BEVEZETÉS A KATOLIKUS LEVELEKHEZ
BEVEZETÉS A KATOLIKUS LEVELEKHEZ
A Pál apostolnak tulajdonított leveleken kívül az Újszövetségben még hét másik levél található, amelyek különböző eredetük ellenére is hamarosan egy csoportot alkottak. Ezek: egy Jakabé, kettő Péteré, három Jánosé és egy Júdásé. Igen régi címük a „katolikus levél”, amely kétségtelenül azt jelenti, hogy a címzettjük nem egy meghatározott egyházközösség, mint Pál leveleié, hanem az egyetemes keresztény közösség.
Szent Jakab levelét a 2. századtól kezdve az egész Egyház kánoninak ismerte el. Szerzőjét azonosnak tartják Jakabbal, „az Úr testvérével” (Mt 13,55; vö.: 12,46), akinek jellegzetes szerepe volt az első jeruzsálemi közösségben (ApCsel 12,17; 15,13-21; 21,18-26; 1Kor 15,7 Gal 1,19 2,9-12). Életét vértanúsággal fejezte be, a zsidók ölték meg 62 körül (Josephus, Hegesippus). Személye világosan különbözik Jakab apostoltól, Zebedeus fiától (Mt 10,2), akit Heródes 44-ben kivégeztetett (ApCsel 12,2). De lehetne arra gondolni, hogy egy másik apostollal azonosítsuk, aki ugyanezt a nevet viselte és Alfeus fia volt (Mt 10,3). Már a régiek ingadoztak ezen a ponton, a modernek is vitatkoznak és kezdenek hajlani a nemleges megoldás felé. Pál idevágó mondata (Gal 1,19) mindkét módon értelmezhető. De ha az „Úr testvérét” nem is tartjuk apostolnak, kimagasló személyisége elegendő ahhoz, hogy apostoli tekintélyt adjon levelének, amint azt kezdettől fogva el is ismerték.
A levél olvasása kedvez ennek a hagyományos föltevésnek. A szerző jól ismeri az ószövetségi írásokat, Jézus tanítását biztonsággal kezeli, ami jól illik az „Úr testvéréhez”, a jeruzsálemi zsidó eredetű keresztény közösség fejéhez. Nyelvében sok a hebraizmus, szívesen használja a paralellizmust és a közmondásos formát, ami kimondottan szemita sajátság. Mégis jól ír görögül, mégpedig előkelően, gazdag szókinccsel, szónoki fogással (diatribé), ami egy galileainál különben nem meglepő jelenség. De arról nincs értesülésünk, hogy az első században Palesztina melyik pontján tudtak görög műveltséget adni, azért az sem lehetetlen, hogy Jakab segítségül vett egy, a görögben jártasabb tanítványt.
Levelét a „szórványban élő tizenkét törzshöz” intézte (1,1), vagyis a zsidó eredetű keresztényekhez, akik szétszórtan éltek a görög-római világban, főleg Palesztina közelében, Szíriában és Egyiptomban. Maga a levél föltételezi, hogy a címzettek a zsidóságból tértek meg.A szerző számol az ószövetség alapos ismeretével. Nem kifejezett idézetekkel bizonyít (mint Pál vagy a zsidóknak írt levél szerzője), hanem visszaemlékezésekkel és odaértendő utalásokkal. Különösen a bölcsességi irodalmat használja, abból von le erkölcsi tanítást. De erősen függ az evangéliumi tanítástól is, és írása nem olyan egyszerűen zsidó, amint azt föltételezték. Állandóan meg lehet nála találni Jézus gondolatait, kedvenc kifejezéseit. Ezeket az élő szájhagyományból idézi, nem az írott hagyományból. Mindent összevetve: zsidó származású keresztény bölcsről van szó, aki újra átgondolja az ószövetségi bölcsességi tanítást, ahogy azok a Mester ajkán beteljesedtek.
Írása nem alkalmazkodik a levélírás megszokott stílusához. Sokkal inkább homília, vagy katekézis, ahogy ez szokásban volt a zsidó eredetű keresztény közösségben. Az erkölcsi buzdítások szorosabb összefüggés nélkül követik egymást. Ilyenek: a megpróbáltatások elviselése (1,1-12; 5,7-11), a kísértés eredete (1,13-18), a nyelv fékezése (1,26; 3,1-18), az egyetértés és az irgalmasság fontossága (2,8-13; 3,13-4,2; 4,11), az ima hatékonysága (1,5-8; 4,2; 5,13). A szentekről szóló résznek külön teológiai jelentősége van (5,14).
A levélből két fő téma olvasható ki. Az egyik dicséri a szegényeket és meginti a szívtelen gazdagokat (1,9-11; 1,27-2,9; 4,13-5,6). Az egyszerűeknek, az alázatosaknak, Isten kedveltjeinek ez az emlegetése régi bibliai hagyomány, és a hegyi beszédben is megtalálható (Mt 5,3). A másik fő téma a jótettek és az óvakodás az üres hittől (1,22-27; 2,10-26). Néha ezt úgy értelmezik, hogy Pál tanítása ellen irányul. Valóban, a Galata- és a Római levél, valamint Jakab levele között van bizonyos ellentét, főleg az Ábrahámról szóló bibliai szövegek értelmezésében. Nem lehetetlen, hogy Jakab szembe akart helyezkedni azokkal, akik Pál tanításából helytelen következtetéseket vontak le. A pontos olvasás igazolja, hogy az ellentét csak látszólagos, mert különböző szemszögből nézik a dolgokat, a lényegben azonban megegyeznek (vö.: 2,14). Különben is a hitnek és a törvény tetteinek a tana, amelyet a zsidó vallás adottságai ajánlottak, minden további nélkül lehetett vita tárgya, s arról egymástól függetlenül is beszélhettek.
A levél írásának ideje ettől az utolsó ponttól függ. Ha föltételezzük, hogy Jakab figyelembe vette a Galata- és a Római levelet, akkor írása csak 57-58 után keletkezhetett. Ha nem, akkor előbbre is lehet helyezni, a zsidózó irányzat krízise elé (49 körül), s ez a föltevés jobban megmagyarázza krisztológiájának régies jellegét. De minden körülmények között előbbi, mint Péter levele, mert ez már indításokat vesz tőle.
Júdás levelének szerzője magát „Jakab testvérének” mondja (1). Úgy látszik, hogy ő is egyike az „Úr testvéreinek” (Mt 13,55). Semmi sem kényszerít arra, hogy azonosítsuk az ezen a néven szereplő apostollal (Lk 6,15; ApCsel 1,13). Ő maga is megkülönbözteti személyét az apostoloktól (17). De nem kell képzelt nevet sem látni benne, hiszen akkor „nagyobb” nevet választott volna. Elfogadhatjuk, hogy Jakab halála után testvére, Júdás vette át a jeruzsálemi hívek vezetését, s amikor magát „Jakab testvérének” mondta, tekintélyében is osztozni akart, hogy a tévtanítást jobban megbélyegezhesse. A címzetteket nem nevezi meg, de valószínűleg ugyanazok, mint Jakab levelei, s ez igazolja a görög nyelv használatát is, amelyben hellyel-közzel szemitizmus is található.
A levél a legtöbb egyházban csak 200 körül került be a szentkönyvek jegyzékébe. Valószínűleg az apokrif iratok felhasználása (Hénok 7,14; Mózes felvétele 9) keltette fel némelyek gyanakvását. De az akkor elterjedt zsidó iratok felhasználása nem jelentette sugalmazott voltuknak az elismerését.
A levél célja az, hogy megbélyegezze a keresztény tanítással ellentétes tanokat, amelyeket némelyek be akarnak csempészni az Egyházba. A tévtanítókat Isten büntetésével fenyegeti, s a zsidó hagyományból hoz példákat. Utalásai elég általánosak, és semmi sem késztet arra, hogy a 2. század gnosztikusaira gondoljunk. Az igazi vallásosság hiánya és az erkölcsi szabadosság, továbbá Krisztus és az angyalok káromlása (8-10) megtalálható az első század kereszténységében is, mint azoknak a szinkretista irányzatoknak a hatásai, amelyeket a Kolosszei levél, a pasztorális levelek és a Jelenések könyve is kifogásol.
Keletkezésének idejét vizsgálva bizonyos vonások arra figyelmeztetnek, hogy ne gondoljunk az első század utolsó éveire. Az apostolok prédikálása a múltban történt (17), a hit úgy szerepel, mint objektív adottság, mint „egyszer s mindenkorra szóló örökség” (3). Úgy látszik, hogy használta Pál leveleit, viszont Péter második levele már erre a levélre támaszkodik. Végeredményben tehát az írását az apostoli kor végére lehet tenni, a 70-80-as évekre.
Szent Péternek két katolikus levelet tulajdonít a hagyomány. Az elsőt, amely bevezetésében az apostol nevét is hozza (1,1), a korai Egyházban minden nehézség nélkül elfogadták kánoninak. Valószínű, hogy már Római Kelemen is felhasználta, Polikárpnál pedig biztos utalásokat találunk rá. Ireneusztól kezdve biztosan Péter apostolnak tulajdonították a levelet. Az apostol Rómában (Babilon) ír (5,13), ahol Márkkal együtt tartózkodik, akit „fiának” nevez. Péter életének végéről keveset tudunk, de azt bizonyított hagyomány tartja, hogy Rómában tartózkodott, és ott halt vértanúhalált Néró idejében (64 vagy 67). A „szórványok” keresztényeihez fordul, akik öt megnevezett kis-ázsiai tartományban élnek. Amit múltjukról említ, az azt javallja, hogy pogány származású keresztényekre gondoljunk, de lehettek közöttük olyanok is, akik a zsidóságból tértek meg (1,14; 2,9; 4,3). A levél nyelve görög, helyes és szabályos. Valószínű, hogy a levélben említett (5,12) tanítvány, Szilvánusz volt segítségére a szerkesztésben. Szilvánusz egyébként azonos lehet Pál apostol régi munkatársával (ApCsel 15,22).
A levél célja az, hogy a címzettekben erősítse a hitet a megpróbáltatások között, amelyekben élnek. Ebben az utalásban némelyek azt a hivatalos üldözést látják, amelyet Domicianusz vagy Trajanusz indított el. Ebben az esetben a levél írását későbbi korba kellene helyezni. De a szöveg nem tételezi fel az állami apparátussal végzett üldöztetést. Inkább egyéni üldöztetésről, igazságtalanságról, rágalmakról van szó, amelyeket a keresztényeknek példás életükkel kell legyőzniük (2,12; 3,16; 4,12-16).
Másik nehézséget is fel szoktak hozni a levél hitelessége ellen: figyelemre méltó, hogy utal az Újszövetség egyes helyeire, Jakab levelére, a Római és az Efezusi levélre, viszont az evangéliumokat nemigen használja, bár néhány evangéliumi visszaemlékezés van benne. Ha ezek jobban ki volnának emelve, azt mondhatnánk, hogy egy ismeretlen szerző szerepelt Péter neve alatt. De így ez a célzat nem feltűnő. Ami a Jakab-és Pál-féle kapcsolatot illeti, azt sem kell eltúlozni. Pálnak a különleges tételei (az ószövetségi törvény ideiglenes jellege, az egyház Krisztus teste stb.) nem szerepelnek feltűnően a levélben. Ami pedig Pállal rokonságot mutat, annak nagy része nem más, mint az első idők keresztény teológiájának a témái (Krisztus halálának megváltói értéke, hit és keresztség stb.). A kritikai munkák egyre jobban kimutatják, hogy ősi katekézis anyagáról, ószövetségi szövegek florilégiumairól van szó, amelyet bármelyik író felhasználhatott, tehát a közös anyag nem jelent okvetlenül egymástól való függést. Ha mégis marad egy-két hely, ahol kimutatható a Római vagy az Efezusi levéllel való rokonság, ez még nem megy a hitelesség rovására, hiszen Péternek nem volt olyan széles látóköre, mint Pálnak, azért kölcsönözhetett az írásaiból, főleg ha olyan vidék keresztényeinek írt, ahol Pált jól ismerték. Továbbá azt sem szabad elfelejteni, hogy Péter titkára, Szilvánusz egyúttal Pál tanítványa is volt. Végül: nemcsak Pállal, hanem a jelen levél és más, Péterrel kapcsolatos írások között is megállapítható a rokonság, mint pl. a második evangélium és Péter beszédei az Apostolok Cselekedeteiben.
A levél keletkezésének idejét Péter vértanúsága előtti időre kell tennünk, tehát 64-67 elé. Az a vélemény, hogy a levél meglevő töredékekből van összeállítva (ilyen töredék az ún. keresztségi homília is, vö.: 1,13-4,11), amelyeket Szilvánusz csak Péter halála után szerkesztett egybe, nem múlja felül a föltételezés szintjét.
Gyakorlati szempontból a levél sok szép tanítást tartalmaz. Megtaláljuk benne az apostoli kor teológiai összefoglalását, egyszerű, meleg, közvetlen elődásban. Egyik uralkodó gondolata a megpróbáltatások bátor és türelmes elviselése, amelyben Krisztus a példakép (2,21-25; 3,18; 4,1). A keresztények legyenek boldogok, ha követhetik Krisztust, és ha megpróbáltatásaik oka a hithez való ragaszkodás és az erkölcsi magatartás (2,19; 3,14; 4,12; 5,9). A rosszal helyezzék szembe a jót, a gyűlölettel a szeretetet, engedelmeskedjenek a hivatalos hatóságoknak (2,13-17), legyenek kedvesek mindenkihez (3,8 4,7). Teológiailag legnehezebb helye a 3,18-20, ahol arról van szó, hogy „Krisztust test szerint megölték, de a lélek szerint életre kelt, így ment el a börtönben sínylődő lelkekhez is és hírt vitt nekik”. Az egyházi hagyomány ebben az utalásban azt a tételt látta, hogy Krisztus igazi emberi halállal halt meg, leszállt a „holtak birodalmába” és a megváltás hatását kiterjesztette azokra is, akik előtte haltak meg.
A második levél is úgy áll előttünk, mint Péter levele. A bevezetésben az apostol megnevezi magát (1,1), később pedig arra utal, hogy Krisztus tudtára adta halálát (1,14), és hogy tanúja volt színeváltozásának (1,16-18). Hivatkozik egy előbbi levélre is, amely nem lehet más, mint az 1 Pt.
A levél célja az, hogy óvja a keresztényeket a hamis tanítóktól (2), és választ adjon arra a nyugtalanságra, amelyet Krisztus második eljövetelének késése váltott ki egyesekben. Az ilyen hamis tanítók szereplése és ez a nyugtalanság már Péter élete végén érezhető volt.
Más megfontolások azonban azt tételezik föl, hogy a levél későbbi eredetű. Nyelve különbözik az első levél nyelvétől. Az egész második fejezet hasonlít Júdás leveléhez és abból szabadon, de észrevehetően kölcsönöz. A Pál-féle levelek gyűjteménye, úgy látszik, már kialakult (3,15). Az apostolok csoportja párhuzamosan szerepel a próféták csoportjával, s a szerző úgy beszél, mintha ennek nem volna tagja (3,2). Ezek a nehézségek jogossá teszik a kételyt, hogy a levél nem Pétertől származik. Különben az sincs bizonyítva, hogy a 3. század előtt az egyházak szélesebb körben használták. Némelyek nem tartották sugalmazottnak, mások, mint Origenész, Euszebiusz és Jeromos tanúskodnak mellette. A modern kritikusok sem tulajdonítják Péternek, s nehéz nekik nem igazat adni. De ha egy későbbi tanítvány, aki Péter tekintélyével fedezte magát - s ehhez talán volt is némi joga, mert az apostol köréhez tartozott -, merte használni a tőle származó írásokat, azokat a magáévá tette, és Júdás segítségével kiegészítette, ez még nem nevezhető „hamisításnak”, mert a régieknek más elgondolásuk volt a szerzői jogról és az álnév használatáról.
A hitünk számára elég az, hogy az Egyház hagyományos meggyőződése sugalmazottnak és kánoninak tekinti, mivel az apostoli tanítást tartalmazza. Teológiailag értékes utalásai ezek: a keresztény hivatás alapja az, hogy részesülünk az isteni természetben (1,4)a Szentírás könyvei a Szentlélek sugalmazásából eredtek (1,20) Krisztus második eljövetelének napja bizonytalan, de biztosan bekövetkezik, s eljövetele meghozza az „új ég és új föld” világrendjét, ahol majd igazságosság uralkodik (3,3-13).
Szent János három levelét már tárgyaltuk evangéliumával kapcsolatban.
Szent Jakab levele (Jak)
Szent Péter I. levele (1Pét)
Szent Péter II. levele (2Pét)
Szent János I. levele (1Jn)
Szent János II. levele (2Jn)
Szent János III. levele (3Jn)
Szent Júdás levele (Júd)
