BEVEZETÉS A BÖLCSESSÉGI KÖNYVEKHEZ
BEVEZETÉS A BÖLCSESSÉGI KÖNYVEKHEZ
A „bölcsesség könyve” elnevezés az Ószövetségben öt könyvre terjed ki: Jób, a Példabeszédek, a Prédikátor, Jézus Sirák fia és a Bölcsesség könyvére, amelyekhez hozzásorolják az Énekek énekét, jóllehet nem az. Olyan eszmék és gondolatok vannak bennük, amelyek bizonyos mértékben megtalálhatók a zsoltárokban és részben Tóbiás és Báruk könyvében.
A bölcsességi irodalom az egész ókori Keleten virágzott. Története visszanyúlik a régi időkbe. Egyiptomnak is megvan a maga bölcsességi irodalma. Mezopotámiában közmondások, mesék, költemények szóltak a szenvedésről; ezeket leginkább Jób könyvéhez lehet hasonlítani. Az arám nyelvű irodalomban ilyen Ahikár bölcsessége, amely ugyan asszír eredetű, de több nyelvre lefordították. Ez a bölcsesség nemzetközi, és kevés benne a vallásos jelleg, inkább profán területen mozog. Megvilágítja az ember sorsát, de nem filozófiai okoskodással, mint a görögöknél, hanem összegyűjti a tapasztalatokat. Az élet művészetét mutatja be, és a jó nevelést is tükrözni akarja.
Ezt a bölcsességet az izraeliták is ismerték. Amikor a Biblia ki akarja emelni Salamon bölcsességét, azt mondja róla, hogy meghaladta Kelet és Egyiptom fiainak a bölcsességét (1Kir 5,10). Az arab és edomita bölcsek híresek voltak (Jer 49,7; Bár 3,22-23; Abd 8). Jób és három bölcs barátja Edomban éltek. Tóbiás szerzője ismerte Ahikár bölcsességét és a Példabeszédek 22,17-23,11-ben hozza az egyiptomi Amenenope gondolatait. Több zsoltárt Hemannak és Étannak tulajdonítanak, akik Kánaán bölcsei voltak (1Kir 5,11). A Példabeszédek tartalmazzák Agur (Péld 30,1-14) és Lámuel szavait (Péld 31,1-9), mindkettő Masszóból származott, egy észak-arábiai törzsből (Ter 25,14).
Nem lehet ezért csodálkozni, hogy Izrael első bölcseleti művei nagyon hasonlítanak szomszédaikéra: ugyanabból a talajból fakadtak. A Példabeszédek régebbi részei csak emberi bölcsességet hoznak. Ha eltekintünk a Prédikátor és a Bölcsesség könyvétől, amelyek korban a legfiatalabbak, a bölcsességi könyvek nem foglalkoznak az Ószövetség nagy gondolataival: a törvény, a szövetség, a kiválasztás, az üdvösség gondolataival. Izrael bölcsei nem törődnek a történelemmel és népük jövőjével, őket csak az egyén sorsa érdekelte éppen úgy, mint keleti társaikat. De már magasabbról áradó fényben nézik, a jahvista vallás fényében. A közös eredet és sok hasonlóság ellenére az izraelita bölcsesség mégis más, mint a többi, s a kinyilatkoztatás előrehaladtával a különbség egyre nagyobb lesz. A bölcsesség-oktalanság ellentéte az igazság és gonoszság, a jámborság és istentelenség ellentéte lesz. Az igazi bölcsesség az Isten félelme, és az istenfélelem már jámborság. Ha a keleti bölcsesség humanizmust jelent, akkor azt lehet mondani, hogy az izraelita bölcsesség „vallásos humanizmus”.
Az emberi bölcsességet mindig kapcsolatba hozza az isteni bölcsességgel. Minden bölcsesség az Istentől származik, mert egyedül ő a bölcs (Péld 21,30). A természetfeletti bölcsesség már ott van a teremtés művében, amelyet az ember nem képes kikutatni (Jób 28; 38-39; Sir 1,1-10; 16,24; 39,12; 42,15-43,33 stb.). A Példabeszédek elején levő nagy bevezetésben (1-9) az isteni bölcsesség személy módjára beszél. Jelen van az Istenben öröktől fogva, vele együtt működik a teremtésben (Péld 8,22-31). Jób 28-ban úgy jelenik meg, mint Istentől különböző nagyság, aki egyedül tudja, hogy hol rejtőzik. Sir 24-ben maga a Bölcsesség mondja, hogy a Felséges szájából jött elő, az egekben lakik, és Izraelbe küldte az Isten. A Bölcs 7,22-9,1-ben a Mindenható dicsőségének a kiáradása, kiválóságának a képe. Így a bölcsesség, jóllehet Istennek a tulajdonsága, elszakad tőle és személlyé válik. Az Ószövetség hitében ezek a kifejezések bármenynyire élénkek is, mégsem úgy tűnnek fel, mintha átlépnék az irodalmi megszemélyesítés határát. Megőrzik titkukat, de előkészítik az isteni személyek kinyilatkoztatását. Ez a bölcsesség Szent János Logosához hasonlóan egyszerre Istenben és Istenen kívül van. Mindezeka jelentős szövegek tökéletes módon alkalmazhatók a Megtestesült Igére.
Mivel az egyes emberek sorsa különleges módon érdekelte a bölcseket, a jutalmazás kérdése igen nagy jelentőségű volt a szemükben. Ez a tan körükben és eszmélődéseik által fejlődött ki. A Példabeszédek régebbi részeiben a bölcsesség, azaz az igazságosság szükségszerűen jóléthez vezet, az oktalanság, azaz a gonoszság romlásba dönt. Isten jutalmazza a jókat és bünteti a gonoszokat (Péld 3,33-35; 9,6. 18). Ebből következik, hogy a világot a bölcs és igazságos Isten kormányozza. Látszólag a tapasztalatra hivatkozik, pedig a tapasztalat gyakran ellentmond neki. Ezt tárgyalja drámai módon Jób könyve, ahol a három barát védi a hagyományos felfogást. De a szerencsétlen jó ember számára nincs megoldás, ha csak a földön van jutalmazás; nem marad más hátra, mint mindennek ellenére Istenhez ragaszkodni. Ha más is a színezete a Prédikátor könyvének, az sem ad más megoldást. Szintén hangsúlyozza a szokásos feleletek elégtelenségét, visszautasítja azt a gondolatot, hogy az Istent számon lehet kérni és követelni lehet tőle a jólétet, mint ami kijár az embernek. Sirák hű marad ehhez a tanításhoz, dicséri a bölcs szerencséjét (14,20- 15,10), de gyötri a halál gondolata, s mondja: „könnyű az Istennek, hogy kinek-kinek megfizessen útjai szerint a halál napján” (11,26; vö.: 1,13; 7,36; 28,6; 41,9). Foglalkoztatja a „végcél”, de nem fejti ki világosan. Kevéssel utána Dán 12,2 kifejti a másvilági jutalmazásban való hitet, és ez a hit nála kapcsolatban áll a holtak feltámadásával, mert a héber gondolkodás nem tudta elképzelni a testtől elválasztott lélek külön életét. Az alexandriai zsidóságban a fejlődés ezzel párhuzamosan fut, sőt előbbre jut. A plátoni bölcselet a halhatatlan lélek tanításával megszabadította a héber gondolatot korlátaitól, s a Bölcsesség könyve már állítja, hogy „az Isten az embert halhatatlanságra teremtette” (2,23), és a halál után a hű lelkek Isten mellett vég nélküli boldogságban részesülnek, míg a gonoszok megkapják büntetésüket
(3,1-12). Izrael nagy bölcseinek súlyos kérdése tehát megkapja a végső feleletet.
(3,1-12). Izrael nagy bölcseinek súlyos kérdése tehát megkapja a végső feleletet.
A bölcsességi irodalomnak legegyszerűbb és legrégibb formája volt a masal. Ez a címe többes számban annak a könyvnek, melyet „Példabeszédek könyvének” nevezünk. A masal meglepő formában, figyelmet megragadóan egy népi mondást vagy egy gondolatot fejez ki. A Példabeszédek régebbi gyűjteményei csak rövid mondatokat tartalmaznak. Ezután a masal fejlődik: példabeszéddé vagy allegóriává, tanulmánnyá vagy okoskodássá válik. Ez a fejlődés már észrevehető a Példabeszédekhez fűzött kis fejezetekben és még inkább az előszóban (1-9), de legjobban Jób vagy a Bölcsesség könyvében.
Az emlékezetbe vésődő rövid mondások megkönnyítik a tanulást. Az apa vagy az anya ezt tanítja fiának (Péld 1,8; 4,1; 31,1; Sir 3,1), és a tanító ezt adja át tanítványainak (Sir 51,23; 26; vö.: Péld 7,1; 9,1).A bölcsesség a tanult osztály kiváltsága lett, és tagjai az íráshoz is értettek, a bölcsek és írástudók egymás mellett jelennek meg Jer 8,8-9-ben. Sir 38,24-39,11 dicséri őket, s munkájukat szembehelyezi a kézi munkával. Az írástudót munkája alkalmassá teszi arra, hogy megszerezze a bölcsességet. Az írástudók látták el a királyokat hivatalnokokkal, ezért a bölcsességi irodalom a királyi udvarban fejlődött ki. Ezek a vonások meglelhetők a keleti bölcsesség más központjaiban, Egyiptomban és Mezopotámiában is. A Példabeszédek egyik salamoni gyűjteményét „Hiszkijának, Júda királyának emberei” gyűjtötték egybe (Péld 25,1). Ezek a bölcsek nemcsak gyűjtői a régebbi bölcsességnek, hanem maguk is írtak. Végül is olyan kasztot alkottak, mint pl. az Erkölcsi Tudományok Akadémiája.
Tehát a bölcsességi irodalom környezete egészen más volt, mint ahol a papi és prófétai iratok keletkeztek. Jer 18,18-ban felsoroljaa papok, bölcsek és próféták három osztályát. Elfoglaltságuk különféle volt: a bölcsek nem érdeklődtek különös módon az istentisztelet iránt, látszólag nem nagyon hatotta meg őket népük baja, nem dolgoztak a nagy reménység ügyéért, hogy fenntartsák népüket; Jeremiás nemigen értékeli őket (Jer 8,8). De a fogság után a három irányzat egybeolvadt. A Példabeszédek bevezetője a prófétai prédikálás stílusát vette fel, Sir 44-49 és a Bölcs 10-19 hosszan elmélkedik a szent történeteken. Sirák tiszteli a papságot, buzgólkodik az istentisztelet érdekében, végül azonosítja a bölcsességet és a törvényt (Sir 24,23-24). Így jön létre a szövetség az írástudó (vagy a bölcs) ésa törvény tudósa között, ahogy ez megvan az evangéliumok idején is.
Ez a vége egy hosszú ószövetségi útnak, amelynek kezdeténél Salamon állott. Még egy párhuzamot találunk az ókori Kelettel: két egyiptomi bölcsesség-irat úgy terjedt el, mint a fáraó tanítása, amelyet fiának adott. Az 1Kir 5,9-14-től egészen Sir 47,12-17-ig Salamont úgy dicsérik, mint Izrael legnagyobb bölcsét. A Példabeszédek két legfontosabb és legrégibb gyűjteményét (10-22 és 25-29) is neki tulajdonítják, s ez magyarázza a könyv címét is (Péld 1,1). Ugyanakkor Salamon neve alá kerültek a Prédikátor, a Bölcsesség könyve, s az Énekek éneke. A választott népnek mindez fokozatosan jutotta birtokába, hogy előkészítse a Megtestesült Bölcsesség kinyilatkoztatását. De ő már „több volt, mint Salamon” (Mt 12,42).
