II. (Kis) Károly pártkirály szereplése.

Teljes szövegű keresés

II. (Kis) Károly pártkirály szereplése.
A Boszniából is folyton szított belső forrongás és lázongás az idők folyamán nem hogy veszített volna erejéből, hanem inkább mindig magasabb fokra hágott anélkül, hogy akár Erzsébet királyné, akár Garai nádor a helyzet urává tudott volna válni. Miután a letöbb tápot a lázadás Boszniából, Tvartkotól és a hozzá menekült főuraktól nyerte, Erzsébet királyné hozzájárult Garai nádor ama tanácsához, hogy mindenekelőtt Tvartkóval kellene a békés megegyezés lehetőségét keresni. Ezt a missziót maga Garai vállalta magára, miután neki Tvartko komája volt. 1385 tavaszán el is ment a nádor Boszniába és Tvartko hajlandónak is mutatkozott a békés egyetértés helyreállítására, ha annak ellenében megkapja Cattaro városát, mely szerinte valaha úgyis az ő őseinek birtoka volt. Garai a királynő jóváhagyását feltételezve, elfogadta az ajánlatot, „amiért aztán Tvartko örökös szövetséget kötött kedves komájával, Magyarország nádorával, széles e világon mindenki ellen, kivévén Erzsébet és Mária magyar királynőket és Hedvig lengyel királynőt, az ő legkedvesebb hugait, kik iránt élete folytáig hűséget és engedelmességet fogadott.“ Ehhez a kötéshez a nyár folyamán Erzsébet királyné is hozzájárult és augusztus 23-án Tvartko okmányilag elismeri, hogy „fenséges huga, Magyarország királynője kegyelméből örök időkre kezéhez vette ősei városát, Cattarot.“*
Pór Antal, Ifjabb Erzsébet királyné, Századok 1895. évf.
Nem nagy találékonyság kell annak megállapításához, hogy Tvartko nagyot nevetett a markába, hogy az ő kedves komáját és legkedvesebb hugait ilyen pompásan sikerült becsapnia, mert bizony suba alatt ezután is csak úgy élesztgette a magyar korona ellen dolgozó lázadás tüzét, mint akárcsak annakelőtte.
Az ennek folytán növekvő nyugtalanság által teremtett kedvező helyzetet felhasználva, Horváthy Pál zágrábi püspök Kanizsai Miklós társaságában 1385. augusztus havában szent zarándoklat ürügye alatt Rómába, onnan pedig Nápolyba utazott, ahol Durazzói Károlyt pártja nevében ünnepélyesen meghívta a magyar királyi trón elfoglalására.* És Károly, aki alacsony termete miatt a magyar történelemben általánosan Kis Károly néven szerepel, elég gyönge volt ahhoz, hogy – nem hallgatva baljóslatok által sanyargatott neje marasztaló kérelmére és nem törődve amaz esküjével, amellyel Lajos királynak megigérte, hogy leányait nem fogja örökségükben háborgatni, – hogy a lázadó magyarok meghivását elfogadja, s így hajóra szállva, 1385. szeptember 12-én* Zenggbe s onnan párthívei élén Zágrábba vonult be,* ahol decemberig Horváthy Pál püspök vendége volt.
Thúróczy, De Carolo Parvo, c. II.
Aschbach, Geschichte Kaiser Sigmunds I., 21. szerint már szeptember 3-án.
Kerchelich, Hist. Eccles. Zagrab. 140.
Közben az a kellemetlen hír lepte meg Károlyt, hogy Mária királynő egybekelt Zsigmonddal, holott neki alighanem az volt a szándéka, hogy 9 éves László fiát jegyezze el Máriával.
Említettük, hogy a második lengyel hadjáratról Budára visszatérő Zsigmondot onnan hamarosan távozni kényszerítették és hogy Mária királynőt ország-világ előtt férjhez is adták az orleansi herceghez,* amihez most pótlólag azt a furcsaságot kell hozzáfűznünk, hogy a fiatal férj általunk ismeretlen okokból nem nagyon sietett fiatal felesége ölelő karjaiba. Ennek aztán az lett a következménye, hogy közben Zsigmond és pártja sarkára állott és mindjobban sürgetni kezdte, hogy az orleansi herceggel kötött képletes, vagyis per procura megtörtént házasság helyett Mária királynő mégis csak igazi jegyeséhez, Zsigmondhoz menjen férjhez. Utóbbi látva, hogy a dolog nem fog simán menni, fegyveres erő gyüjtéséhez fogott s aztán 1385. augusztus elején betört Magyarországba, elfoglalta Nyitrát, ahonnan Pozsonynak vett irányt, melynek német lakossága szintén meghódolt neki.* Ily előzmények után és ismervén Erzsébet és Mária királynők szorult helyzetét, szeptember végén váratlanul Budán termett. A horvát zavargások, az ország belsejében mindjobban terjedő forrongás és Károly király jelenléte Zágrábban kedvező befolyással voltak Zsigmond ügyére, mert Erzsébet királyné abban a reményben, hogy Zsigmond révén Csehországból számottevő segítséget kap a lázadók és a trónpretendens megfékezésére, végre mégis ráállott és Mária leányát is rábirta arra, hogy az orleansi herceggel kötött szerződés és fiktiv házasság felbontása mellett végérvényesen mégis csak Zsigmondhoz menjen feleségül, ami hamarosan meg is történt.*
Lásd a 10. oldalon.
Palacky, Geschichte von Böhmen, III/1. 39. – Dobner, Monumenta IV. 376.
Thuróczy, Chronica III. de Carolo Parvo, c. 5. – Laurencius de Monacis, Carmen seu historia de Carolo II., cognomento Parvo, rege Hungariae. – Bonfinius, Decas III., Lib. 1. 132., 292.
Esküvő után a királynők, Zsigmond és Garai nádor a rendek hűségének biztosítása végett 1385. november 8-ikára Budára országgyűlést hirdettek oly módon, hogy minden vármegyéből csak négy követ jelenjen meg. Ez országgyűlésen november 14-én kelt levelével Mária királynő, hogy a nemességet hűségében megtartsa, ennek az előbbi királyoktól nyert szabadalmait újból megerősítette. Viszont a követek hűséget igértek Máriának és Zsigmondnak, aki egyúttal „az ország gyámja“ hangzatos címet kapta.*
Fejér Cod. Dipl. X/1., 216. – Kovachich, Vestigia Comitiorum, az előszó LX. oldalán.
Ezek után Zsigmond 1385. november elején Csehországba ment, hogy ott sereget gyüjtsön Károly ellen. A segítség fejében Zsigmond november 13-án végkép lemondott Brandenburgról bátyjának, IV. Vencel cseh királynak, illetve német császárnak javára, unokatestvéreinek, Józsa és Prokóp morva őrgrófoknak pedig 200.000 forint erejéig elzálogosította a Vágmentét a Morva határtól a Dunáig, vagyis a hajdani Mátyus földet,* mi miatt oly nagy ingerültség támadt nemcsak Zsigmond, hanem Erzsébet királyné és Garai nádor ellen is, hogy a nemesek közül sokan ezért pártoltak át Kis-Károlyhoz, aki ennek folytán nekibátorodva, hívei kíséretében, – akik között Palisnay püspököt, a Horváthy testvéreket, Simontornyai Istvánt, továbbá Laczkfi Istvánt és Endrét említhetjük, mint bandériumaikkal okvetlen jelenlevőket, – elindult Buda felé. Erzsébet királyné és Garai nádor látván, hogy az urak és nemesek közül mind többen csatlakoznak Károlyhoz s hogy ennek folytán az ellenállás vele szemben alighanem sok áldozatba kerülne és talán még így sem vezetne eredményre, arra az elhatározásra jutottak, hogy színlelés és csel útján igyekeznek a felette kellemetlen kérdést megoldani. Követet küldtek tehát Károly elé és mintha szándékait nem is gyanítanák, azt a kérdést intézték hozzá, hogy mint vendég, vagy mint ellenség közeledik-e az ország fővárosához? Erre Károly hasonló színleléssel azt felelte, hogy a Lajos király mint jótevője iránti hálából jön, hogy ennek özvegyét és leányát megoltalmazza, a nemzettel kibékítse és a zavargásokat lecsöndesítse. Erre a királynők aranyos hintóban eléje mentek. Amint Károly megpillantotta őket, néhány főuri kisérőjével leszállott lováról és gyalog indult feléjük, mire ők is kiszálltak kocsijukból és sok főuri hölgy kiséretében szintén gyalog lépkedtek a nápolyi király elé. Károly mély meghajlással üdvözölte a királynőket, mire kölcsönösen megölelték és homlokon csókolták egymást. A majdnem egy óráig tartó üdvözlések és bemutatkozások után Károly a királynők kocsijába ült és így együtt, vidáman és ünnepélyesen vonultak be Buda várába, de a nápolyi király nem ott, hanem egyik hivénél szállott meg.*
Gercken, Codex Dipl. Brandenburgensis III. 136.
Thuróczy, De Carolo Parvo c. 5. és 6.
Károly szeretetreméltóságával és bőkezü igérgetéseivel híveinek számát néhány nap alatt nagyon megszaporította; ezek fennen kezdték hangoztatni az asszonyi uralommal való elégedetlenségüket és december második felében hevenyészve országgyűlést tartván, Károlyt az ország kormányzójává választották. Majd nemsokára a közóhajnak engedve, és mintegy a királynők védelmére a királyi palotába költözött az új kormányzó s ezek után még inkább azon volt, hogy az országnagyokat megnyugtassa, egymással kibékítse, aminek az lett az eredménye, hogy az udvarába hivogatott országnagyok őt hamarosan közakarattal királyukká kiáltották ki. Ugyanekkor nádorrá Garai Miklós helyett Szécsi Miklóst választották meg. Most aztán Károly küldöttség útján felszólította Mária királynőt, hogy a trónról mondjon le. Meg is indokolta a küldöttség kívánságát azzal, hogy mikép eddig, úgy a magyar nemzet most sem akar nőt uralni, mert ez nem is képes ily nagy ország kormányzására, s miután a közvélemény ellene van, nyugodjék meg tehát sorsában. Mária megbeszélte az ügyet anyjával s miután az ellenszegülés hasztalan, sőt veszélyes is lett volna, mert Károlytól, aki hasonló körülmények között a lemondani vonakodó Johannát megfojtotta, most is kitellett hasonló gaztett, hamarosan megüzenték Károlynak, hogy Mária hajlandó lemondani a neki különben is terhes kormányról s csupán azt kéri, hogy férjéhez nyugton eltávozhassék. A lemondás híre hamar elterjedt s ezek után az országgyűlés Székesfehérvárra tette át üléseit, ahol az ország rendei forma szerint is megválasztották Károlyt királlyá és december 31-én meg is koronázták. Hogy a királynők önkéntes lemondása hitelre találjon, Károly megkövetelte, hogy a koronázáson ők is jelen legyenek. Ez ugyan nem volt okos gondolat Károlytól, mert a két gyenge nő a szertartás alatt Lajos király sírjára borulva, hangos zokogásban tört ki, miből nyilvánvaló lett, hogy a lemondás nem önként, hanem kényszerűségből történt és ez a nyomasztó érzés a jelenlevők legnagyobb részén erőt vett, úgy hogy Károlynak királlyá való újólagos kikiáltása nem valami nagy lelkesedéssel történt meg.
A kölcsönös színlelés a koronázás után is tovább tartott és Károly gyakran meglátogatta a királynőket, akikkel hoszasabban is elbeszélgetett. 1386 február 7-én, Károly koronáztatásának 39-ik napján, Erzsébet azon ürügy alatt, hogy Zsigmondtól érkezett fontos híreket akar vele közölni, magához kérette Károlyt, aki gyanútlanul, kevés olasz által kísérve estefelé meg is jelent a királynék előtt, akiknek környezetében leghívebb embereik, Garai Miklós, Forgách Balázs, Alsáni Bálint bíbornok, Szentgyörgyi Tamás, Bebek György és fia Imre voltak. A tanácskozás kezdetén Károly olasz kísérete, mely Alberico olasz várnagy parancsnoksága alatt állt, talán mert úgy sem sokat értett a beszélgetésből, elszéledt. Ezt látva Garai, intett Forgáchnak, aki ruhája alatt rejtett csákányával többször lesujtván Károly fejére, annak koponyáját betörte és félszemét kiütötte. A zajra mindkét pártból többen berohantak a királynők szobájába, ahol erős dulakodás támadt, mely alkalommal Forgách Balázs is igen súlyosan megsebesült. Ezalatt a királynő pártjához tartozó s a merénylet alkalmából annak végrehajtásáig gondosan elrejtett csapatok, élükön Garaival és a királynő pártján levő főurakkal járták be az uccákat, akik hangosan éltették Mária királynőt. Majd betódultak a várba, amelyet Károly embereitől hamar elfoglaltak, csak a vár tornya maradt meg az olaszok kezén. A súlyosan sebesült királyt a velemaradt emberekkel együtt Erzsébet királyné rendeletére elzárták.
Közben a király magyar hívei, így többek között Csáktornyai István vajda és Horváthy János bán szintén összeszedték embereiket és ők is bejárták az uccákat „éljen Károly király, halál a királynőkre!“ kiáltásokkal, de csakhamar meggyőződtek, hogy jelentékeny kissebbségben vannak, úgy hogy utóbb csak nagy nehezen tudtak maguknak utat törni Horvátország felé.
Február 14-én* Károly királyt saját kivánságára Visegrádra szállították át, ahol néhány nap mulva,* némelyek szerint megfojtatott, mások szerint sebesülése következtében rendes halállal múlt ki.* Hűlt teteme a börtönben temetetlenül maradt, mivel VI. Orbán pápa, aki annak idején őt királlyá koronázta, 1385 február 2-án egyházi átokkal sújtotta, mert Károly őt, ahelyett hogy a koronázáskor tett igéreteit beváltotta volna, Nocera várában ostrom alá fogta. Csak 1390-ben temették el végre a holttestet IX. Bonifác pápa rendeletéből egy visegrádi klastrom sírboltjába.*
Dr. Márki Sándor szerint, akitől Monaci verses krónikáját remek fordításban bírjuk (Dr. Gombos F. Albin középkori Krónikások X. 153.) már a merényletet követő napon, február 8-án.
Az Estei krónika szerint február 24-én, a siciliai szerint 27-én.
Monaci szerint megfojtották, Thuróczy szerint orvosságát megmérgezték s torkát is összeszorították, Mária királynő pedig az elhalálozást követő negyedik napon azt írta, hogy sebei következtében múlt ki. (Fejér, Cod. Dipl. X/1. 280.)
Laurentius de Monacis, Carmen seu historia de Carolo II., congonemtno Parvo, rege Hungariae.– Lucius De regno Dalmaciae et Croatiae Lib. V. c. 2. – Thuróczy, De Carolo Parvo c. 8. – Bonfinius, Decas III., Lib. 1. 132., 292. – Chronicon Raphaini Caresini és Estense, Muratorinál XII. és XV.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT