőviszonyok tekintetében szintén nagyon eltérők az egykorú feljegyzések, s azok nyomán a későbbkori írók adatai. Az összes feljegyzések megegyeznek abban, hogy Ottokár jelentékeny túlerő felett rendelkezett. A rendelkezésre álló adatok és feljegyzések összehasonlítása és egybevetése nyomán Ottokár seregének létszámát, illetve jobban mondva harcoló állományát 30.000 főre tehetjük, mig Rudolfnak ennek csak negyedrésze, illetve fele állott volna rendelkezésre. Az alábbi idézetek nyomán nagyon valószinűnek látszik, hogy az említett négyszeres, illetve kétszeres túlerő a két ellenséges sereg nehéz lovasságának számarányára vonatkozik. de nem szabad elfelejtenünk, hogy a nyugat harcaiban éppen a nehéz páncélos lovasság játszotta, legalább német felfogás szerint a döntő szerepet.
Kőhler (id. m. 328.) elfogadva a krónikák ama adatát, hogy Rudolfnak mindössze 250 nehéz páncélos lovasa volt, azon az alapon, hogy a német-osztrák seregben az összes kombattánsok létszáma kb. a nehéz lovasság nyolcszorosával volt egyenlő, hajlandó a 2000 főnyi létszámadatot is elfogadni. Ámde nagy kérdés és részemről teljesen kizártnak tartom, hogy Rudolfnak csak 250 nehéz páncélos lovasa lett volna.
Más források és összeállítások szerint a német-osztrák sereg a következő részekből állott volna: A sereg magvát az az 500 rajnai lovag képezte, akiket Rudolf már két év óta zsoldosok gyanánt Ausztriában maga mellett tartott. Ezek összlétszáma azonban kiséretükkel együtt közel 2000 lovas tett ki. Ugyancsak elsőrendű csapatnak volt tekinthető Henrik baseli püspök hada, mely tudvalevőleg 100, mások szerint 1000 jól felszerelt nehéz lovasból (lásd a 213. jegyzetet) és állítólag még 200 ijászból is állot. Továbbá a nürnbergiek 100 főnyi csoportja Zollerni Frigyes várgróf parancsnoksága alatt és a Habsburg házzal rokon Hochberg, Fürstenberg és Hohenegg grófok mintegy 600 főnyi hada, 600 sveici és elsassi, Henneberg gróf parancsnokásga alatt. Az osztrákok állítólag mintegy 3000-en Haslaui Konrád és Lichtenstein Henrik alatt vonultak fel. Ezek egy része valószinűleg nem is volt lovasítva s feladatuk alighanem a tábor őrzése és egyéb biztonsági szolgálat lehetett. Ez tehát semmikép sem befolyásolta a szembenálló seregek tisztán lovas jellegét. A stájerek Pettaui Frigyes, Lichtenstein Ottó és Söldenhofeni Cholo alatt állítólag mintegy 1000-en voltak. A karantánok mintegy 600 főnyi hada Ortenburgi Frigyes és Albrecht grófok, Heunburg Ulrik és Pfannenberg Henrik alatt vonult fel. Hogy a krajnaiak közül hányan és kik alatt harcoltak, arról nincs tudomásunk. A salzburgiak Frigyes hercegérsek alatt, mintegy 300, a trioliak Meinhard gróf alatt szintén 300, a görciek pedig grófjuk alatt mintegy 150 lovast állítottak ki.
Ugyancsak nem könnyü feladat a magyar sereg létszámának számszerü megállapítása sem. A magyar krónikák közül Kézai csak annyit mond, hogy ebben a hadjáratban László királyon kívül annak három testvére, András, Salamon, László s azonkívül „Magyarország más nemesei oly nagy számban, mint az égen a csillagok,” vettek volna részt. Kézai révén tudjuk azt is, hogy a sereg Székesfehérvárnál, nem pedig a Vág mentén, ahogy a Stájer rímes krónika tévesen említi, gyülekezett. Támpontot nyujt még a sereg létszámának megállapítására nézve László király egyik-másik okmánya s bár azok számszerű adatokat szintén nem tartalmaznak, de legalább biztosan megállapítható belőlük, hogy az ország által kiállítható sereg legnagyobb része, ha ugyan nem az egész, vett részt az 1278. évi hadjáratban. Az idegen krónikákban és feljegyzésekben már számszerű adatokat is találunk. Legkisebbre taksálja a magyar sereget a Klingenbergi Krónika, mely csak 2000-re teszi annak létszámát, de azt bátran tendenciózus kicsinyítésnek mondhatjuk. A Chron. Colm. 249. old. 14.000-re, más helyen 15.000-re teszi a magyar sereg létszámát. Ez jelzi egyúttal a szavahihető egykorú feljegyzésekben előforduló legkisebb számszerű adatot. Más források 30.000-40.000-re teszik a magyarok létszámát. Végül egy a dürnkruti csatát megelőzőleg Rudolf táborából irt levél 40.000 magyarról és 16.000 kúnról beszél.
A közölt adatok gondos mérlegelése alapján a magam részéről legvalószinűbbnek tartom, hogy a dürnkruti csatában Ottokár mintegy 30.000 főnyi seregével Rudolf mintegy 8000-10.000 emberrel. László király pedig összesen 30.000 magyar és kún harcossal állott szemben. Ezek, sőt az összes fentebb közölt létszámadatok világosan szólnak amellett és kétségtelen bizonyítékát szolgáltatják annak, hogy Habsburgi Rudolf dürnkruti fényes győzelmét első sorban a magyarok, kivált a külföldi írók által sokáig nem eléggé méltányolt, nagyarányú lelkes segítségének köszönhette.
A csapatok fegyverzete, felszerelése és harcmódja tekintetében Rudolf és Ottokár hadserege között alig volt különbség, de annál nagyobb volt az eltérés ezek és a magyar illetve kún hadak között. A kúnok még mindig régi pogány módra hadakoztak; még mindig a félelmetes nyil volt főfegyverük, mely a vértezeten is áthatolva, többnyire halálos sebet ejtett áldozatán, ellenben a zárt sorban és rendben való harcmódot egyáltalában nem kultiválták. A szinlelt futás, csel- és lesvetés még mindig elsőrendű szerepet játszott hadműveleteik és harcaik közepette. Ezzel szemben, mint tudjuk, a magyar nemesség egy része már a nyugati harcmódban is járatos volt és ha nem is volt oly nehezen vértezve, mint a nyugati német lovagok, azért, mint a csata leirásából is ki fog tűnni, a zárt harcban is derekasan megállotta a helyét.
A magyar csapatok a nyilharcot és a kézitusát vegyesen alkalmazták. A csatát a kúnokkal egyetemben az ellenséget körülrajozva és nyilzáporral elárasztva, a könnyű magyar lovasság, hogy kézitusáját a kemény falként helytálló ellenséggel rettenthetetlen bátorsággal és szilajsággal megvívja. Ennél a harcmomentumnál már a kard, a buzogány és a paizs játszották a főszerepet, mig a könnyű magyar és kún lovasság majdnem kivétel nélkül csakis ijjal és nyillal dolgozott. Kézitusával kapcsolatos zárt harcmódjuknak megfelelőleg a hadbaszállt magyar nemesek az általános használatnak örvendő acélsisakon kivül tehetségükhöz képest már páncélinget, vértet, kikészített állatbőröket, az úgynevezett „kutza”-t viselték és többé-kevésbbé szintén vértezett és védett lovaikon szőrmével borított könnyü fanyeregben ültek.
A német tartományokból származó s Rudolf hadseregét képező csapatok német szokás szerint felszerelt és felfegyverzett, legnagyobbrészt nehéz fajtájú lovakon ülő, vértezett és páncélozott nehéz lovasságból állottak. Kivételt képezett e tekintetben a kisegítő személyzet, amelyről legott szólunk majd. Támadó fegyverük a pallos, lándzsa és a tőr, fővédő fegyverük a nem túlnagy, de széles háromszögalaku paizs volt. A fejek megvédésére a fazékalakú, a legmagasabb vezetőknél különféle diszítésekkel (Helmzierde) ellátott sisak (Topfhelm) szolgált, amely menetközben lánccal megerősítve a háton csüngött s csak a harc kezdetén került parancsra a fejekre. A nyak és a felsőtest védelmére a páncéling (Halsberge) szolgált. E fölött egy gyapjuanyagból készült hosszú ujjnélküli kabátot (Waffenrock), alatta pedig egy vászonfehérneműből készült, erősen vattirozott mellényt (Jop) viseltek. A mell védelmére szolgáló acéllemezt (Platen) hol a páncéling alatt, hol a fölött hordozták. A térd- és könyök-csuklók bőrből, a lábbeli és a keztyűk láncfonatból készültek. Minden lovag egy könnyű fegyverzetű szolgát (servus) és rendszerint egy fegyvernélküli lovászgyereket (bubulcus) tartott magának. Harchoz a sereg több harcvonalba (acies) tagozódott, melyek mindegyike több jelentékeny mélységű, elől a legjobban felfegyverzett lovasokból alakított „él”-lel (Spitz) ellátott csoportból (cunens) állott. Az élnél tartózkodtak és a legjobb lovagok védelme alatt harcoltak a vezetők és ide osztották be a zászlókat is.
Hogy a harcban gyalogság is vett volna részt, annak a feljegyzésekben semmi nyoma. Ha a sereg körében gyalogosok is voltak, ezeket valószinüleg a tábor és podgyász őrzésére használták fel.
Ottokár hadserege szintén német módra volt felszerelve és felfegyverkezve, tehát teljes egészében nehéz lovasságból állott.
Mialatt a német-osztrák és a magyar sereg fokozatosan folyton előbbre nyomult Dürnkrut irányában, Ottokár nem mozdult ki Jedenspeigen és a Morva között elfoglalt táborából, ahová talán még további erősbítéseket is várt.
A Waidenbachig előnyomult német-osztrák és magyar sereg, amelynek arcvonala előtt a Waidenbach és Dürnkrut között előretolva volt és a magyarok I. harcvonalát képező Baksa Simonfia György-féle had végezte a biztosító szolgálatot, a csata előestéjén, augusztus 25-én ott következőleg állott egymás mellett csatarendbe: A balszárnyon, bal szárnyhad gyanánt, ugyane szárnyukkal Waidendorf helységre támaszkodva a magyarok állottak fel két harcvonalban. Azok elsejét, vagyis a II. számmal jelzettet Csák Mátyus nádor vezette, aki az egész sereg vezére gyanánt is szerepelt, a második, illetve helyesebben mondva III. harcvonal élére pedig Guthkeled István országbíró állott, akit a németek „Schiltpergi” vagyis „vértesi gróf” néven említenek. Valószinüleg a Waidenbachon túl előretolva, legelső harcvonal gyanánt Baksa Simonfia György állott, mig a kúnok, harcmódjuknak megfelelően, nem álltak be a csatarendbe, hanem az arcvonal előtt és mindkét szárnyon előretolva nyertek alkalmazást. Maga László király megfelelő kisérettel félreállva, egy közeli dombról szemlélte az ütközetet.
A sereg összeállításáról Pauler id. m. II. 339. a következőket mondja: „A sereg, melyet (IV. László) gyüjtött, – nemesség, várjobbágyok és egyéb népek – jobbára az ország északi és nyugati részeiből: Szabolcsból, Szatmárból, Zemplénből, Borsodból, azután délibb vidékről, mint Somogyból, a Dráva mellékéről került ki, Erdélyből, a Drávántúlról az idő rövidsége miatt (?) nem igen jöhettek, de mégis voltak vitézek. Eljött Guthkeled István az új országbiró és mosonyi ispán rokonaival, Joakhim bán bajtársaival, Hódossal, Benedekkel, Györggyel, Bereckkel, a Báthoryak ősével; Baksa Simonfia György, a Soós család őse, ki Görgényt és Márkfia Lórántot legyőzte; Aba Fintának testvére Amadé, ifjú vitéz, a jövőnek egyik kiváló embere. Jákófia Jákó, királyi pohárnokmester, András testvérével a Kaplyon nemzetségből, a gr. Sztáray, a szatmármegyei Vid fiai: László és Venczel, az Irinyi, a zólyommegyei Györkfia Dénes, a Radvánszky, Ebedfia Ják, a Niczky-család ősei; Ivánkfia András egyik fia, szintén András, a gróf Forgáchok egyik elődje és a régi vitéz Bő Izsépfia János, ki már a Sajónál megsebesült, végül a király zászlótartója, a Bastech nemzetségből eredő Rénoldfia Rénold gróf. A kúnok közül két „szék” csatlakozott. A magyar sereg vagy 14-15.000 lovasra rúgott, melyhez azonban még a kúnokat adhatjuk, de a németek 30-40.000 emberről – amennyit Rudolf kért – beszéltek. Július 31-én IV. László király Győrben volt. Egy héttel rá – augusztus 6. – már ákelt a Dunán és Pozsony alatt táborozott.”
A magyar seregtől jobbra jobbszárny-had gyanánt Habsburgi Rudolf állott fel szintén két harcvonalban. Az első harcvonalban a két csoportba sorakozott osztrákok állottak. Ezek mögött a második harcvonalban balról jobb felé három csoportba tagozva (lásd a 16. sz. mellékletet) a német birodalmi csapatok, főleg svábok, továbbá a stájerek, a harmadik csoportban pedig a karinthiaiak, krajnaiak, salzburgiak állottak. Rudolf maga kiséretével a stájer csoportnál tartózkodott. Végül leghátul a „hosszú” Capellen Ulrik parancsnoksága alatt egy 50-60 vitézből álló tartalék állott.
A nap folyamán tartott tanácskozáson a két király abban állapodott meg, hogy másnap, augusztus 26-án, pénteken reggel, mindenekelőtt a magyar sereg kezdje meg a támadó előnyomulást, amelyet aztán a német-osztrák sereg is követni fog. Ez a megállapodás a magyarokra kétségkívül nagy megtiszteltetést jelentett. Ez a rendelkezés már magában véve biztos jele annak, hogy László és Rudolf hadát két különálló seregcsoportnak kell tekintenünk.
Augusztus 26.-án reggel a még szükséges intézkedések megtétele és végrehajtása után mindenek előtt Baksa Simonfia György hada kezdte meg az előnyomulást s miután élosztagai Dürnkrutból is kibontakoztak anélkül, hogy az ellenség őket ebben megakadályozta volna, a kúnok kisebb csoportokra oszolva széles arcvonalban előrevágtattak és csakhamar körülrajzották és a nyilak százaival borították el Ottokárnak a jedenspeigeni tábortól délre ép csatarendbe álló hadseregét. György mester csapatjainak zömével nyomon követte őket és szintén a legnagyobb elszántsággal vetette rá magát az ellenséges seregre, amelyet ez a támadás, ha nem is egészen váratlanul, de úgy látszik elég meglepőleg ért. Ez körülbelül d. e. 9 óra tájban történt.
Ahhoz nem férhet kétség, hogy Ottokár is számított a közeli döntő összeütközésre s arra ő maga is tett előintézkedéseket és a sereg számára megállapította a csatarendet is, amely a különböző források adatainak egybevetése alapján következőleg nézhetett ki:
A német-osztrák és magyar hadsereghez hasonlóan Ottokár hadserege is egy jobb és egy bal szárnyhadra s azok mindegyike három-három harcvonalra tagozódott. A jobb szárnyhadban, amelynek fővezére valószinüleg Dedics Milota, II. Ottokár egykori stájer helytartója volt, az első harcvonalban csehek, a másodikban morvák, a harmadikban lengyelek, – a cseh király személyes vezetése alatt álló balszárnyhadban pedig az első harcvonalban a meisseni és thüringi németek, a másodikban bajorok és szászok, illetve brandenburgiak, a harmadikban pedig szintén lengyelek állottak. Ottokár törzsével bajor és szász vendégeinél (hospites, zsoldosok) tartózkodott. Előtte tábori jelvény gyanánt oroszlánt hordoztak. A cseh sereg jelvénye zöld kereszt, csatakiáltása pedig Praga! Praga! volt.
A német-osztrák és magyar sereg hozzátartozói elől-hátul nyakon függő fehér keresztet viseltek, csatakiáltásuk pedig Róma! Róma! Krisztus! Krisztus! volt, mely szent nevet még a pogány kúnok is hangoztatták.
Az első meglepetéséből fölocsudott cseh sereg szívós ellenállást készült kifejteni, s így György mester támogatására csakhamar Mátyus nádor, majd Guthkeled országbíró harcvonalának is közbe kellett lépnie, úgy hogy d. e. 10 óra tájban a magyar sereg és Ottokár jobbszárnyhada között igen elkeseredett harc folyt. A karddal, lándzsával vívott kemény tusában a „nagyszakállú” vitéz Mátyus nádor és István országbíró hősies magatartásáról és a hadi fegyverek kezelésében való jártasságáról a Stájer rímes krónika 155. fejezetében a következő élénk képet festi:
„Die mit den langen perten
Hueben grozz gedenz
Mathias Maister von Trenz
Und von Schiltperig graf Stephan
Wisst, daz die Zwen man
Und die zwo schar, die sie fürten
Drukchten und rürten
In dem streit uncz an daz Ort . . .
Die drukchten hin und herwider
In dem streit hertichleichen
Als sy dacz Frankreichen
Heten vechten gelernt . . .
Wer gicht, daz sy nicht wernt
Noch tawrn undern helmen
In hicz und in melmen;
Hiet sew dez tages der gesehen
Der muest in dez furwar jehen
Sy kunden swebischen vechten
Swenn sy sich darczu gerechten
Mit Rossen und mit harnasch”.
S ehhez Mátyus nádorra vonatkozólag még hozzáteszi:
„Ain drescher nie so gedrasch
Als von Trensz tet der weigant
Mit seiner ellenthaften handt.”
Végre d. e. 10 és 11 óra között Baksa Simonfia György, Mátyus nádor és István országbíró hadai együttes megfeszített munkájának sikerült Ottokár jobb szárnyhadát előbb megingatni, majd teljesen visszavetni. A Dedics Milota vezette csehek és morvák pánikszerű futása a harmadik harcvonalban álló lengyelek egy részét is magával rántotta.
A csatának erről a kiválóan fontos részéről, amelyet a német krónikák tendenciózusan teljesen mellőznek, Kézai következőleg emlékszik meg, aki viszont, hogy német kollégáinak visszaadja a kölcsönt, Rudolfnak csak ezután következő komoly és heves küzdelméről még csak említést sem tesz.
László király látván és megértvén (Rudolf szorult helyzetét), Ottokár elébe vonul, aki a Morva víze mellett fekvő Stilfried vára felé közeledett és csatára készen állt és a cseh sereget minden oldalról körülkerítette. Ennek lovait és magukat az embereket is a király magyarjai és kúnjai nyilaikkal megsebezvén, annyira kellemetlen helyzetbe hozták, hogy Milot, Ottokár hadának vezére, akiben a sereg zöme leginkább bízott, a magyarok rohamait és nyilait kiállani nem bírván, embereivel együtt megszaladt. Utána a lengyel zsoldosok teljesen fölbomolva futának a csehekkel együtt. E harcok közben a kúnok a cseh király és serege podgyászát és fegyverneműit fosztogatva zsákmányul ejtették. E csatában Ottokár királyt, a sereg között ide-oda való eszeveszett bolyongása közben elfogták és megölték.
A magyarok már javában harcoltak, amikor Rudolf csoportja még alig indult el a Waidenbachtól délre fekvő táborából. Itt ugyanis augusztus 26.-án korán reggel a baseli püspök mindenekelőtt misét mondott, majd az idők szokásához híven meggyóntatta és megáldoztatta a hadsereg főbb vezéreit, minek megtörténte után Rudolf egy bizonyos számú fiatal nemest lovaggá ütött, s végül még egy fontos intézkedést tett, Capellen Ulrik lovagot még más 50-60 kiváló lovaggal utóvédül jelölte ki s meghagyta neki, hogy a harcban végső tartaléknak tekintse magát s abba csak akkor vegyüljön bele, ha azt a helyzet okvetlenül megköveteli.
Ezek után a király a sereghez néhány buzdító szót intézvén, ez harcvonalanként megkezdte előnyomulását a Waidenbachon át, az élen lovagoló baseli püspök buzditására szent énekeket zengvén.
Dürnkrut magasságába érve, Rudolf a magyaroknak már folyamatban lévő harcára való tekintettel, az osztrákokból képezett I. és II. harcvonalát gyors előnyomulásra utasította. Ezt úgylátszik Ottokár is észrevette, s miután ekkor a magyarok és saját jobbszárnyhada között a harc még eldöntetlenül hullámzott ide-oda, ő maga német vendégeivel, a meisseniekkel, thüringiekkel, bajorokkal és brandenburgiakkal bőszült oroszlán módjára ellentámadásba ment át a feléje közeledő osztrákok ellen. Ebből d. e. 11 óra tájban a Dürnkrut és Jedenspeigen közötti síkon hatalmas összecsapás és véres küzdelem keletkezett. amelyről Rudolf ezeket irja a pápához címzett levelében (Bodmann id. m. 91.): „A szembenálló harccsoportok csakhamar egy nagy gomolyaggá keveredtek össze s ember-ember ellen támadt egymásra karddal kezében. Mindkét oldalon a győzelem szükségének érzete annyira felülkerekedett mindenkiben, hogy a halált, a győzelmet s ennek haldokolva való kierőszakolását tartotta mindenki egyedül magához méltónak és legszentebb kötelességének”. Az osztrákok Ottokár túlerejével szemben nem sokáig állhatták a harcot; a féltve őrzött zászló hamarosan kiesett az öreg százéves Haslau kezéből s azt Liechtenstein Henrik ragadta magához. Ámde a heves küzdelem alatt az osztrákok sorai folyton ritkultak s a megmaradt rész csakhamar felbomolva zúdult vissza a Waidenbach felé, amelyen Rudolf csak most készült átkelni harmadik harcvonalával.
A visszavetett osztrákokat erélyesen üldöző Ottokár, aki szentül meg volt győződve, hogy az imént Rudolf egész hadával állott szemben, nagy ámulattal vette észre, hogy a Waidenbach felől csak most bontakozik ki a németek nagy tömege s midőn az annak nyomán felszálló nagy porfelhőből a római királynak fehér keresztes nagy vörös lobogóját feltünni látta, tisztában volt vele, hogy csak most érkezett el a Rudolffal való igazi nagy leszámolás órája. Övéit erre az utolsó nagy küzdelemre néhány lelkes szóval feltüzelvén, azzal az elhatározással vette fel az ujonnan felbukkanó ellenséggel a küzdelmet, hogy Rudolfot minden áron, élve vagy halva, de kézre keríti. Ámde utóbbinak újonnan beérkezett friss erői, a stájerek, svábok, salzburgiak, krajnaiak és karantánok zárt tömegekben rá vetvén magukat Ottokárnak az üldözés alatt meglehetősen meglazult kötelékekkel előnyomuló osztagaira, azokat rövid kézitusa után visszavonulásra kényszerítették s nyomban megkezdték üldözésüket is. Ez valamikor déltájban történhetett. (Lásd a 16. sz. mellékleten feltüntetett IV. sz. harcmozzanatot.)
De ez a rövid harc is elég volt ahoz, hogy Rudolfot a legnagyobb életveszélybe sodorja. Ottokárnak ama lovagja ugyanis, aki kellő jutalom fejében megigérte neki, hogy a német királyt mindenáron megöli, hamarosan felismerte magas alakjáról Rudolfot, bár az a csata napjára csak egyszerű lovagi öltönyt vett fel, s Vollenstein barátjával, akit a Stájer rímes krónika Herbot von Fullenstein-nak nevez, rávetette magát a királyra, de szerencsére csak annak lovát szurhatták le. Lovának felbukása folytán Rudolf, aki éppen a Waidenbachon igyekezett átjutni, beleesett az említett patakba, s hogy a száguldó paripák el ne tiporják, pajzsát borította magára, mignem Ramswag Walter thüringiai lovag, az Ann. S. R. Salisb.-ban említett Berchtold gróf segítségével kiszabadította kínos helyzetéből, fölemelte, s újból lóra segítette.
Amikor ismét lovon ült, az időközben tovább előrejutott csapatjait igyekezett utólérni s egyszersmind magához rendelte Capellent is, aki utasításához híven megfelelő távolságban hátramaradva, követte a harmadik harcvonalat. Délután 1–2 óra felé járhatott az idő amidőn Rudolf a Dürnkuttól északra, nem messze Jedenspeigentől, heves küzdelembe került harmadik harcvonalbeli csapatjait ismét elérte.
Ottokár visszavetett második harcvonalbeli csapatjainak egy töredék része ugyanis – a többiek elvesztek vagy szétszóródtak – az eredeti helyükön megmaradt vagy legalább is nem jelentékenyen előbbrevonult lengyelek által felvétetvén, azokkal együtt újból felvették a harcot az őket nyomon követő német-osztrák csapatokkal, amiből egy újabb kemény küzdelem lobbant lángra. Ez az újabb harc már jó ideje folyt, amidőn Rudolf a Capellen-csoporttal együtt a küzdelem színhelyére ért.
A helyzetről való tájékozódás után Rudolf a Capellen-csoportot balra előre támadásra rendelvén, ez oly hévvel fúródott bele a lengyelek jobb oldalába, hogy azok csatasorai menten két részre váltak. Capellen, az egyik verzió szerint Rudolffal együtt, most a kettészakított lengyel harcvonal hátsó, kisebb részére vetette magát, míg az elől levő rész ellen, ahol Ottokár is a legelsők sorában küzdött Rudolf harmadik harcvonalbeli csapatjai, a stájerek, svábok, salzburgiak, krajnaiak, karantánok folytatták az élet-halál harcot.
Valamivel d. u. 2 óra után a harcolók tömegében előbb egy hatalmas hang, majd mindig többen azt kiáltották németül: „már menekülnek! már menekülnek!” (Sie fliehen! sie fliehen!) s ez a csel, melyet már annyiszor erdménnyel alkalmaztak, most is megtette hatását, mert az eddig keményen helytálló lengyelek közül most már mindig többen és többen hagyták el a csatateret, s nemsokára visszavonulásuk általánossá vált, csak Ottokár tartott ki továbbra is rendületlenül egy kisded csoport élén, mintha a csatát most már egymagában akarta volna megnyerni. ő maga is otthagyta a küzdőteret, s Drősing felé igyekezett magát keresztülvágni. De már késő volt. Az utána iramodó németek,állítólag Emmersbergi Berthold és Mohrenbergi Siegfried, utolérték és bár önként meg akarta magát adni, földreteperték. Tehetetlen teste egy ideig ott feküdt eszméletlen állapotban, de azután más német lovagok tovább cipelték, majd az egyik kardját mellébe döfte, egy másik pedig tőrét nyakába szúrta. Ismét mások levetkőztették és kifosztották a holttestet, amelyen nem kevesebb, mint 17 seb tátongott. Rudolf ellenfelének elfogásáról, majd megöletéséről hírt véve, nyomban intézkedett, hogy a tetemet Bécsbe vigyék, ahonnan nemsokára Znaimba, majd Prágába szállíttatott.
Az utolsó pillanatig kitartó lengyeleket a hozzájuk csatlakozott német harcosokkal együtt a Capellen-csoport támadási iránya és halálmegvető, elszánt fellépése katasztrófális helyzetbe juttatta, mert a Morva felé szoríttatván, legnagyobb részük annak habjai között lelte halálát. Az a rész pedig, amely Rudolf többi hadainak a döntés után még intenzivebbé vált nyomása folytán északi irányban igyekezett egérútat találni, ott a magyarok és az Ottokár táborát fosztogató kúnok kelepcéjébe került s így azok nagy része szintén a biztos halál torkába rohant bele. Ugyanaz a sors várt azokra a még mindig útban levő erősbítésekre és harácsolásról visszatérő osztagokra is, amelyek a csata hirére észak felől igyekeztek Ottokár főerejéhez csatlakozni, bár jó részük a veszedelmes helyzetet idejekorán felismerve, meg sem kisérelte a harcba való beavatkozást, hanem a csatatérről menekülőkhöz csatlakozva, azokkal együtt hanyatt-homlok rohant vissza folyton hajszolva és űzve a fürge magyar és kún lovasság által, amely a foglyoknak megszámlálhatatlan tömegét cipelte vissza magával. Ellenben Rudolf az ő csoportjával a csatát követő éjjelt a csatatéren töltötte s csak másnap folytatta előnyomulását északi irányban Brünn felé, mert augusztus 27-én Feldsbergből (in castris apud Velsperg), ahol négy napi pihenőt tartott, datálja a velencei dogehez intézett győzelmi jelentését.
Ugyan e napon a magyarok zöme László királlyal együtt tőle balra, s vele egy magasságban Laa környékén táboroztak, ahonnan aztán foglyokkal és bő zsákmánnyal megrakodva visszatértek Magyarországba mig Rudolf tovább nyomult előre, hogy Morvaországot hatalma alá hajtsa.
László király ugyan kinálkozott, hogy továbbra is segítségére lesz Rudolfnak egész Morva- és Csehország meghódításában, de útóbbi attól tartva, hogy a két sereg még össze talál egymással veszni, mert apróbb incselkedések és összetüzések már eddig is napirenden voltak, hálásan megköszönve László támogatását, arra kérte, hagyná el minél előbb seregével Morvaország területét, Csehországot pedig ő maga sem foglalja el, mert azt teljes egészében II. Ottokár és Kunigunda kis fiának, Vencelnek szándékozik meghagyni. És úgy is történt. Rudolf Csehországban csak Kolinig nyomult előre, ahol a béke meg is köttetett.
László király a Stájer rímes krónika szerint Mistelbachban vált el Rudolftól, aki nagy hálálkodás közepette búcsúzott el szövetségesétől és vitéz hadseregétől, amelynek elsősorban köszönhette dürnkruti fényes győzelmét és annak révén trónja megszilárdítását.
A magyar sereg Pozsonyon át tért vissza Magyarországba s a magával hozott tömérdek zászlót és pajzsot, Kézai szerint „a diadalmas győzelem örök emlékére és a csehek, morvák és lengyelek szégyenére és örök gyalázatára”, a fehérvári egyház falaira függesztették.
Az egyik krónika feljegyzése szerint a magyarok és kúnok minél gyorsabb eltávolítását egy érdekes incidens tette volna sürgősen szükségessé. A csatát követő éjjelen a csatatéren táborozó német-osztrák csapatokon egyszerre nagy nyugtalanság vett erőt, mert kívülről az őrök felől nagy zaj és kavarodási zenebona hallatszott, minek folytán az egész sereg gyorsan fegyvert fogott. Eleinte azt hitték, hogy kisértetek járnak a halottak között, de később kiderült, hogy a bujkálva járó-kelők kúnok voltak, akik farkas módjára kerülgették a német tábort, állitólag, vagy legalább is a németek képzelődése szerint azért, hogy nem-e lehetne őket is királyukkal együtt meggyilkolni, megrabolni, s az ő zsákmányukat is elszedni?
A dürnkruti csata és az azt követő erélyes üldözés Ottokár seregének majdnem teljes tönkretételét vonta maga után. Az elesettek és a Morvába fúltak, vagyis a halottak számát a Chron. Colm. 251. és az Ann. Colm. maiores 203. old. 14.000 főre teszik. Az Ann. S. Georgii, M. G. Scr. XVII. 298. szerint Ottokárral együtt 12.000 ember vesztette el életét, Thomas Tuscus M. G. Scr. XXII. 525. pedig azt mondja, hogy a 30.000 főre tehető cseh sereg harmadrészét verték agyon, illetve fulladt bele a Morvába. Ha ehez még a nagyszámú foglyokat is hozzászámítjuk, akkor Ottokár seregének veszteségszáma még sokkal magasabbra szökik fel. Sőt Rudolf a pápához intézett levelében dürnkruti győzelmét az ellenség teljes tönkretételével egyenlőnek tünteti fel.
Ezzel szemben Rudolf veszteségét, beleértve a magyarokét is, felette alacsonyra, szinte nevetségesen csekélyre taksálják a feljegyzések, sőt a legtöbben még meg sem emlékeznek róluk.
A magyarok részén Mátyus nádoron kivül megsebesültek még: Baksa Simonfia György (Fejér, Cod. Dipl. V. 3. 274.), Golgouchi Miklós gróf (Mon. Hung. hist. diplomat. XVII. 276.); Amadé nádor de genera Aba (Mon. Hung. hist. dipl. XXII. 496.); Yurk fia Dénes (Fejér, Cod. Dipl. V. 3. 345.), aki sebébe bele is halt; épígy meghalt Mortunus fia Mortunus (Fejér, id. m. V. 2. 520.); Mátyus nádor megmentője, Péterfia Dénes de genere Osl; ugyancsak belehaltak sebeikbe: Péter gróf és testvére Ivánka (Fejér id. m. V. 3. 279.); továbbá Vyd fiai Vencel és László, az Irinyiek nemzetségéből (Fejér, id. m. V. 2. 503.); Chepani fia Pál és Vothk fia Bodou (Mon. Hung. hist. dipl. XVII. 177.).
Különösen kiemelik a ránk maradt királyi oklevelek a következők magatartását: Doroghfia Péter gróf (Mon. Hung. hist. dipl. XVII. 196.), Ebedfia Joak gróf de genere Jaak (Fejér, id. m. VII. 2. 224.), Tamásfia magister Thile (Mon. Hung. hist. dipl. XII. 444.), Miskolczi Mihály fiai Péter és Sándor (Fejér, id. m. V. 2. 470.), Hunth gróf fia Demeter (Fejér, id. m. V. 2. 557.), Hegun gróf és fia Goganus bán (Fejér, id. m. V. 2. 561.), Györgyfia Péter gróf de genere Aba (Fejér, id. m. V. 3. 398.), Marchukai fia János gróf (Fejér, id. m. VI. 1. 342.), Ysyph (Izsép) fia János gróf (Hazai okmánytár III. 28.) stb. stb.
Mindezekből látható, hogy a magyar nemesség ebben a háborúban is kiválóan megállta helyét.