BEVEZETÉS A JELENÉSEK KÖNYVÉHEZ
A könyv görög neve „Apokalypsis”, ami annyit jelent, mint kinyilatkoztatás. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Krisztus előtti századokban az apokalipszis külön irodalmi műfaj volt. Jelezni akarta, hogy Isten kinyilatkoztatást adott titkos dolgokról, amelyeket csak ő ismer, s amelyek főképp a jövőre vonatkoznak. Nem könnyű megmondani, hogy hol van az apokaliptika és a prófétai műfaj határa, mert az utóbbi folytatódik az előbbiben. A régi próféták inkább hallás útján fogták fel a kinyilatkozatást, az apokalipszis szerzője látomások formájában kapta, s azután írta le. Az apokaliptikus irodalomban az egyes látomások inkább jelképek voltak, s nem volt külön értelmük. Sőt, ebben a műfajban majdnem minden jelképpé válik: a számok, a tárgyak, a test részei, sőt a szereplő személyek is. Amikor teháta szerző leír egy látomást, egy Istentől sugallt gondolatot, azt lefordítja szemléltető szimbólumokra, halmozza a tárgyakat, a színeket, a szimbolikus számokat anélkül, hogy azok összefüggésére gondolna. Ha meg akarjuk érteni, mindig az egészet kell figyelembe venni,a jelképeket le kell fordítani gondolatokra, és vigyázni kell rá, hogy ne magyarázzunk bele mást, mint amit a szerző a maga korában mondani akart.
Amint mondtuk, a Krisztus eljövetele előtti két évszázadban bizonyos zsidó körökben (beleértve a kumráni esszénusokat is) az apokaliptikus irodalom nagyon divatos volt. A műfajt Ezekiel és Zakariás próféták látomásai készítették elő, s kiteljesedett Dániel könyvében és azokban az apokrif művekben, amelyeket a kereszténység születése körül írtak. Az Újszövetség könyvei között csak egy apokaliptikus mű van, amelynek János a szerzője, ahogy magát megnevezi (1,9). Száműzetésben van Patmosz szigetén a Krisztusba vetett hite miatt, s ott írja könyvét. Egy hagyomány, amelyet a 2. század közepén már Jusztinusz említ, s amelyre később Ireneusz, Alexandriai Kelemen, Tertulliánusz és a Muratori-kánon is hivatkozik, ezt a Jánost az apostollal, a negyedik evangélium szerzőjével azonosítja. Viszont az 5. századig Szíria, Kappadócia és Palesztina egyházai - úgy látszik - nem sorolták be ezt a könyvet a Szentírás kánonjába, s ez azt jelenti, hogy nem tartották az apostol művének. Egy bizonyos Kájusz nevű római papa 3. század elején polemikus okokból az eretnek Cerintusznak tulajdonította. A Jelenések könyve tagadhatatlanul rokonságot mutata többi János-irattal, így nyelvében, stílusában, teológiai felfogásában (főképp Krisztus második eljövetele). Mégis nehézségbe ütközik, hogy minden további nélkül Jánosnak tulajdonítsuk. De mert szellemének a hatása tagadhatatlan, minden bizonnyal az ő közvetlen környezetében keletkezett, és az ő tanítását adja. Keletkezésének idejét általában Domiciánusz idejére teszik (a 90-es évek). Mások nem kevesebb valószínűséggel arra gondolnak, hogy a könyv egyes részei Néró alatt keletkeztek, kevéssel 70 előtt.
A könyv értelmezéséhez föltétlenül ismernünk kell azt a történeti helyzetet, amelyben az egyház Domiciánusz vagy Néró idejében terjedt és küzdött. A kor tele volt zavarokkal, és az egyház heves üldözéseket élt át. Már a régi apokaliptikus iratok is - különösen Dánielé -, a történelmi helyzetből fakadtak. A jelen könyv is így keletkezett. Irányítani és megerősíteni akarta a keresztények hitét, akik megütközhettek azon, hogy Krisztus egyháza ilyen üldözéseknek van kitéve. Ez ellentétben látszott állni Krisztus mondásával: „Bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33). A szerző tervének megvalósítása végett visszanyúl a nagy prófétai témákhoz, elsősorban Jahve nagy napjához (Ám 5,18), a szent néphez, amelyet az asszírok, a babiloniak, majd a görögök leigáztak, szétszórtak és üldöztek. A próféták mégis meghirdették az üdvösség közelgő napját, amikor Isten eljön, hogy kiszabadítsa népét az elnyomók kezéből. Nemcsak szabadságukat adja vissza, hanem hatalmat és uralmat ígér ellenségei felett. Amikor János a könyvét írja, az egyházat, az új választott népet véres üldözés tizedeli (13, 16, 17), amelyet Róma és a Római Birodalom(a vadállat) indított el a sátán ösztönzésére (12; 13,2).
A bevezető látomás leírja az égben trónoló Isten fönségét. Ő az emberi történelem abszolút Ura (4), és a Bárányra bízza a könyvet, amely az üldözők pusztulásának határozatát tartalmazza (5). A látomás folytatódik a barbár népek rohamával (pártusok), amelyet háború, éhínség és ragály kísér (6). Az Isten hívei mentesülnek (7,1-8), és várják, hogy örülhessenek az égben a győzelemnek (7,9-17; 15,1-5). Isten ennek ellenére megmutatja irgalmát a bűnösöknek. Nem pusztítja el őket azonnal, hanem egy sor csapást mér rájuk, hogy megtérjenek, mint ahogy Egyiptommal és a fáraóval tette (8,9). Szívük azonban kemény marad, ezért Isten elpusztítja a kegyetlen üldözőket (17), akik megkísérlik, hogy a földet a sátán imádásával megrontsák. Ez utalás arra, hogy a pogány Róma istentiszteletben részesítette a császárokat. Ezután következik egy siratóének Babilon (Róma) pusztulása felett (18), amelyet az égben felhangzó győzelmi ének követ (19, 1-10).
Egy újabb látomás ismét folytatja a vadállat (Róma) elpusztításának témáját. Maga a dicsőséges Krisztus harcol ellene (19,11-21). Ezután békés korszak kezdődik az Egyház számára (20, 1-6), de megszakítja a sátán újabb támadása (20,7). Erre következik az ellenség megsemmisítése, a holtak feltámadása és megítélése (20,11-15), végül a mennyország végleges megalapítása, ahol a halál is megszűnik (21,1-8). Egy visszatekintő látomás leírja a földre szállt új Jeruzsálem tökéletes állapotát és boldogságát (21,9).
Ez a Jelenések könyvének történeti magyarázata alapvető értelmében. De a könyv jelentősége tovább megy: rámutat az örök értékekre, amelyekre minden idők hite támaszkodhat. Már az ószövetségi választott népnek a bizalma azon az ígéreten nyugodott, hogy Isten együtt lakik népével (Kiv 21,8). Ez azt jelentette, hogy védelmezi és célhoz vezeti őket. Isten most új népével még tökéletesebben együtt van, hiszen a Fiú emberré lett, és az egyház a feltámadt Krisztus ígéretéből él: „Veletek vagyok mindig, egészen a világ végéig” (Mt 28,20). Ha ez így van, a hívőnek nincs mitől félnie, sőt ha itt szenvednie kell is Krisztus nevéért, Krisztusnak és övéinek a diadala biztosítva van. A Jelenések könyve a keresztény remény nagy műve, az üldözött egyház hitvallása és diadaléneke.
A könyv mai szövegében találunk néhány rendellenességet. Előfordulnak ismétlések, a látomások egymásutánjában törések tapasztalhatók, s úgy látszik, hogy egyes részek nincsenek a helyükön. Ezeket a rendellenességeket különböző módon igyekeztek magyarázni: különböző források felhasználásával, egyes fejezetek véletlen fölcserélésével stb. Van még egy olyan elmélet is, amely szerint a Jelenések könyvének prófétai része (4-22) két különböző könyvből készült, amelyeket ugyanaz a szerző írt különböző időben, de aztán később egyesítették. A két ősi szöveg a következő részekből áll:
| A sátán az Egyház ellen | 12,1-6. 13-17 | 12,7-12. |
| A vadállat az Egyház ellen | | 13 |
| A nagy nap kihirdetése | 4-9 10,1-2b | 14-16. fej. |
| Babilon bemutatása | 17,1-9. 15-18 | 17, 10.12-14. |
| Babilon eleste | 18,1-3. | (vö.: 14,8) |
| A megmenekült választottak | | 18,4-8 |
| Babilon megsiratása | 18.9-13. | 18,14.22-23 |
| Győzelmi ének | 19,1-10. | 18,20 |
| Végső összecsapás | 20,7-10. | 19,11-21. |
| Az ítélet | 20,13-15. | 20,11-12. |
| A jövő Jeruzsáleme | 21,9-22. | 21,14 22,3-5. |
| Függelék: a két tanú | 11,1-13.19. |
Ami a hét egyházhoz intézett levelet illeti (1-3), mind a két szövegben benne lehetett, bár eredetileg önállóan is létezhetett.
