BEVEZETÉS A PRÉDIKÁTOR KÖNYVÉHEZ
BEVEZETÉS A PRÉDIKÁTOR KÖNYVÉHEZ
A kis könyv címe: „Qoheletnek, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának a szavai”. A Qohelet szó (1,2 és 12; 7,27; 12,8-10) nem tulajdonnév, hanem köznév, amelyet néha névelővel is használnak. Jóllehet formája szerint nőnemű, mégis hímnemű szóként szerepel. A legnagyobb valószínűség szerint működést kifejező szó, és azt jelöli meg, aki a gyülekezetben beszél (qahal, a görögben ekklézia, ebből származik a könyv latin neve: Ecclesiastes), tehát végeredményben prédikátor. „Dávid fiának és Jeruzsálem királyának” mondja magát, és bár nem nevezi meg magát, mégis azonosítják Salamon királlyal, akire a szöveg világosan utal (1,16). De ez a tulajdonítás nem más, mint a szerző irodalmi fikciója, amennyiben elmélkedéseit Izrael legnagyobb bölcsének az oltalma alá helyezi. A könyv nyelve és tanítása nem engedi, hogy a fogság elé helyezzük. Gyakran támadták a mű egységét és megkülönböztettek két, három, sőt nyolc szerkesztőt is. Lassanként lemondtak erről a feldarabolásról, amely nem számol a könyv műfajával és gondolataival.
Mint a többi oktató könyvben, így a Jób és Sirák könyvében, nem beszélve a Példabeszédek könyvéről, a gondolat ide-oda cikázik, ismétli és javítja önmagát. Nincs végleges terv, a gondolatok egyetlen téma feletti variációk, az emberi dolgok hiúságáról szólnak, amint azt a könyv elején és végén hangoztatja. Minden csalóka: a tudomány, a gazdagság, a szerelem, sőt, maga az élet is. Az élet nem más, mint össze nem függő tettek sorozata, és nincs értéke (3,1-11), befejeződik az öregkorral (12,1-7) és a halállal, amely egyformán elviszi a bölcset és bolondot, a gazdagot és szegényt, az állatot és embert (3,14-20). A Qohelet problémája ugyanaz, mint Jóbé: van-e a jónak és rossznak itt a földön jutalma és büntetése? És amint Jób felelete negatív, úgy Qoheleté is az, mert a tapasztalat ellentmond az elfogadott megoldásoknak (7,25-8,14). A különbség az, hogy Qohelet egészséges ember, aki nem keresi a szenvedés okát, mint Jób. Megállapítja a szerencse hiábavalóságát és vigasztalja magát a szerény örömök élvezetével, amelyek a léthez tartoznak (3,12-13; 8,15; 9,7-9). Mondjuk talán azt, hogy keresi a maga vigaszát, mert mindenképpen kielégületlen. A másvilág titka kínozza anélkül, hogy megoldást látna (3,21; 9,10; 12,7). De Qohelet hívő, bár megzavarodik néha, amikor látja, hogy az Isten törődik az emberi dolgokkal, de állítja, hogy Istent nem lehet számadásra szólítani (3,11.14; 7,13). A megpróbáltatásokat úgy kell elfogadni a kezéből, mint az örömöket (7,14). Meg kell tartani parancsait, mert mindent lát, ami rejtve van, legyen az jó vagy rossz (12,13-14; vö.: 9,1).
Világos, hogy ez a tanítás, amelyet a könyvből le lehet vonni, beleértve az utolsó verseket is, amelyekről még a könyv egységének a hangoztatói is kételkednek, nem összefüggő. Mégis, ahelyett, hogy szétosztanánk az egyes részeket több szerző közt, akik egymást javítják vagy ellentmondanak egymásnak, nem kell-e inkább a különböző részeket egy ismeretlen, de ugyanannak a szerzőnek tulajdonítani, aki félelmetes titkot közelít meg anélkül, hogy megoldaná? Qoheletnek, amint Jóbnak is, csak úgy lehet feleletet adni, ha elfogadjuk a túlvilági jutalmazást és büntetést. De ő ezt még nem látja.
A könyvnek átmeneti jellege van. A hagyományos bizonyítékok meginogtak, de még nem tudják őket semmi mással helyettesíteni. A héber gondolatnak e fordulópontján kereshetjük, hogy milyen idegen hatások nyomták rá bélyegüket a Qoheletre. Gondolnak az egyiptomi iratra: „A kétségbeesett beszélgetése lelkével” vagy „A hárfás búskomor énekei” című munkára és a hellenizált Egyiptomon keresztül Görögország filozófiai áramlataira: a sztoicizmusra, epikureizmusra és cinizmusra. Semmiféle pontos megállapításról nem lehet szó, de azért a légkör azonos. A Qohelet palesztinai zsidó, hozzátartozik a bölcsek egy csoportjához, és mint azok, ő is nyitott szemmel nézi a dolgokat, és belélegzi azt a friss levegőt, amely a határokon túlról jön. Ez az első, közvetett kapcsolat a hellenizmussal, és meghatározza a könyv írásának idejét is. A görög korszakban írták, de még a hit fellobbanása és a makkabeusi kor reménysége előtt, mondjuk a Kr. e. 3. században. Ebben az időben Palesztina a Ptolemeusok alatt ki volt téve az alexandriai szellemi hatásnak.
A könyv csak egy mozzanatot jelöl a vallási fejlődésben, és nem szabad úgy megítélni, mint szakítást a múlttal és a jövővel. Rámutat a régi fogalmak elégtelenségére, kényszeríti a gondolkodást, hogy szembe nézzen az emberi élet talányaival és magasabb kinyilatkoztatás után sóvárog. Leckét ad a földi dolgoktól való elszakadásra, és tagadva a gazdagok szerencséjét, előkészíti a világot annak a meghallására, hogy „boldogok a szegények” (Lk 6,20).
