2. A nikápolyi csata. 1396. szeptember 28-án.
Szeptember 28-án hajnalban Zsigmond még egyszer megjelent a francia táborban és kérte a vezéreket, járuljanak hozzá, hogy a támadást a könnyű magyar és oláh lovasság vezesse be, de azok hajthatatlanok maradtak, sőt nyomatékosan megismételték ama követelésüket, hogy Zsigmond csak kellő távolságban kövesse a lovagok által meglehetősen lenézett többi csapatokkal a franciákat, akik, hogy a többiek valahogy meg ne előzzék őket, 10–20 főnyi csoportokban részben gyalog, részben lóháton sietve előbbre vonultak és nem messze a török seregtől alakították meg csatarendjüket. Hogy a gyaloglásban akadályozva ne legyenek, a legtöbben levágták mintegy két láb hosszú vascipőik (chaussures a la poulaine, németül Schnabelschuhe) orrát, mely furcsa lábbeli általános bámulatot, de egyúttal gúny tárgyát is képezte a nikápolyi védőrségnél. A franciákhoz utóbb az olaszok és angolok is csatlakoztak.
Az emiatt meglehetősen bosszús Zsigmond, tudván azt, hogy a döntő összeütközés az ellenséggel küszöbön áll, táborába visszatérve, kiadta a parancsot a sereg többi részének harchoz való felvonulására is, mihez képest a keresztény sereg a csata napjának reggelén a következő harccsoportosítást vette fel:
Az I. harcvonalat Nevers János gróf parancsnoksága alatt a franciák, burgundiak, olaszok és az angolok alkották.
Ezek mögött, mintegy 1000 lépésnyire Zsigmond király személyes vezetése alatt
II. harcvonalban a magyarok és németek állottak fel három csoportban, és pedig a jobbszárny Laczkfy István, a közép Zsigmond király és Cilley Herman, a balszárny Mircse oláh vajda parancsnoksága alatt. A jobbszárny kizárólag magyarokból, a közép magyarokból és németekből, (főleg bajorokból és stájerekből) alakult, utóbbiak Cilley Herman gróf, előbbiek a Kanizsaiak, Maróthi János, Rozgonyi és Forgách parancsnoksága alatt; a balszárny kizárólag oláhokból állott. Végül
III. harcvonal gyanánt Garai Miklós horvát bán állott fel a csehekkel, lengyelekkel, szerbekkel és bosnyákokkal.
A csatához ekként egységes terv nélkül felvonult keresztény sereg erejére nézve a krónikák adatai nagyon elütők egymástól. A vonatkozó adatok 30.000 és 200.000 között váltakoznak és talán legjobban megközelítjük a valóságot, ha annak létszámát 80.–100.000 főre becsüljük.
A franciák váratlan előnyomulása folytán Bajazid, aki a csatát megelőző éjjelt a Nikápolytól mintegy 10 kmnyire délre fekvő Mörsevica falunál az Oszma völgyében töltötte, seregét nem a törököknél szokásos széles, hanem ezúttal szintén egymás mögé sorakoztatott három harcvonalban állította fel.
Az elől alkalmazott két harcvonalra tagozott és Szulejman sah, Ali pasa nagyvezír, Firuz pasa ruméliai béglerbég, továbbá Malkocs és Timurtas bégek parancsnoksága alatt álló jobbszárny egy előretolt 8000 főnyi könnyű lovas hadból, e mögött I. harcvonalban 24.000 gyalogosból (janicsárok és lövészek), II. harcvonalban pedig 30.000 lovasból állott. Ennek feladata az volt, hogy a keresztényeket a fensíkon Vubla helység magasságában feltartóztassa. Az ezúttal III. harcvonalat képező és 40.000 ázsiai lovasból álló balszárnycsoportot Musztafa sah, Timurtas pasa anatóliai béglerbég, továbbá Mohamed, Turkhán, Besir és Tahir karamani bégek vezényelték. Itt tartózkodott maga Bajazid szultán is. Ennek egyelőre az ottani magaslat mögött födve kellett felállania és csak akkor kellett előretörnie, ha az első, vagyis a jobbszárnycsoport támogatásra szorulna, illetve, ha döntés céljából szükség lesz reá.
A hadsereg felvonulása közben a nagyobbára janicsárokból álló I. harcvonal rézsutosan az ellenség felé álló hegyezett karókat szúrt be az egész arcvonal mentén a földbe, melyek körülbelül az ellenség lovainak szügyéig értek. Ennek a cölöpzetnek szélességi kiterjedése Froissart szerint körülbelül egy kézíjj lőtávolságnak, illetve egy lieu-nek, vagyis kereken 4500 méternek felelt meg, miáltal a török arcvonal szélessége is adva van.
Az arcvonal elé tolt 8000 könnyű lovasnak főleg e cölöpzet elkészítésének biztosítása és elfátyolozása lehetett a feladata, mert mihelyt a franciák reggel 9 óra tájban támadó előnyomulásukat megkezdték, ez a könnyű lovasság alig számottevő ellenállás kifejtése után a gyalogság mögé húzódott vissza. Ekkor 20–30.000 lövész és janicsár megkezdte nyilazását a franciák ellen, akik látván, hogy most már ellenséges gyalogság áll velük szemben, a tulajdonképpeni támadás végrehajtásához valamennyien lóról száltak, lovaikat a hátul levő szolgáknak adván át. Nagy veszteséggel sikerült a francia lovagoknak a cölöpzetig előrejutniok, amelynek legnagyobb részét kidöntötték s aztán kézi tusára mentek a török gyalogság ellen. De a janicsárok oly szorosan állottak egymás mellett, hogy azok vonalát keresztültörni nem egykönnyen sikerült. Elvégre azonban a franciák jobb felszerelése és fölényes vitézséggel végrehajtott elszánt támadása mégis győzedelmeskedett a védőfegyverekben szűkölködő török gyalogságon, mely mintegy 10.000 ember elvesztése után az ijjlövésnyire második harcvonalban hátrább álló európai lovasság mögé vonult vissza.
A lovagok a janicsárokon nyert győzelem által felbátorodva, úgy ahogy voltak, gyalogosan, gyors előnyomulással a második harcvonalban álló európai török lovasságot is megrohanták s miután az ily, gyalogos támadásra nem volt elkészülve, a janicsárok vereségének hatása alatt hamarosan szintén rendetlenségbe jutott. Ezt a pillanatnyi zavart a lovagok a maguk javára aknázták ki és a törökök második harcvonalát is áttörve s annak mintegy 5000 lovasát harcon kívül helyezve, csakhamar ezt a második harcvonalat is megfutamították. Vienne tengernagy és De Coucy ekkor meg akarták állítani győzedelmes seregüket, hogy rendes szokás szerint bevárván a hátrahagyott lovak és a franciák meggondolatlan gyors előretörése folytán jó messze hátramaradt magyar had beérkezését, most már azzal együtt intézzék a végső rohamot a futásnak eredt törökök ellen, ámde a kettős győzelem folytán a keresztes lovagok örömmámora határtalanná vált, akik most már még azt sem várva be, hogy soraikban a rend legalább némileg helyreálljon, fiatalos lendülettel, úgy ahogy voltak, gyalogosan rohantak mindig tovább és tovább előre, mígnem egyszerre a Vublától délkeletre fekvő magaslatra felérve, legnagyobb ámulatukra, a szultán egy újabb, teljesen intakt harcvonalával, az ázsiai lovassággal találták magukat szemben.
Bajazid ugyan első két harcvonalának vereségét állítólag annyira szívére vette, hogy már az általános visszavonulás gondolatával kezdett foglalkozni, de aztán mégis a végsőkig való kitartást határozta el és ázsiai lovasságának ellentámadást parancsolt, még pedig nemcsak arcban, hanem egyszersmind átkarolólag a franciák mindkét oldala felé.
Az új ellenség felbukkanása és támadólagos fellépése rettenetes hatást gyakorolt az eddig oly bámulatos hősiességgel küzdő francia, burgundi és angol lovagokra, akiknek sorai a megelőző kemény harcok hevében és az azt követő üldözésben meglehetősen megbomlottak. Ily körülmények között Nevers gróf hada egy ideig megtorpanva farkasszemet nézett az őt minden oldalról körülkeríteni akaró ádáz ellenséggel, majd egyensúlyát és a harc sikeres folytatásához való bizalmát vesztve, ingadozni kezdett. A főbb parancsnokok és maga Nevers gróf is hiába igyekeztek a megbomlott csatarendet újból helyreállítani; a megriadt had csakhamar futásnak eredt, de ezt még nagyobb vesztére tette, mert az utána iramodó török lovasság csakhamar elérte, körülfogta és Bajazid parancsára könyörtelenül lekaszabolta a szerencsétleneket.
Még veszedelmesebbé vált a helyzet azáltal, hogy a lovakat vezető szolgahad, uraik végromlását látva, szélnek eresztette a lovakat és maga is futásnak eredt. Ezek a szolgák és gazdátlan lovak Zsigmondnak már csatarendben álló serege felé rohant s kivált annak két szárnyát, Laczkfi István hadát és az oláhokat rendetlenségbe hozván, ennek a két szárnynak legnagyobb része szintén futásnak eredt. Zsigmond azonban a magyar sereg középhadával, amelynél Cilley parancsnoksága alatt a német, lengyel és egyéb idegen keresztesvitézek is be voltak osztva, támogatva a második vonalban álló Garay Miklós által, ennek dacára támadólagos előnyomulásra határozta el magát, miközben mindenekelőtt csakhamar a szintén előnyomulásban lévő mintegy 12.000 főnyi török gyalogságra bukkant. A janicsárok és lövészek maradványai voltak ezek, akiket a francia lovagok előbb ugyan áttörtek és vissza is szorítottak, de lovasságuk védőszárnyai alatt újból rendbe hozatván, Bajazid által az ázsiai lovassággal együtt ellentámadásra rendeltettek.
E gyalogságon Zsigmond hada szerencsésen keresztül is gázolt, sőt állítólag azt egy szálig le is kaszabolta, de most a hatalmas tömegekben feléje zúduló török lovassággal kellett az egyenetlen harcot felvennie. Ez sokáig hullámzott ide-oda, míg végre Lazarevics István szerb fejedelem 5000 lovasával váratlanul a magyarok jobb oldalán megjelenve, a küzdelmet déltájban csakhamar végérvényesen a törökök javára döntötte el. Ily körülmények között Zsigmond serege is futni volt kénytelen s maga a király, kísérve és fedezve Garai Miklós, Cilley Hermann, a Kanizsayak, a Johanniták nagymestere Neillac, a nürnbergi várgróf és mások által, a Dunához menekült, ahol valamennyien hajóra szálltak. A törökök ugyan sok nyilat röpítettek a veszély és remület színhelyéről minél gyorsabban elillanni igyekvő királyt vivő gálya felé, de annak nagy üggyel-bajjal mégis sikerült a Fekete tengeren várakozó velencei hajóhadat elérni. A törökök üldözésétől megszabadulván, Zsigmond a nádorrá kinevezett Bubek Detrét, Garai Jánossal és még másokkal az ország védelme és kormányzása céljából Budára küldte, ő maga pedig tovább hajózott Konstantinápoly felé.
A menekülés megkezdése után Zsigmond csapatjaira is hasonló sors várt, mint a francia-burgund-angol lovagokra; akik el nem estek, fogságba jutottak, nagy részük pedig a Dunába szoríttatott s a folyó habjai között lelte halálát. Sokan azért ugrottak önként a Dunába, hogy az ott horgonyzó hajók egyikére felkapaszkodjanak, de a már élelmiszerekkel is erősen megterhelt szállító hajók legtöbbje nem bírván el a túlmegterhelést, mindenestül alámerült. A hajókra menekültek ezt a veszedelmet látva, sokaknak, akik a vízben úszva még mindig a hajók felé nyujtották ki kezeiket s részben már bele is kapaszkodtak a hajók oldalaiba, dorongokkal, bárdokkal leütötték kezeiket, hogy így megszabaduljanak tőlük. Akiknek pedig mégis sikerült valamikép a folyam tulsó partjára vergődni, azokat az oláhok fosztották ki, avagy hazatérésük közben vesztek el a sok éhség és nyomor közepette. A csatateret állítólag 20.000 keresztény holtteste borította. A főbb magyar urak közül elestek: Maróthy Dénes, Perényi Miklós és János, Rozgonyi János, Osvát és Lőrinc, Csáki István, Váradjai János erdélyi alvajda, Semsei László, Forgách János és még sokan mások. Ilsvai Leusták nádor számos főúrral fogságba került. A francia főurak közül életüket vesztették. Vienne János tengernagy, Bar Fülöp, Trémouille Vilmos sok más főnemessel együtt: Nevers gróf, a connetable, Bar Henrik, de Coucy, Helly Jakab picardiai lovag és még sokan mások.
De a törökök is drágán vásárolták meg a győzelmet, az ő elesetteik is halomszámra borították el a keresztényekkel vegyest a csatateret, amelyen közlekedni is alig lehetett. Veszteségüket a francia források ugyancsak 20–30.000 mások 30–40.000, ismét mások 60.000 emberre teszik. Maga Bajazid is, bár jelentéktelenül, megsebesült. A bősz haragra lobbant szultán másnap reggel a kötelekre fűzve eléje vezetett 10.000 keresztény fogoly közül a 20 évnél idősebbeket mind fel akarta koncoltatni, csupán Nevers grófnak és az általa megnevezendő 24 legelőkelőbb és leggazdagabb főúrnak igért busás váltságdíj reményében kegyelmet. Reggeltől délután 4 óráig tartott a kegyetlen öldöklés, amidőn alparancsnokainak kérelmére Bajazid végre beszüntette a mészárlást, de még így is mintegy 3000 védtelen keresztény vére hullott a porba.
Az életben maradt foglyok 1397 június havában nyerték vissza szabadságukat s az érettük követelt 200.000 aranyforintnyi váltságdíjnak felét Zsigmond vállalta nagylelkűen magára. A foglyok szabadonbocsátására vonatkozó okmányba a franciák azt is bevették, hogy eskü alatt kötelezettséget vállalnak, miszerint soha többé nem fognak fegyert sem a szultán, sem hadserege ellen. Bajazid azonban állítólag a Nevers grófhoz intézett következő szavakkal rendelte el ennek a kikötésnek a törlését: „Én épúgy megvetem esküdet, mint fegyvereidet. Te még fiatal vagy és bizonyára égni fogsz a vágytól, hogy csúfosan végződött első lovagi vállalkozásod szégyenét és gyalázatát jóvá tegyed. Rajta tehát! szedd össze erőidet és légy meggyőződve, hogy Bajazid szultán örülni fog, ha ismét találkozik veled a harc mezején.
Egyébként dölyfös elbizakodottságában Bajazid mindjárt azt is kijelentette, hogy Budát hamarosan megszállni, majd idővel egész Németországot és Olaszországot, illetve az egész kereszténységet leigázni szándékozik, aminek félre nem magyarázható jeléül lovát Szent Péter oltárán fogja zabbal megetetni. És ez nem is volt egészen üres fenyegetés. Maga a szultán ugyan serege zömével a nikápolyi csata után Drinápolyba ment, hogy Konstantinápolynak a hadjárat által félbeszakított ostromát folytassa, de portyázó hadait jó messze előreküldte kelet felé a Drináig és a Dráva–Száva közti területre, sőt egyes különítmények még Stiriába is betörtek, mely alkalommal a meglepett Pettau városát rohammal történt bevétele után kifosztották és felgyujtották s annak környékéről mintegy 16.000 foglyot, férfiakat, nőket, gyermekeket, összes jószágaikkal együtt magukkal cipelték. Más különítmények majdnem Budáig jutottak el portyázásaik közepette.
A Szerémségben Maróthy Péternek sikerült Pozsegánál egy erősebb török portyázó hadat megverni és a zsákmányt tőle elszedni; nagyobb, életbevágó, komoly hadműveletekre azonban egyelőre nem került a dolog.
Mircse oláh vajda megbüntetését Bajazid Evrenosz bégre bízta. Ez be is nyomult Oláhországba, de a vajda a hegyek közé húzódott vissza és az őt oda is követő Evrenosz hadát majdnem teljesen megsemmisítette.
Midőn Zsigmond Konstantinápolyban meghallotta, hogy Laczkfi István és Simontornyay István távollétét felhasználva, Osztojával, aki Dobisa halála után Bosznia nagyrészét magához ragadta, szövetkezvén, újból lépéseket tettek, hogy Nápolyi Lászlót emeljék a magyar trónra, sietve hazautazott és 1396 december 21-én Ragusába, 1397 január első napjaiban pedig Spalatoba érkezett. Eleinte a legkeményebb szigorral akart a pártosok ellen eljárni, de aztán jobbnak látta, hogy ellenfeleit mindenféle adományozásokkal a maga számára megnyerje.