BEVEZETÉS A PRÓFÉTÁK KÖNYVEIHEZ
BEVEZETÉS A PRÓFÉTÁK KÖNYVEIHEZ
A héber Biblia Izajás, Jeremiás, Ezekiel és a tizenkét kis próféta könyveit „későbbi prófétáknak” nevezi és közvetlenül a Józsue-Királyok könyveinek együttese után helyezi, vagyis a „korábbi próféták” után.A görög Biblia a prófétákat a szent írók után helyezi más sorrendben, mint a héber. A sorrend különben is ingatag. A görög ide sorolja a Siralmakat és Dániel könyvét, amelyet a héber Biblia kánonjának utolsó részében hoz, és hozzáveszi azokat a szövegeket, amelyeket vagy nem írtak vagy nem őriztek meg héberül. Ezek: Báruk könyve Jeremiás után, Jeremiás levele a Siralmak után és Dániel könyvének hozzáadásai. A latin egyház a Vulgátában lényegében megőrizte ezt a sorrendet, de átvett a héberből is, amennyiben a tizenkét kis prófétát a négy nagy mögé helyezte, és Jeremiás levelét Báruk könyvéhez csatolta, és az egészet a Siralmakhoz fűzte.
A PRÓFÉTASÁG
Az ókor nagy vallásai különböző fokban és különböző formák között felmutatnak olyan sugalmazott embereket, akik azt igényelték, hogy elhiggyék róluk, hogy istenük nevében beszélnek. Különösen az Izraellel szomszédos népeknél, az Eufrátesz melletti Maritól kezdve egészen a föníciai Bibloszig, a Kr. e. 2. évezred szövegei számolnak be prófétai működésekről. A legkifejezettebb tanúságot erre a Biblia hozza: beszél Baal 450 prófétájáról, akiket Izebel Tiruszból hozatott, és akik a Kármel hegyén megszégyenülnek Illés előtt (1Kir 18,19- 40). Megközelíti ezeket számban Ácháb 400 prófétája, akiktől tanácsot kért (1Kir 22,5-12). Ezek számos tagból álló extatikus zajongó csoportot alkottak, és Jahve nevében beszéltek. Jóllehet a szóban forgó esetben szereplésük nem isteni megbízásból történt, mégis biztos, hogy a régi jahvizmus elismerte jogos intézménynek. Sámuel mellett ihletett „testvéri csoportok” jelennek meg (1Sám 10,5; 19, 20), Illés korában szintén (1Kir 18,4) a „próféta testvérek” csoportja kapcsolatban állott Elizeussal is (2Kir 2,3-18; 4,38; 6,1; 9,1). De aztán eltűnnek, csak egy utalást találunk rájuk Ámosznál (7,14). Zenével ringatták magukat extatikus állapotba (1Sám 10,5), s révületük átragadt a szemlélőkre is (1Sám 10,10; 10,20-24).
Egy alkalommal Elizeus is a zenéhez fordult a prófétálás előtt (2Kir 3,15). A jelképes tettek gyakoriak a prófétáknál, így pl. a silói Ahijja (1Kir 11,29), Izajás (Iz 20,2-4), Jeremiás (Jer 13,1; 19,1; 27,2) és Ezekiel (4,1-5; 12, 1-7. 18; 21,23; 37,15). E tettek alatt különös viselkedést tanúsítottak, amely rendkívüli lélektani állapotot hozhatott létre. De a rendkívüli megnyilatkozás nem tartozott soha a lényeghez azoknál a prófétáknál, akiknek a tetteit és beszédeit a Biblia megörökítette. Ezek határozottan különböznek a régi exaltált testületektől.
A próféták a nabi nevet viselték. A szó kétségkívül abból az igéből ered, amelynek jelentése „félrebeszélni, őrjöngeni” lett (1Sám 18, 10). De ennek a második jelentésnek a használata nem vág elébe a főnév eredeti értelmének. Ez minden valószínűség szerint olyan igetőből származott, amelynek jelentése: „hívni, hirdetni”. A nabi tehát az, akit hívtak, vagy aki hirdetett s ez a jelentés már megközelíti az izraelita prófétaság lényegét. A próféta Isten szavának a hírnöke vagy magyarázója, ahogy azt kifejezi a Kiv 4,15-16 két paralell helye: Áron Mózes magyarázója lesz, mintha „szája” lenne. Mózes volt „az Isten, aki sugalmaz”, és 7,1-ben: Mózes „Isten lesz a fáraó számára”, és Áron lesz a „prófétája, a nabija”. Erre utal Jahve szava Jeremiáshoz is: „Én a szádba adom igéimet” (Jer 1,9). A próféták tudatában voltak annak, hogy küldetésük isteni eredetű. Beszédeiket így vezették be: „Így szól Jahve”.
A beszéd kötelezettsége rájuk nehezedik, és nem tudnak hallgatni: „Jahve, az Úr szól, ki ne prófétálna?” (Ám 3,8). Jeremiás hiába harcol a hatalombavétel ellen (Jer 20,7-9). Életük egy napján ellenállhatatlanul hívja őket az Isten (Ám 7,15; Iz 6; Jer 1,4-10), kiválasztja őket mint küldötteket (Iz 6,8). Jónás történetének az eleje mutatja, hogy a küldetéstől nem lehetett szabadulni. Isten azért küldi őket, hogy hirdessék akaratát, és hogy ők maguk legyenek a „jel”. Nem csupán beszédük, hanem tetteik és életük is prófétálás. Ozeás valódi és szerencsétlen házassága jelkép (Oz 1-3). Izajásnak ruhátlanul kellett járnia, hogy jövendölést adjon (Iz 20,3), ő és gyermekei „jelképek és csodák” (Iz 8,18), Jeremiás élete maga tanítás (Jer 16), és amikor Ezekiel végrehajtja Isten különleges rendeleteit, „jel Izrael háza számára” (Ez 4,3; 12,6.11; 24,24).
Isten üzenete különbözőképpen juthat el a prófétákhoz: látomásban (Iz 6 Ez 1 2 8 Dán 8-12 Zak 1-6), néha éjszakai látomásban (vö.: Szám 12,6; Dán 7; Zak 1,8), hallás által, de leggyakrabban belső sugalmazással (általában véve így kell érteni e formulákat: „Jahve hozzám intézte szavait”, „Jahve beszéde”). A kapott üzenetet a próféta különböző módon adja tovább: lírai formában vagy prózai szövegben, példabeszédben vagy nyíltan, az orákulumok rövid stílusában vagy felhasználva a szemrehányás, diatribé, beszéd, bölcsesség-írás vagy istentiszteleti zsoltárok, szerelmi ének, szatíra, gyászdal irodalmi formáit.
A vételnek ez a sokfélesége és az üzenetnek a meghirdetése nagy részben függ a személy vérmérsékletétől és az egyes próféták természetes képességeitől, de alapvető azonosság fedezhető fel bennük: minden igazi próféta tudja, hogy ő csak eszköz. Minden egyes szó, melyet kiejt, egyszerre az övé és nem az övé. Rendíthetetlen a meggyőződése, hogy az Istentől kapta az üzenetet, amit közölnie kell. Ez a meggyőződés titokzatos, mondjuk misztikus élményen nyugszik, vagyis közvetlenül érintkezik az Istennel. Megtörténik, hogy az isteni megragadás külsőleg „rendkívüli” megnyilvánulásokat hoz létre, mint a nagy misztikusoknál Istennek ez a működése a próféta lelkét „supra-normál” állapotba helyezi. Ezt tagadni egyenlő lenne a prófétai szellemnek a költők ihletére vagy az álsugalmazottak illúziójára való lefokozással.
A prófétai üzenet ritkán szól egy emberhez (Iz 22,15). Kivétel a király, aki a nép feje: Nátán Dáviddal, Illés Achábbal, Izajás Ácházzal és Hiszkijával, Jeremiás Cidkijával állott kapcsolatban. Ilyen kivétel még a főpap, aki a visszatérés után a közösség feje lett (Zak 3). Minden próféta a néphez kap küldetést (Ám 7,15; Iz 6,9; Ez 2,3), mégpedig minden néphez, mint ezt Jeremiás esete (Jer 1,10) bizonyítja.
Üzenete a jelenre és a jövőre vonatkozik. A próféta küldetése kortársaihoz szól, velük közli az Isten akaratát. De amikor Isten akaratát tolmácsolja, felette van az időnek és „jövendölései” „prédikációját” igazolják. Előre látja a fenyítést, mint a vétkek büntetését, az üdvöt, mint a követelt megtérés jutalmát. A későbbi prófétáknál a fátyol felemelése elhúzódhat az utolsó időkig, az Isten végleges győzelméig, de a jelenre mindig levonja belőle a tanulságot. Mivel a próféta csak eszköz, azért a közölt üzenet meghaladhatja az adott körülményeket, sőt még a próféta tudását is.
Jeremiás azért kapott küldetést, hogy „gyomláljon és romboljon, szétszórjon és széthányjon, építsen és ültessen”. A prófétai üzenetnek két arca van, egy szigorú és egy vigasztaló. Kétségtelen, hogy igen gyakran nyers, tele van fenyegetéssel és szidással, úgyhogy ez a szigorúság az igazi prófétálás jele lehet (Jer 28,8-9; vö.: 26,16-19; 1Kir 22,8). Bár a bűn az, ami akadályozza Isten terveit, ami kínozza a próféta lelkét, de az üdv láthatára sohasem zárul be. A Vigasztalások könyve (Iz 40-55) a prófétálás egyik csúcspontját jelenti. Még a legrégebbi prófétákra sem áll, hogy nem hirdethetnek örömet. Ezt látjuk Ámosznál (9,8-15) és Ozeásnál (2,16-25; 11,8-11; 14,2-9). Az Isten népének nevelésében a kegyelem és a büntetés kiegészítik egymást.
A prófétát Izrael népéhez küldték, de látóköre sokkal szélesebb. A nagy próféták az idegen népek ellen is szóltak (Iz 13-23; Jer 46-51; Ez 25-32). Ámosz azzal kezdi jövendöléseit, hogy meghirdeti az ítéletet Izrael szomszédai ellen, Abdiás Edomról mond orákulumot, Náhum Ninive ellen, ahová Jónás is küldetést kap.
A próféta bizonyos volt abban, hogy Isten nevében beszél, de miképpen győződtek meg hallgatói, hogy valódi próféta? Hiszen hamis próféták is gyakran szerepelnek a Bibliában. A valódi próféták küzdöttek a hamis próféták ellen, Jeremiás Hananja ellen (Jer 28), vagy Ezekiel a próféták és prófétanők ellen (Ez 13). Hogyan lehet megtudni, hogy az üzenet Istentől származik? A Biblia szerint két bizonyíték van: a jövendölés beteljesedése (Jer 28,9; MTörv 18,22), és a tanítás egyezése a jahvista tanokkal (Jer 23,22; MTörv 13,2-6).
A Második Törvénykönyv idézett szövege szerint a prófétálás a hivatalos vallás elismert intézménye volt. A próféták néha a papok mellett jelennek meg (Jer 8,1; 23,11; 26,7; Zak 7,3 stb.), és Jeremiás tudtunkra adja, hogy a jeruzsálemi templomban volt egy „szoba, mely Ben-Jochanané, Isten emberéé”, valószínűleg prófétáé volt. Ezekből a tényekből legújabban arra következtettek, hogy a próféták, még a nagyok is, a szentély személyzetéhez tartoztak. A feltevés többet mond, mint a szövegek, amelyekre alapozták ezt a véleményt, de annyit el lehet ismerni, hogy a próféták és a vallásos élet központja között volt kapcsolat. A liturgia bizonyos mértékben hatást gyakorolt orákulumaikra, főképp Habakuknál, Zakariásnál és Joelnél.
Az alapvető gondolat, amely levonható a tények és a szövegek bonyolult kapcsolatából, ez: a próféta olyan ember, akinek közvetlen istenélménye van, aki Isten szentségét és akaratát nyilvánítja ki, aki ítél a jelenről, és a jövőt Istentől kapott fénynél látja. A prófétaság Izraelnek sajátos jelensége, az isteni gondviselés egyik módja a választott nép vezetésére.
A PRÓFÉTAI MOZGALOM
A Biblia a próféták sorának élére Mózest állítja (MTörv 18,15. 18), és úgy tekinti őt, mint az összes közt a legnagyobbat (Szám 12,6-8; MTörv 34,10-12). Jahve szemtől szembe beszélt vele, és neki adta át a törvényt. Különleges adományának örökösei sohasem hiányoztak Izraelből, és már utódjában, Józsuéban „benne lakott a szelleme” (Szám 27,18; vö.: 34,9). A bírák idejében ismerik Debora prófétanőt (Bír 4-5), aztán feltűnik Sámuel nagy alakja, a prófétáé és látóé (1Sám 3,20; 9,9; vö.: 2Krón 35,18). Utána a prófétai szellem szétáradt sugalmazott csoportokba, amelyekről előbb szóltunk (1Sám 10,5; 10,20). Aztán találkoztunk józanabb közösségekkel, a „próféta testvérekkel” (2Kir 2) és a fogságból való visszatérés után a Biblia többesszámban tesz említést prófétákról (Zak 7,3). De e közösségeken kívül, amelyeknek a befolyása a nép vallásos életére nézve vitathatatlan, megjelennek jellegzetes alakok: Gád próféta Dávid mellett (1Sám 22,5; 2Sám 24,11), Nátán ugyancsak Dávid mellett (2Sám 7,2; 12,1; 1Kir 1,11), Achijja Jerobeám alatt (1Kir 11,29; 14,2), Jehu, Hanani fia Bása alatt (1Kir 16,7), Illés és Elizeus Acháb és utódai alatt (1Kir 17-2Kir 13), Jónás II. Jerobeám alatt (2Kir 14,25).
A próféták legtöbbjét csak utalásokból ismerjük. Mindazonáltal néhányról többet tudunk. Nátán megmondja Dávidnak, hogy dinasztiája állandó lesz. Ez az első szeme a jövendölésláncolatnak, amely egyre közelebbről határozza meg a Megváltó személyét, aki Dávid fia (2Sám 12,1-25). Sokat tudunk Illésről és Elizeusról a Királyok könyvének adatai alapján. Abban az időben, amikor az idegen istentiszteletek veszélyeztették Jahve vallását, Illés úgy tűnik fel, mint az igaz Isten bajnoka. Illés a hit védője, egyszersmind az erkölcs védője is és az isteni büntetést dörgi Acháb ellen, amikor ez megölte Nábotot, hogy megszerezze szőlőjét (1Kir 21). Titokzatos eltűnése (2Kir 2,1- 18) fénnyel veszi körül alakját, s híre állandóan nagyobbodik a zsidó hagyományokban. Illés a magányos próféta, míg Elizeus korának mindennapi életében mindenütt ott van. Összeköttetésben állt a „próféta testvérekkel”, akik csodálatos dolgokat meséltek róla (2Kir 4,1-7. 38-44; 6,1-7).
Természetesen legjobban az író prófétákat ismerjük könyveik alapján. Itt elegendő rámutatni a prófétai mozgalomban elfoglalt helyükre. Az első köztük Ámosz, aki a 8. sz. közepén gyakorolta hivatását, mintegy ötven évvel Elizeus halála után. A próféták nagy mozgalma legalább két évszázadon át tart, egészen a fogságig. Két hatalmas alak emelkedik ki közülük, Izajás és Jeremiás, de ott találjuk még Ozeást, Mikeást, Náhumot, Szofoniást, Habakukot. Jeremiás működésének a vége egybeesik Ezekiel működésének a kezdetével. A fogság idejének a prófétájával megváltozik a hangvétel: kevesebb lesz a közvetlenség és a belső tűz, a nagy látomás, ellenben bonyolult, aprólékos leírások lépnek helyükbe. Mindinkább előtérbe kerülnek a végső idők. Ezek a jelek már előre vetítik az apokaliptikát. Az izajási nagy elgondolás állandósul és gazdagodik a Vigasztalás könyvében (Iz 40-55). A hazatérés prófétái, Aggeus és Zakariás már szűkebb látókörrel rendelkeznek: minden érdeklődésük a templomra korlátozódik. Utánuk Malakiás rámutat az új közösség vétkeire. Azután Jónás kis könyve lesz a midrás-féle irodalom kezdete: a régi írásokat ő használja fel új tanításra. Az apokaliptika áramlását Ezekiel nyitja meg, új életre kap Joelban és Zakariás második részében. Tele van vele Dániel könyve, ahol a múlt és jövő látomásai összekeverednek a rossz megsemmisülésének és Isten országa eljövetelének időn kívüli képévé. A nagy prófétai sugalmazás látszólag kimerült, s kezdenek hivatkozni a „múlt prófétáira” (Dán 9,6. 19; vö.: Zak 7,7). Zakariás már előre látja a prófétaság eltűnését (13,2-6), mert tönkretették a hamis próféták. De Joel meghirdeti a Lélek kiáradását a messiási időkben (3,1-4), ami megvalósult az első pünkösd napján (ApCsel 2,16). Az új időket Keresztelő János prédikálása vezette be, aki egyrészt a régi törvény utolsó prófétája, másrészt már „több, mint próféta” (Mt 11,9; Lk 7,26).
A PRÓFÉTÁK TANÍTÁSA
Izrael vallási fejlődésében a próféták jelentős szerepet játszottak. Nemcsak azért, mert megtartották a népet a hivatalos jahvizmus útján, hanem ők voltak a kinyilatkoztatás előrehaladásának szervei. Ebben a bonyolult folyamatban mindenkinek megvolt a maga szerepe. Működésük egybeolvad és rendeződik három fő vonal szerint, pontosan úgy, ahogy az Ószövetség vallását jellemezni lehet: monoteizmus, erkölcsiség, messianizmus terén.
A monoteizmus náluk nem újdonság. Amikor a legrégibb kánoni próféta, Ámosz, Jahvét úgy mutatja be, mint egyetlen Istent, aki parancsol a természet erőinek, abszolút ura az embernek és a történelemnek, nem tesz mást, mint emlékeztet a régi igazságokra, amelyek súlyt adnak fenyegetéseinek. A régi hit tartalma és következtetései mind valóságosabbnak bizonyulnak. A Sinai hegyen az egy Istennek a kinyilatkoztatása hozzá volt kötve a nép kiválasztásához és a szövetségkötéshez. Jahve úgy jelent meg, mint Izraelnek saját Istene, akit a nép igazában csak saját földjén és szentélyeiben tisztelhet. A próféták rámutatnak arra a kötelékre, amely Jahvét népéhez fűzi, de viszont arra is, hogy a többi nép sorsát is ő intézi (Ám 9,7). Ő ítél akis államok és nagy birodalmak fölött (Ám 1-2, ide tartozik minden jövendölés a nemzetek ellen), ő adja és vonja vissza a hatalmat(Jer 27,5-8), ő használja fel őket eszközül a bosszúállásra (Ám 6,11; Iz 7,18-19). Hirdetik, hogy Izrael földje Jahvéé (Jer 7,7), és hogy a templom az ő lakása (Iz 6; Jer 7,10-11), előre megmondják a szentély pusztulását (Mik 3,13; Jer 7,12-14 26), és Ezekiel látta, hogy Jahve dicsősége elhagyta Jeruzsálemet (Ez 10,19-22; 11,22-23).
Jahve az egész föld ura, és nem hagy helyet más isteneknek. A próféták hirdetik a hamis istenek tehetetlenségét és a bálványok hiábavalóságát (Oz 2,7-15; Jer 2,5-13. 27-38; 5,7; 16,20). A fogság alatt, a nemzeti remények összeomlásának pillanatában keletkezhettek kételyek Jahve hatalmát illetőleg, de a bálványok elleni küzdelem mind élesebb és ésszerűbb lett (Bár 6 és Dán 14). Egyre jobban kifejeződik a monoteizmus diadala (Iz 44,6-8; 46,1-7.9).
Az egyetlen Isten világfeletti, transzcendens. Ezt jelenti a „szent” jelző is, ami Izajás prédikációjának kedvelt témája (Iz 6 1,4; 5,19. 24; 10,17. 20 stb.). Titokzatosság veszi körül (Iz 6; Ez 1). Végtelenül felette van az „emberfiának” ezt unalomig ismétli Ezekiel, hogy aláhúzza a távolságot, amely elválasztja őt isteni megszólítójától. Mégis közel van népéhez jóságával, gyengédségével, amelyet főképp Ozeás és Jeremiás hangoztat. Jahve és a nép szövetségét házassághoz hasonlítják (Oz 2; Jer 2,2-7; 3,6-8).
Az erkölcsiség. Az Isten szentségével szemben áll az ember tisztátalansága (Iz 6,5), és ebben az ellentétben a próféták végzik a lelkiismeret-vizsgálatot. Ez az erkölcsiség sem újdonság, már meg van írva a Tízparancsolatban. A próféták hangoztatják: egyedül a bűn választja el az embert az Istentől (Iz 59,2). A bűn valóban támadás az igazságos Isten ellen (Ámosz), a szeretet Istene ellen (Ozeás), az Isten szentsége ellen (Izajás). Jeremiás látomásainak középpontjában a bűn áll. A gonoszság kiáradása lehívja Isten büntetését, „Jahve napjának” nagy ítéletét (Iz 2,6-22; Oz 5,9-14; Joel 2,1-2). A bekövetkező szerencsétlenségek hirdetése Jeremiás számára az igazi prófétaság jele (Jer 28,8-9). A tömegre nehezedő bűn követeli a kollektív büntetést mellette az egyéni igazságszolgáltatás gondolata is megjelenik (Jer 31,29-30; Ez 18).
Hogy elkerüljék a büntetést, „keresni kell az Istent” (Ám 5,4; Jer 50,4; Szof 2,3). Isten a belső vallásosságot követeli, amelyet Jeremiás az új szövetség egyik feltételének tesz meg (Jer 31,31-34). A próféták teljes erejükből tiltakoznak a puszta ritualizmus ellen (Iz 1,11-17; Jer 6,20; Oz 6,6; Mik 6,6-8).
A messianizmus. Ennek ellenére a büntetés Istennek nem a legutolsó szava, nem akarja népének teljes romlását. A hitehagyások ellenére is megtartja ígéreteit. Megkímél egy „maradékot” a jövőre (Iz 4,3). A szó Ámosznál (5,15) jelenik meg, s tovább fejlődik. A próféták látomásaiban az Isten fenyegető büntetése és az utolsó ítélet két rétegként helyezkedik egymásra. A maradék megmenekül a jelen veszélyektől és részesül a végső üdvösségben. A két isteni elgondolást mindjobban elválasztja egymástól a történelem fejlődése. Minden megpróbáltatás után a maradék menekül meg. Ez a megmaradt csoport mindenkor a mag, a szent nép hajtása, amely ígéretet kapott a jövőre (Iz 11,10; 37,31; Mik 4,7; 5,6-7; Ez 37,12-17; Zak 8,11-13).
Hallatlanul boldog kor lesz az. Izraelnek és Júdának szétszórtjai (Iz 11,12-13; Jer 30-31) visszatérnek a szent földre, ahol csodálatos jólét uralkodik (Mik 4,11-13; 5,6-8). De a jólét és az anyagi hatalom hozzákapcsolódik Isten országának eljöveteléhez. Ez feltételezi a lelki légkört: az igazságot és a szentséget (Iz 29,19-24), a belső megtérést és az isteni megbocsátást (Jer 31,31-34).
A földi ország megalapításában és kormányzásában Jahve királynak van képviselője: a Messiás, a „Fölkent”. A fölkenés királyi méltósággal ruházza fel. Az események előrelátásában Isten megígérte Dávidnak Nátán által, hogy dinasztiája fennmarad (2Sám 7). A Messiás valóban Dávid vonalán érkezik (Iz 11,1; Jer 23,5; 33,15), Betlehem-Efratából jön, ahonnét Dávid származott (Mik 5,1). A legmagasztosabb címeket kapja (Iz 9,5), és Jahve Lelke nyugszik rajta adományaival egyetemben (Iz 11,1-5). Izajás számára a neve Immánuel, „Isten velünk” (Iz 7,14), Jeremiás számára „Jahve cidkénu, Jahve a mi igazságunk” (Jer 23,6), és ez a két név adja a messiási ideált a maga tisztaságában.
Ez a nagy reménység túlélte a földi uralom álmának összeomlását és a fogság kemény leckéjét. A próféták hatalmas királyt mutatnak be az új Dávidban, aki közbenjáró vagy pásztor (Ez 34,23), s amellett egyszerű (Zak 9,9). Izajásnál „Jahve szolgája” nem viseli kifejezetten a Messiás címét, de a népet tanítja, a nemzeteket megvilágosítja, teljes szelídséggel hirdeti Isten hatalmát, nincs külső megjelenése,övéi elvetik, mégis élete árán ő szerzi meg számukra az üdvösséget (Iz 42,1-7; 49,1-9; 50,4-9; 52,13-53,12). Végül Dániel az ég felhőin látja jönni, Emberfia képében, aki az Istentől megkapja minden nép felett az uralmat. Olyan királyságot, amely el nem múlik soha (Dán 7).
Ez a messiási várakozás végigvonult Izrael egész történetén és fenntartotta a hitet. Alakja titokzatos maradt egészen eljöveteléig. Amikor megjelent, megvalósította a jövendöléseket és kiegyenlítette azok ellentéteit. Az Újszövetség a prófétai szövegeket Jézusra vonatkoztatta, s ezek most a keresztényeknek végtelenül többet mondanak, mint első hallgatóiknak.
A PRÓFÉTÁK KÖNYVEI
Általában „író prófétáknak” nevezik azokat, akiknek a könyvei bekerültek a Biblia kánonjába. De a próféta nem író, hanem kifejezetten szónok, prédikátor. A prófétai üzenet elsősorban elmondott, de magyarázatra szoruló beszéd. Ezekből az elmondott beszédekből alakult ki az írott könyv.
A könyvekben háromféle elem található: 1. Prófétai mondások (orákulumok), ahol a próféta Isten nevében beszél. A tanítást, üzenetet vagy fenyegetést költői nyelven is elmondhatja. 2. Első személyben elmondott elbeszélések, ahol a próféta beszámol élményeiről, különösen pedig meghívásáról 3. Harmadik személyben elmondott elbeszélések, amelyek a próféta életének eseményeiről vagy szolgálatának körülményeiről szólnak. Ez a három elem keveredhet, és gyakran előfordul, hogy az elbeszélésekbe vannak beszőve az orákulumok vagy a beszédek.
A harmadik személyben előadott részek azt mutatják, hogy nem maga a próféta írta le őket. Erre világos bizonyíték Jeremiás próféta könyve. A próféta Báruknak diktálta (Jer 36,4) a beszédeket, melye-ket Jahve nevében mondott huszonhárom év alatt (vö.: Jer 25,3). A gyűjteményt Jojakim király elégette (Jer 36,23). Ekkor a próféta egy új tekercset íratott szintén Báruk által (Jer 36,32). Ez a híradás nem származhatott mástól, mint Báruktól, akinek tulajdonítjuk azokat az életrajzi adatokat, melyek ezután következnek (Jer 37-44).
Hasonló módon magyarázható a többi könyv írása is. Valószínű, hogy a próféták maguk írták vagy diktálták jövendöléseik egy részét vagy élményeik elbeszélését (vö.: Iz 8,1; 30,8; Jer 30,2; 51,60; Ez 43,11; Hab 2,2). Ennek az örökségnek egy részét hűen megőrizhették környezetük, vagy tanítványaik szájhagyományban is.
Ezekből az elemekből alakultak ki a gyűjtemények, amelyekben összeírták az egyforma hangú orákulumokat vagy az ugyanolyan tárgyú elbeszéléseket (így a nemzetek elleni könyvecske Izajásnál, Jeremiásnál, Ezekielnél), vagy pedig kiegyensúlyozták a szerencsétlenségekről szóló híreket az üdvösség ígéreteivel (így Mikeás). A próféták könyvei élő valóságok maradtak, és mint Báruk tekercséhez (Jer 36,32), Isten sugalmazása mellett „hasonló fajta beszédeket tettek hozzájuk”, hogy a nép jelen szükségleteire alkalmazzák őket. Egyes esetekben, amint látjuk Izajás és Zakariás könyveiben, ezek a hozzátételek terjedelmesek lehettek. Amikor ezt tették, a próféták örökösei meg voltak győződve, hogy megőrzik és gyümölcsöztetik azt a kincset, amit kaptak.
A négy „nagy” próféta a kánonban időrendi sorrendben következik egymás után, s ezt a sorrendet megtartjuk mi is. A tizenkét „kis” próféta sorrendje sokkal önkényesebb. Amennyire lehet, megkíséreljük, hogy időrendi sorrendben mutassuk be őket.
IZAJÁS
Izajás (Jezaja) próféta Kr. e. 765 körül született. Uzija király halála évében, 740-ben kapta prófétai hivatását a templomban, hogy menjen hirdetni Izrael és Júda összeomlását, mint a nép hűtlenségének büntetését (6,1-13). Első orákulumai (1-5) nagyrészt ezekből az évekből származnak. Damaszkusz királya, Racon és Izrael kirá-lya, Pekach, be akarták vonni Júda fiatal királyát egy koalícióba III. Tiglatpilezer asszír király ellen. Miután Acház visszautasította, megtámadták. Ekkor a király Asszíriához fordult segítségért. Izajás hiába igyekezett ezt az emberi elgondolkodású politikát megakadályozni. Mint az isteni akarat zálogát, meghirdette Immánuel titokzatos születését, mint messiási jövendöléseinek elsejét. Ebből a korszakból származnak az orákulumok, melyek az „Immánuel könyvben” találhatók (6-12). Azzal, hogy Acház segítséget kért Tiglatpilezertől, Júdát Asszíria oltalma alá helyezte, és siettette az északi ország pusztulását. 721-ben Szamaria az asszírok kezébe jutott. Júdában Hiszkija következett Acház után. Jámbor király volt s reformra törekedett. De a politikai intrikák újból megkezdődtek, és ez alkalommal Egyiptomra akart támaszkodni Asszíria ellen. Izajás elveihez hűen azt akarta, hogy minden katonai segítségről mondjon le, és bízza magát teljesen Istenre. A Szamaria pusztulását megelőző és követő korban mondja Izajás legtöbb orákulumát (28-32), a nemzetek elleni orákulumokat is (14, 24-23,18). Hiszkija engedte magát bevonni egy Asszíria-ellenes felkelésbe, erre Szancherib 701-ben végigdúlta Palesztinát. Júda királya felkészült Jeruzsálem védelmére. Izajás támogatta őt, és megígérte neki Isten segítségét. A város valóban megszabadult. Az események a 36-39. fejezetekben olvashatók, amelyek párhuzamosak a 2Kir 19-20. fejezeteivel, és befejezik a könyv első részét. Izajás életéről 700 után nem tudunk többet. Egy zsidó hagyomány szerint Manassze király alatt vértanúságot szenvedett.
Hazája ügyeiben való tényleges részvétele miatt Izajás nemzeti hős. De ugyanakkor zseniális költő. Ragyogó stílusa, képeinek újszerűsége a Biblia nagy „klasszikusává” avatta. Alkotásaiban van tömörség, fenség, utolérhetetlen összhang. Nagysága azonban mindenekelőtt vallási téren nyilatkozik meg. Izajást mindenkorra lefoglalta magának a templomi meghívás jelenete, ahol kinyilatkoztatást kapott az Isten természetfelettiségéről és az ember méltatlanságáról. Monoteizmusának van valami diadalmas és ugyanakkor félelmet keltő jellege: az Isten Szent, Erős, Hatalmas, Király. Az ember bűntől beszennyezett lény, akitől az Isten jóvátételt kér. Az Isten követeli az igazságosságot a társadalmi életben és az őszinteséget a neki ajánlott istentiszteletben. Izajás a hit prófétája, és a nemzetet érő nagy krízisekben követeli, hogy egyedül az Istenben bízzanak. Tudja, hogy a megpróbáltatás kemény lesz, de reméli, hogy kíméletet nyer a „maradék”, amelynek majd a Messiás lesz a királya. Izajás a legnagyobb messiási próféta. A tőle hirdetett Messiás Dávid leszármazottja, aki békét és igazságosságot hoz a földre, és mindenütt ismertté teszi az Istent (2,1-5; 7,10-17; 9,1-6; 11,1-9; 28,16-17).
Ez a vallásos zseni rányomta bélyegét korára és iskolát nyitott. A prózai helyek és a könyv első részét befejező, harmadik személyben írt részek (36-39) Izajás tanítványaitól származnak. Szellemének örökösei különböző korokban hozzáadtak új részeket a szövegéhez. Ilyenek a Babilon elleni orákulumok (13-14), az apokalipszis (24- 27), valamint a költemények (33-35).
A könyv második része (40-55) igen elüt az első résztől, és a modern kritika nem ismeri fel benne a 8. sz.-i próféta művét. Izajás nincs bennük megnevezve és a történeti keret is körülbelül két évszázaddal későbbi: Jeruzsálem elesett, a nép fogságban van Babiloniában, a szabadulást Cirusz hozza, aki már a színen van. Az első rész orákulumai általában véve fenyegető jellegűek, tele vannak utalással Acház és Hiszkija király uralkodásának eseményeire. A második rész vigasztaló jellegű, és ki van szakítva a történeti összefüggésből. A stílus továbbra is szép, de különbözik az első résztől, inkább szónoki, bőven áradó és szereti az ismétléseket. A tanítás teológiailag is fejlettebb. A monoteizmust nemcsak vallja, hanem tanításszerűen kifejti, és a hamis istenek hiábavalóságát tehetetlenségükkel bizonyítja. Rámutat az Isten bölcsességére és a gondviselés kikutathatatlanságára. Először fejeződik ki benne a vallási univerzalizmus.
Nem kétséges, hogy az isteni mindenhatóság belehelyezhette volna a prófétát a távoli jövőbe, elvághatta volna őt a jelentől, megváltoztathatta volna képeit és gondolatait. De ez a feltételezés személyiségének megkettőzése lenne és kortársairól való megfeledkezés - akikhez küldetést kapott -, s erre nincs példa a Bibliában. Tehát igen valószínű, hogy a 40-55. fejezetek egy névtelen szerzőtől származnak, aki a fogság végén élt. Izajás szellemi tanítványa volt és vele egyenrangú nagy próféta. A gyűjtemény a 40. fejezettel kezdődik, egy bevezető költeménnyel, mely összefoglalja a próféta küldetését: „Vigasztalódjál meg, vigasztalódjál meg, én népem” (vö.: Sir 48,24). Ezért kapta ez a rész „Izrael vigasztalásának a könyve” címet.
Ebben a részben található négy lírai költemény, „Jahve szolgájának éneke” (42,1-7; 49,1-9; 50,4-9; 52,13-53,12). A költemények egy tökéletes Jahve tanítványt írnak le, aki az igaz hitet prédikálja, szenved, hogy kiengesztelje népének a vétkeit, és megdicsőíti az Istent. A keresztény Egyház ezekben ráismert Jézus életének és megváltói halálának titokszerű meghirdetésére, mert ő volt az Isten igaz szolgája.
A könyv utolsó része (55-66) nem egységes. Az 57. fejezetet talán a fogság előtt írták, de az 56., 58., 66. fejezetek hangja már feltételezi a visszatérést. A 63-65. fejezetek apokaliptikus jellegűek. A 60-62. fejezetek gondolata és stílusa igen közel áll a 40-55. fejezetekéhez, és általában véve az egész harmadik rész úgy jelenik meg, mint a másodiknak hagyományos folytatása. A prófétatanítványok alkotása, akik a fogságban vigasztalták a népet. Ez az izajási iskola utolsó terméke, amely a 8. sz. nagy prófétájának a működését folytatta.
JEREMIÁS
Jeremiás valamivel több mint egy évszázaddal Izajás után, Kr. e. 645 körül papi családból született Jeruzsálem környékén. Életét és jellemét minden más prófétáénál jobban ismerjük a harmadik személyben elmondott életrajzi adatok révén. Ezek a könyvben szétszórtan találhatók, s kronologikus sorrendben így következnek: 19,1-20,6; 26; 36; 45; 28-29; 51; 59-64; 34; 8-22; 37-44. Vannak még önéletrajzi adatok prózában és versben, melyeket „Jeremiás vallomásainak” nevezünk: 11,18-12,6; 15,10-21; 17,14-18; 18,18-23; 20,7- 18. Egész fiatalon hívta őt az Isten 626-ban, Jozija uralkodásának 13. évében (1,2). Abban a zaklatott korban élt, amikor Júda országának tragédiája megkezdődött és be is fejeződött. Jozija vallási reformja és nemzeti restaurációja reményeket ébresztett, de ezek megsemmisültek 609-ben, a király megiddói halálával, a keleti világ felfordulásával, Ninive bukásával 612-ben és a káld uralom kiterjedésével. 605-ben Nebukadnezár kiterjesztette uralmát Palesztinára. Júda az állandóan intrikáló Egyiptom biztatására fellázadt 597-ben Nebukadnezár megjelent Jeruzsálem előtt, és lakóinak egy részét elhurcolta. A következő lázadáskor, 587-ben a káld hadsereg újból megjelent, elfoglalta Jeruzsálemet, a templomot felgyújtotta, és bekövetkezett a második elhurcolás. Jeremiás átélte ezt a drámai történetet, prédikált, fenyegetőzött, előre megmondta a pusztulást, de hiába figyelmeztette a tehetetlen királyokat, akik egymást követték Dávid trónján. A katonai párt defetizmussal vádolta, üldözték, bebörtönözték. Jeruzsálem elfoglalása után, bár látta a jövő reményét a száműzöttekben, Jeremiás mégis úgy döntött, hogy Palesztinában marad Gedalja mellett, akit a káldok kormányzónak neveztek ki. Gedalja megölése után a büntetéstől félő zsidók magukkal hurcolták Egyiptomba. Valószínű, hogy ott halt meg.
Ennek az életnek a drámája nemcsak az eseményekben van, amelyek közé Jeremiás keveredett, hanem magában a prófétában is. Gyengéd lélek volt, aki szeretetre született, és mégis az volt a küldetése, hogy „gyomláljon és romboljon, szétszórjon és széthányjon” (1,10), majdnem mindig szerencsétlenséget kellett jövendölnie (20, 8). Kívánta a békét, és mindig harcolnia kellett az övéi ellen, a király ellen, a papok ellen, a hamis próféták ellen, az egész nép ellen, „civódás férfia, az ellentmondás embere lett az egész ország számára” (15,10). Széttépte őt az a küldetés, amely elől nem térhetett ki (20,9). Belső beszélgetései az Istennel tele vannak a fájdalom felkiáltásával: „Miért nem szűnik meg fájdalmam?” (15,18), ismétli Jób szavait: „Átkozott a nap, amelyen születtem” (20,14).
De a fájdalom megtisztította lelkét és kinyitotta az Isten számára. Ez a szívből fakadó vallásosság teszi őt kedvessé és közelivé. A személyes vallásosság vezette a hagyományos tan elmélyítéséhez: Isten vizsgálja a veséket és szíveket (11,20), mindenkinek tettei szerint fizet (31,29-30) az Istennel való barátságot (2,2) megszakította a bűn, amely a gonosz szívből fakad (4,4; 17,9; 18,12). Érzelmi életében hasonlít Ozeásra, akinek hatása alatt állott. Bizonyos rokonság állapítható meg a Második Törvénykönyv és Jeremiás könyvének szavai közt. A szellemük és tanításuk azonos: Jeremiás ismerte a Deuteronomium első kiadását, ez bátorította őt a vallási reformra, s onnan vette az elveket.
Jeremiás küldetése már életében csődöt mondott, alakja mégsem szűnt meg nagyobbodni a halála után. Az új szövetség tana által, amely a szív vallására épül, ő volt a zsidóság atyja a legtisztább vonalon, és hatását meg lehet látni Ezekielen, Izajás második részén és több zsoltáron. A Makkabeus korban a nép védői közé számították (2Mak 2,1-8; 15,12-16). A lelki értékeket helyezte az előtérbe, rámutatott azokra a bensőséges kapcsolatokra, amelyeknek meg kell lenniük az ember Istenhez való viszonyában. Önmegtagadó élete és az Isten szolgálatában eltűrt szenvedései például szolgálhattak azIz 53-ban szereplő Szolga alakjához, s így Jeremiás lett Krisztus egyik előképe.
Könyvének szerkezete olyan, mintha nem egyszerre készült volna. A görög fordítás lényegesen rövidebb a héber szövegnél, a nemzetek elleni orákulumokat a 25,13 mögé helyezi, ami lehetett a régi helyük, de a héberben a könyv végén vannak (46-51). Ezek talán nem is mind magától Jeremiástól származnak. Mindenesetre úgy látszik, hogy a Babilon elleni orákulumok (50-51) a száműzetés végéről valók. Az 52. fejezet történeti függeléknek látszik, amely párhuzamos a 2Kir 24,18-25,30-cal. Más, kevésbé terjedelmes kiegészítéseket is iktattak a könyvbe. Ez bizonyítja használatát és a megbecsülést, amellyel a babiloni foglyok és a fogság után újraéledő közösség tagjai értékelték. Bőségesen akadnak dublettek, amelyek szerkesztést tételeznek fel. Végül az időrendi adatok nem sorrendben követik egymást. A könyv jelenlegi ziláltsága a hosszú alkotás eredménye, amelynek egyes állomásait nehéz megállapítani.
A 36. fejezet mégis nagyon értékes adatot szolgáltat: Jeremiás 605-ben diktálta Báruknak az orákulumokat, amelyeket szolgálatának kezdete óta, azaz 626 óta mondott. Ezt a tekercset, amelyet Jojakim elégetett, újraírták és kiegészítették (36,32). Így eredeti tartalmáról csak hipotéziseket lehet felállítani.
A könyvben két részt különítettek el: az egyik a Juda és Jeruzsálem ellen szóló fenyegetések (1,1-25,13), a másik a nemzetek elleni jövendölések (25,13-38 és 46-51). Egy harmadik rész is van (26-35), ahol sorrend nélkül összegyűjtötték azokat a darabokat, amelyeknek a hangja egy kevéssé optimista. Ezek a darabok majdnem mind prózában vannak, és nagyjából Jeremiás életrajzából származnak, amelyet Báruknak tulajdonítanak. Külön kell venni a 30-31. fejezeteket, amelyeknek vigasztalás jellegük van. A negyedik rész (36-44) prózában folytatja Jeremiás életrajzát, és szenvedéseit ismerteti, melyeket Jeruzsálem ostroma előtt és után állt ki. Befejeződik 45,1-5-tel, amely mintegy Báruk aláírását tartalmazza.
A SIRALMAK
A héber Biblia ezt a kis könyvet a szent írók közé sorolja. A görög Biblia és a Vulgáta rögtön Jeremiás után közli azon a címen, hogy a prófétának tulajdonítják. A hagyomány a 2Krón 35,25-ön alapszik, és a költemények tartalmára támaszkodik, amely valóban megfelel Jeremiás korának. De szerzőségét nehezen fogadhatjuk el. Jeremiás, ahogy hiteles orákulumaiból ismerjük, nem mondhatta, hogy a prófétai sugalmazás kiapadt (2,9), sem nem dicsérhette Cidkiját (4,20), sem nem reménykedett egyiptomi segítségben (4,17). Az ő csapongó szelleme nehezen köthető meg e költemények mesterséges formáival. Az első négy alfabetikus, vagyis mindegyik vers az ábécé egyik betűjével kezdődik az ábécé sorrendjében. Az ötödik 22 verssorból áll, amennyi betűje van az ábécének.
Az 1., 2. és a 4. siralom a gyászének műfaját tükrözi, a 3. egyéni, míg az 5. kollektív siralom (latinban: Jeremiás imája). Palesztinában írták Jeruzsálemnek 587-ben bekövetkezett pusztulása után. Valószínűleg a templom helyén végzett liturgiánál használták. A szerző vagy a szerzők lélekbe markoló szavakkal írják le a városnak és lakóinak gyászát, és ezekből a keserves siralmakból megingathatatlan bizalom és mélységes bánat árad az Isten felé, ami állandó értéke marad a könyvnek. A zsidók hosszúnapkor mondják, és így emlékeznek az 587-es év eseményeire, az Egyház pedig a nagyhéten használta, hogy emlékeztessen a Kálvárián végbement drámára.
BÁRUK
Báruk könyve deuterokanonikus könyv, a héber Bibliából hiányzik .A görög Bibliában Jeremiás és a Siralmak közt van, a Vulgátában a Siralmak után következik. A bevezetésben (1,1-14) elmondja, hogy Báruk írta Babilonban az elhurcolás után és Jeruzsálembe küldte, hogy a liturgikus közösségben olvassák fel. Tartalma a következő: bűnbánó imádság és a remény kifejezése (1,15-3,8), bölcsességi költemény (3,9-4,4), amely a bölcsességet azonosítja a törvénnyel, egy prófétai rész, amelyben a megszemélyesített Jeruzsálem a száműzöttekhez fordul és bátorítja a messiási reménnyel. A bevezetésen kívül a három részt valószínűleg héberül írták, de ez elveszett, és nehéz meghatározni az írás idejét, talán elég későn keletkezett, Kr. e. a 2. vagy az 1. században.
A görög Biblia külön hozza Jeremiás levelét, amelyet a Vulgáta Báruk könyvéhez csatol (6). Ez inkább hitvédő értekezés a bálványok kultusza ellen, ahol lapos stílusban fejti ki azokat a témákat, amelyek Jer 10,1-16-ban és Iz 44,9-20-ban már előfordultak. Az itt leírt bálványimádás babiloni, de a késői korban. A levél eredeti nyelve héber, a görög korszakból való, de többet nem lehet megállapítani róla úgy látszik, 2Mak 2,1-3 hivatkozik rá.
A Báruk nevét viselő gyűjtemény érdeklődésünket a szórványok közösségei felé fordítja, és megmutatja, mint tartották fenn a vallási kapcsolatot Jeruzsálemmel az imádság, a törvény tisztelete, a revans gondolata és a messiási remény által. A Siralmakkal együtt ez is tanúsítja, hogy Jeremiás emléke milyen nagy volt, mert az ő és tanítványai nevéhez fűzték a két kis könyvet.
EZEKIEL
Jeremiás és Ezekiel könyve között az a különbség, hogy ez utóbbi rendszeresen felépített könyv. A bevezetés után (1-3), ahol a próféta Istentől megkapja küldetését, a könyv világosan négy részre oszlik: 1. A 4-24-ig terjedő fejezetek tartalmazzák az izraeliták ellen irányuló fenyegetéseket Jeruzsálem ostroma előtt 2. a 25-32. fejezet a nemze-tek ellen mondott orákulumok, ahol a próféta kiterjeszti az isteni átkot a hűtlen nemzet bűntársaira és bujtogatóira 3. a 33-39. fejezet az ostrom alatt és utánra vonatkozik, és vigasztalja népét a jobb jövő ígéretével végül a 40-48. fejezetekben előre látja a jövő közösség politikai és vallási állapotát a Palesztinába való visszatelepítés után.
Mégis, a logikus szerkesztésen belül sok a rendellenesség. Sok a dublett (3,17-21=33,7-9 18,25-29=33,17-20 stb.). Az Istentől származó, Ezekielt sújtó némaság (3,26; 24,27; 33,22) beszédekkel van megszakítva. Az isteni szekér látomását (1,4-3,15) megszakítja a könyv látomása (2,1-3,9). Éppúgy Jeruzsálem bűneinek a leírása (11,1-21) folytatja a 8. fejezetet, és nyilvánvalóan az isteni szekér elindulásának a leírása is megakad a 10,22-ben és folytatódik a 11,22-ben. A 26-33. fejezetek időpontjai nem következnek egymás után. Ezek a hibák nehezen tudhatók be olyan szerzőnek, aki egyfolytában írta művét. Sokkal inkább a tanítványok felelősek érte, akik előtt írás volt vagy emlékeken dolgoztak, azt kombinálták és kiegészítették. Ezekiel könyve tehát bizonyos mértékben a többi prófétai könyv sorsában részesült. De a forma és tanítás egysége biztosítja, hogy ezek a tanítványok hűen őrizték meg a gondolatot és általában véve magának a mesternek a szavait.
Ezért felmerül a kérdés, hogy redakciós munkájuk nem módosította-e fontos ponton a könyvet. A jelenlegi állapot szerint Ezekiel tevékenységét a száműzöttek közt Babilonban fejtette ki 593-571 közt a szöveg ezt a két szélső dátumot adja (1,2 és 29,17). Mégis az első rész orákulumai Jeruzsálem lakóihoz szólnak, és néha úgy tűnik, mintha Ezekiel jelen lenne a városban, főképp 11,13-ban. Ezért újabban azt az elméletet állították fel, hogy Ezekiel két helyen működött: Palesztinában maradt és ott prédikált 587-ig, Jeruzsálem pusztulásáig. Ekkor csatlakozott a Babilonba induló száműzöttekhez. A tekercslátomás (2,1-3,9) jelezné a próféta palesztinai meghívását, míg az isteni szekér látomása (1,4-28 és 3,10-15) jelezné megérkezését a száműzöttek közé. Ennek a látomásnak a könyv elejére való áthelyezése megváltoztatta az egész távlatot. Ez az elmélet választ akar adni néhány nehézségre, de újabbakat támaszt fel kellene tételezni, hogy „palesztinai” működése alatt Ezekiel a városon kívül élt, hogy magyarázni tudjuk az „átvitetett” kifejezést (8,3). Ezenkívül Ezekiel és Jeremiás egy időben működtek volna Jeruzsálemben és sem az egyik, sem a másik nem tesz említést prófétatársa szolgálatáról. Különben is a hagyományos felfogás nehézségei nem legyőzhetetlenek: a jeruzsálemi közösséghez intézett feddések leckéül szolgálhattak a száműzötteknek, és amikor úgy látszik, hogy Ezekiel jelen van a szent városban, a szöveg nyíltan mondja, hogy „látomásban” vitetett át (8,3), amint „vissza is vitte” őt a látomás (11,24). A kettős szolgálatról szóló elmélet, melyet kedvezően fogadtak, bizonytalan elmélet marad.
Bármilyen is legyen a megoldás, ugyanaz a nagyság emelkedik ki a könyvből. Ezekiel pap (1,3). A templom kötötte le érdeklődését, amikor látta, hogy a templomot megfertőzik a tisztátalan szertartásokkal (8), hogy Jahve dicsősége elhagyta a templomot (10), vagy látja a jövendő templomot, melyet egészen aprólékosan ír le (40-42), és várja Isten leszállását (43). Szabályozza a jövőre vonatkozóan a papi teendőket, az istentiszteletet és a vallási naptár részleteit (44- 46). Tiszteli a törvényt, és Izrael történetében (20) megfeddi a nép hűtlenségét „a szombat megszentségtelenítéséért”, és ez majdnem refrénként hangzik. Irtózik a törvény szabta tisztátalanságoktól (4,14 44,7) és gondja van arra, hogy a szentet a profántól elválassza (45,1-6; 48,9). Mint pap, szabályozza a jogi vagy erkölcsi eseteket, és a tanítása ettől kazuisztikus jelleget nyer (18). Gondolata és szókincse hasonlít a szentség törvényéhez (Lev 17-26), ismerte azt, átelmélkedte, de tovább megy rajta és előkészíti a Pentateuchus utolsó kodifikálását. Munkássága „papi”, mint ahogy Jeremiásé „deuteronomista”.
De ez a pap tevékeny próféta. Másoknál jobban szaporítja a szimbolikus tetteket. Előre jelezte Jeruzsálem ostromát (4,1-5,4), a száműzöttek elindulását (12,1-7), Babilon királyát az útkereszteződésnél (21,23), Júda és Izrael egyesülését (37,15). Személyes megpróbáltatásaival együtt „jel” lett Izrael számára (24,24), amint volt Ozeás, Izajás és Jeremiás. De jelképes tetteinek a bonyolultsága szemben áll elődei tetteinek egyszerűségével.
Ezekiel mindenekelőtt látó. Könyve nem tartalmaz négy tulajdonképpeni értelemben vett látomásnál többet, azok mégis sok helyet foglalnak el (1-3 8-11 37 40-48). Fantasztikus világot tár elénk: Jahve szekerének négy állata, a templomban rendezett istentiszteleti borzalmak állatok és bálványok nyüzsgésével, az életre kelő csontok a síkságon, a jövő templom vázlata, mint valami építész terve, ahonnét álombeli folyó indul útjára utópisztikus földrajzban. A próféta képzeletének ez az ereje allegorikus képekbe csap át: Ohola és Oholiba két nővér (23), Tirusz hajótörése (27), a fáraó-krokodil (29 és 32), a hatalmas fa (31), leszállás az alvilágba.
Ezzel a látási erővel ellentétben áll, hogy a képek intenzitása elfojtja a kifejezést. Ezekiel stílusa egyhangú és szürke, hideg és feleresztett, és igen hiányos, amikor összehasonlítjuk a nagy klasszikusok stílusával, főképp Izajás tisztaságával, Jeremiás megható melegségével. Ezekiel művészete dimenzióival, emelkedettségével tűnik ki, amely az isteni titkok körül szent és félelmetes légkört teremt.
Látjuk, hogy bár Ezekielt jellemző vonásai elődeihez kötik, mégis új utat nyit meg. Ez érvényes tanítására is. Ezekiel szakít nemzetének múltjával. Az atyáknak tett ígéretek és a Sinai hegyen kötött szövetség emlékei ritkán jelennek meg: ha az Isten mind ez ideig megmentette bűntől szennyezett népét (16,3), ez azért van, mert teljesíti ígéreteit (20). A régi szövetséget az örök szövetségnek kell helyettesítenie (16,60; 37,26), de ez nem jutalmazás a népnek a megtérésért, hanem tisztán jóindulat, megelőző kegyelem, hiszen a megbánás csak később fog jönni (16,62-63). Ezekiel messianizmusa kevésbé kifejezett: nem királyi és dicsőséges. Hirdeti a jövő Dávidját, de az nem lesz más, mint népének „pásztora” (34,23; 37,24), vagy „fejedelme”. Szakít a hagyományos kollektív büntetéssel, és állítja, hogy a jutalom és büntetés egyéni lesz (18 vö.: 33). Az ideiglenes teológiai megoldás igen gyakran ellentmond a tényeknek, s lassanként a másvilági jutalmazás-büntetés fogalmához vezet. A templomához annyira ragaszkodó pap Jeremiás példájára szakít azzal a fogalommal, hogy az Isten oda van kötve szentélyéhez. Benne össze van kapcsolva a prófétai szellem a papi szellemmel, amelyek gyakran ellentétesek maradtak a szertartások értéküket a belső lelkülettől kapják. Ezekiel egész tanítása a belső megújulásra irányul: új szívet és új szellemet kell teremteni (18,31), vagy inkább az Isten ad egy „másik” szívet vagy „új” szívet és „új” lelket (11,19; 36,26). Rámutat az isteni jóságra, amely elébe siet a bűnbánatnak, s ezzel a kegyelem teológiájának a küszöbén áll, melyet majd Szent János és Szent Pál fejtenek ki.
A vallási adottságoknak ez a lélekkel való telítése Ezekiel nagy adománya. Amikor őt a zsidóság atyjának nevezik, gyakran hivatkoznak arra a gondosságra, amellyel a profánt és a szentet elválasztja, vagy aprólékos szertartási előírásaira és a farizeusokra gondolnak. De a párhuzam nincs meg: Ezekiel - más módon, mint Jeremiás - útnak indít egy tiszta lelkiséget, amely keresztülhalad a zsidóságon, és betorkollik az Újszövetségbe. Jézus a jó Pásztor, akit Ezekiel hirdetett meg, Jézus indítja meg a lélekkel telítődött új istentiszteletet, amelyet Ezekiel követelt.
Más szemszögből nézve Ezekiel az apokaliptika elindulásánál is ott áll. Hatalmas látomásai bevezetik Dánielét, és nem csodálkozunk, hogy az Apokalipszisben Szent János is hatása alatt állott.
DÁNIEL
Dániel könyve tartalmát tekintve két részből áll. Az 1-6. fejezet elbeszélése: Dániel és három társa Nebukadnezár szolgálatába kerülnek (1) Nebukadnezár álma: az összetett szobor (2) az aranyszobor imádása és Dániel három társa a tüzes kemencében (3) Nebukadnezár őrültsége (4) Baltazár lakomája (5) Dániel az oroszlánok vermében (6). Mindegyik esetben Dániel vagy társai a győztesek a megpróbáltatásokban, amelyektől életük, vagy legalábbis hírnevük függ, és a pogányok dicsérik az Istent, aki megmentette őket. A jelenetek Babilonban történnek Nebukadnezár, a „fia” Baltazár és ennek utódja, a „méd Dárius” alatt. A 7-12. fejezetek látomások, melyeket Dániel szemlélt: a négy vadállat (7) a kecskebak és kos (8) a hetven hét (9) a harag napja és a végső nap nagy látomása (10-12). Ezek is Baltazár, a méd Dárius és a perzsa Cirusz idejéhez kapcsolódnak.
Egyesek úgy látják, hogy a könyvet két különböző korú írásból szerkesztették egybe. De más adatok ellentmondanak ennek a felfogásnak. Az elbeszéléseket harmadik személyben fogalmazták meg, a látomásokat Dániel mondja el az első látomás (7) be van keretezve egy bevezetésbe és egy harmadik személyű befejezésbe. A könyv eleje héber nyelvű, de a 2,5-ben hirtelen arámra vált, és ez tart egészen a 7. fejezet végéig, és így lép át a látomásokba. Az utolsó fejezeteket újból héber nyelven írták. A nyelv kettősségére vonatkozólag különféle magyarázatokkal jöttek elő, de ezek közül egy sem meggyőző. A stílus (első vagy harmadik személy) vagy a nyelv (héber vagy arám) szerint való felosztás nem felel meg a tartalomnak (elbeszélés vagy látomás). Másrészt a 7. fejezet, melyet a 8. magyaráz, párhuzamos a 2. fejezettel arámja pedig ugyanaz, mint a 2-4. fejezeteké, de stílusának vonásai megtalálhatók a 8-12. fejezetben, jóllehet ezek héber nyelven íródtak. Így a 7. fejezet köti össze a könyv két részét és biztosítja egységét. Sőt Baltazár és a méd Dárius a könyv mindkét részében előfordulnak, s ugyanazokat a nehézségeket tárják a történész elé. Végül az írói eljárás és a gondolkodásmód ugyanaz a könyv elejétől végéig, és ez az egyenlőség a legerősebb bizonyíték a könyv egysége mellett.
Az írás időpontját világosan meghatározza a 11. fejezet. A Szeleukidák és Lagidák közti háborút és Antiochusz Epifánész uralkodásának egy részét mondja el nagy részletességgel, pedig ezek a szerző számára jelentéktelenek. Ez az elbeszélés nem hasonlít az Ószövetség egyik jövendölésére sem. Prófétai stílusa ellenére már beteljesedett eseményekről számol be. De a 11,40-ben megváltozik a hangnem, és az „idők végét” úgy hirdeti meg, mint ami emlékeztet a többi prófétára. A könyvet tehát Antiochusz Epifánész üldözése alatt, de ennek halála előtt, írták, még a makkabeusi győzelem előtt, tehát 167-164 közt.
A könyvben semmi sem mond ellen ennek az időpontnak. Az első rész elbeszélései a káld korszakból valók, de bizonyos jelek azt mutatják, hogy a szerző elég messze van az eseményektől. Baltazár Nabonid fia volt és nem Nebukadnezáré, mint a szöveg mondja, és sohasem volt királyi címe. A méd Dárius ismeretlen a történelem előtt és nincs hely számára, hogy az utolsó káld király és a perzsa Cirusz közé helyezzük, aki már legyőzte a médeket. Az újbabiloni környezet perzsa eredetű szavakkal van leírva, sőt Nebukadnezár zenekarának hangszerei görögből átvett neveket viselnek. A könyvben adott időpontok nem egyeznek meg sem egymás közt, sem a történelemmel, amennyire azt ismerjük, és úgy látszik, hogy minden különösebb gond nélkül kerültek a fejezetek élére. Bizonyára a régi hagyományok szolgáltatnak adatokat a késői írás számára. A könyvnek ez a késői eredete magyarázza meg helyét a héber Bibliában. Akkor került be, amikor már lezárták a próféták kánonját, Eszter és Ezdrás közé sorolták, az „egyéb iratok” közé, amelyek a héber kánon utolsó részét alkották. A görög és latin Biblia a próféták közé helyezte el, és hozzátett néhány deuterokanonikus részt: Azariás zsoltárát és a három ifjú énekét (3,24-90), Zsuzsanna történetét, ahol kitűnt a fiatal Dániel tisztánlátása (13), Bel és a szent kígyó történetét, amely a bálványozás szatírája (14).
A könyvnek az volt a célja, hogy fenntartsa a hitet és reményt a zsidókban, akiket Antiochusz Epifánész üldözött. Dániel és társai ugyanolyan megpróbáltatásoknak voltak alávetve: a törvény megtagadása (1), a bálványok imádását követelték tőlük (3 és 6) győztesen kerültek ki, és a régi üldözők kénytelenek voltak elismerni az igaz Isten hatalmát. Az új üldöző igen fekete vonásokkal van megrajzolva, de amikor az Isten haragja kiengesztelődik (8,19; 11,36), eljön a végső idő (8,17; 11,40), akkor pusztulás vár rá (8,25; 11,45). Ekkor véget ér a baj, a bűn, elérkezik a szentek országa, melyet az „Emberfia” fog kormányozni, s uralma soha nem szűnik meg (7).
A végnek ez a várása, és a szabadulás reménysége tölti be az egész könyvet (2,44; 3,33; 4,31; 7,14). Az Isten biztosítja ezt a jövőt egy általa kitűzött időben. Az örök elgondolásban a világ történetének elemei az isteni terv elemeivé válnak. A múlt, a jelen, a jövő mind jövendöléssé válik, mert mindent Isten világosságában szemlél, „aki megváltoztatja a korokat és időket” (2,21). Ezzel az egyszerre időbeli és időfeletti látomással a szerző rámutat a történelem prófétai értelmére. Az Istennek titkát (2,18 4,6) titokzatos közvetítők tárják fel, akik a Fenséges hírnökei és ügynökei az angyalokról szóló tanítás éppúgy megvan Dániel könyvében, mint Tóbiáséban. A kinyilatkoztatás Istennek népére és a nemzetekre vonatkozó titkos tervéről szól. Egy fontos szöveg a halottak feltámadásáról szól (12,2). Az ország, melyet várnak, kiterjed minden nemzetre (7,14), nem lesz vége, ez lesz a szentek országa (7,18), az Isten országa (3,33; 4,31), az Emberfia országa, aki megkapott minden hatalmat (7,14).
Az ószövetségi messiási jövendölésekben ez az utolsó láncszem. Isten országának eljövetele központi tárgya lesz majd a szinoptikus evangéliumoknak. Jézus, ennek az országnak a királya, magát Emberfiának nevezi. Dániel könyvének jövendölései benne teljesednek.
Ezt a könyvet, amely angyaloktól magyarázott isteni titkoknak a kinyilatkoztatását hozza, szándékosan rejtélyes stílusban írták. Ez a „lepecsételt könyv” (12,4) nyitja meg igazán az apokaliptikus irodalmat, amelyet előkészített Ezekiel, és amely kiteljesedett a zsidó irodalomban. Az Újszövetségben Szent János Apokalipszise felel meg neki, de ekkor a könyv pecsétjeit feltörik (Jel 5-6), a beszédek már nem titkok többé, mert „az idő közel van” (Jel 22,10).
A TIZENKÉT KIS PRÓFÉTA
A héber kánon utolsó könyvét egyszerűen „Tizenkettőnek” nevezik. Tizenkét kis könyvet foglal magában, ahol mindegyik más és más prófétától származik. A görög Biblia „Dodekaprophéton”-nak nevezi, míg a keresztény Egyház úgy tekinti őket, mint tizenkét kis próféta írásainak gyűjteményét. Ez a könyvek rövidségét akarja jelenteni és nem szándékszik őket csekélyebb értékűnek mondani, mint a „nagy” prófétákat. A gyűjtemény már Sirák fia idejében megvolt (Sir 49, 10). A héber Biblia, amelyet a Vulgáta követ, a kis könyveket történeti sorrendben hozza, ez pedig a hagyományon alapszik. Az osztályozás némileg különbözik a görög Bibliban, ahol a nagy próféták előtt van a helyük.
A fordítások a Vulgáta (és a héber) sorrendjét követik mi a könyveket a legvalószínűbb történeti sorrendben hozzuk.
ÁMOSZ
Ámosz Tekoában volt pásztor. Ez a hely Júda pusztájának peremén volt (1,1). Ámosz nem tartozott prófétatestülethez. Jahve a nyájtól küldte őt Izraelbe prófétálni (7,14). Rövid szolgálat után, amelynek fő és egyedüli helye a skizmatikus bételi szentély volt, kiűzték Izraelből, és visszatért régi foglalkozásához.
II. Jerobeám uralkodása alatt (783-743) prédikált, ebben az emberileg nézve dicső korban, amikor az északi ország kiterjedt és gazdag volt, de a fényűzés ellentétben állott az elnyomottak sorsával, és az istentisztelet fénye elhomályosította az igazi vallásosságot. Ámosz egyszerű és merész nyersességgel, a pusztai ember képeinek gazdagságával ítéli el a városok romlott életét, a társadalmi igazság-talanságokat és a lélek nélküli szertartásokba vetett hamis bizakodást (5,21-22). Jahve a világ szuverén ura, aki minden nemzetet büntet (1-2). Keményen sújtja Izraelt is, akit éppen kiválasztása kötelez nagyobb erkölcsi tökéletességre (3,2). „Jahve napja” (ez a kifejezés itt szerepel először) sötétség lesz és nem világosság (5,8), a bosszúállás kegyetlen lesz (6,8), amelyet egy Istentől hívott nép fog végrehajtani (6,14). Ezek az asszírok, de a próféta nem nevezi meg, pedig messziről szemléli őket. Azután egy kis reményt csillogtat meg, az üdvösség lehetőségét a hívők, József „maradéka” számára (5,5). Itt szerepel először ez a prófétai kifejezés. Elmélyült tanítást ad Istenről, akit egyetemes és mindenható úrnak, az igazságosság védelmezőjének nevez abszolút biztonsággal anélkül, hogy újítást akarna adni: csak emlékezni kell a tiszta jahvizmus szigorú követelményeire.
A könyv szerkezetileg bizonyos rendetlenséget mutat. A két látomást szétválasztó prózai elbeszélés (7,10-17) helye inkább az orákulumok végén lenne. Abban is lehet kételkedni, hogy minden Ámosztól származik-e. A doxológiákat (4,13; 5,8-9; 9,5-6) a liturgikus felolvasásnál illesztették hozzá. Lehet, hogy a Júdáról szóló rövid orákulum szintén nem eredeti (2, 4-5). A vita főképp a 9, 8b-10 és 9,11-15 részekre vonatkozik. Ami az első helyet illeti, a gyanúsítás nem jogos, de a második helyről feltételezhető, hogy hozzátétel: tartalma az üdvösség ígérete. De ebből sem lehet bizonyítékot levonni, mert ez kezdettől fogva a prófétai prédikáció témája volt. Amit azonban itt mond Dávid ingadozó (vagy lerombolt) házá-ról, az Edom elleni bosszúról és Izrael visszaállításáról vagy visszatéréséről, későbbi korra látszik utalni.
OZEÁS
Az északi országból származott, Ámosznak kortársa, II. Jerobeám és a következő királyok alatt működött. Nincs kizárva, hogy látta Szamaria összeomlását 721-ben. Ez Izrael szomorú korszaka volt: asszír hódítások 734-732-ben, belső zavarok, amikor négy királyt gyilkoltak meg tizenöt év alatt, ezenkívül vallási és erkölcsi züllés.
Ozeás (Hozea) életéről e zavaros korszak alatt semmit sem tudunk, kivéve személyes drámáját (1-3), de ez meghatározta prófétai működését. Az első fejezetek értelme vitatott. A legvalószínűbb magyarázatnak ez látszik: Ozeás feleségül vett egy nőt, akit szeretett, de az elhagyta, ő azonban továbbra is szerette és újból magához vette. A próféta fájdalmas megpróbáltatása így lett jelképe Jahve magatartásának népével szemben. A 2. fejezet adja az alkalmazást és ugyanakkor a kulcsot is az egész könyvhöz: Jahve mintegy eljegyezte Izraelt, de az úgy viselkedett, mint a hűtlen asszony, mint az erkölcstelen nő, kihívta az isteni jegyes haragját és féltékenységét. Ez azonban mindig szereti, megbünteti, de csak azért, hogy magához vezesse és megossza vele örömét.
Ozeás gyengéd és heves lelke csodálatba ejtő merészséggel és felforgató szenvedéllyel először fejezi ki a Jahve és Izrael közti viszonyt a házasság szakkifejezéseivel. Küldetésének alapvető témája Isten szeretete, melyet népe nem ismert fel. A pusztai idill rövid idejének kivételével Izrael nem felelt mással Isten közeledésére, mint árulással. Ozeás főképp az irányító osztályokat tartja szeme előtt. A királyok, akiket Isten akarata ellenére választottak, világi politikájuk által a többi nép színvonalára alacsonyították le a választott népet. A papság tudatlan és kapzsi, a népet romlásba viszi. Ámosz példájára Ozeás is elítéli az igazságtalanságot és az erőszakot, de jobban rámutat a vallásosság hiányára: Jahve Bételben bálványimádás tárgya, hozzácsatolták Baalt és Astartét a magaslati helyek szabados istentiszteletében. Jahve azonban féltékeny Isten, aki egyedül akarja bírni hívei szívét: „Amit akarok, az a szeretet, nem az áldozatok, az Isten ismerete, nem pedig az égőáldozatok” (6,6). A büntetés kikerülhetetlen, de Isten azért büntet, hogy megmentsen. A kifosztott és megalázott Izrael emlékezzék vissza arra az időre, amikor hű volt, s akkor Jahve visszafogadja. Az pedig örülni fog a jólétnek és békének.
Azelőtt a könyvtől elvitattak mindent, ami a jó hír hirdetésére és ami Júdára vonatkozott, ma a kritika sokkal mérsékeltebb. Ha Ozeást csak a balszerencsét hirdető prófétának fogjuk fel, ez meghamisítja küldetését. A Júdára vonatkozó utalások egyes esetekben igazolhatók a szövegből, más esetekben igazolhatók azzal, hogy Ozeás tovább folytatta prédikálását Szamaria eleste után is. De lehetségesek rövid hozzáadások is a könyvében (1,7; 2,1-3 14,10).
Ozeás könyvének nagy visszhangja volt az Ószövetségben. Nem csodálkozhatunk, ha az Újszövetség is idézi, s gyakran vesz tőle ihletet. Az Isten és népe közti viszonyra alkalmazott házasságké-pet felhasználja Jeremiás, Ezekiel, Izajás második része, aztán az Énekek éneke. Az Újszövetség Jézusra és egyházára alkalmazta ezt a képet. A keresztény misztikusok pedig kiterjesztették minden hívő lélekre.
MIKEÁS
Mikeás (Micha) próféta [nem szabad összetéveszteni Mikeás Ben Jimlával, aki Acháb uralkodása alatt élt (1Kir 22)], júdai volt, Moresetből származott, amely nyugatra fekszik Hebrontól. Jotam, Acház és Hiszkija királyok alatt működött, tehát Szamaria elfoglalása előtt és a után (721). Némileg Ozeás kortársa volt és hosszabb ideig Izajásé. Vidéki származása miatt lelki rokonságban állt Ámosszal, konkrét nyelve néha durva, váltakoznak benne a képek és a szójátékok.
A könyv négy részre oszlik, és váltakoznak a fenyegetések és ígéretek: 1,2-3,13 eljárás Izrael ellen 4,1-5,14 ígéretek Sionnak 6,1- 7,7 újabb eljárás Izrael ellen 7,8-20 reménységek. A Sionnak tett ígéretek erős ellentétei a heves fenyegetéseknek, ez adja a keretet, de ez a kiegyensúlyozott szerkesztés a könyv kiadóinak a munkája. Nehéz meghatározni az átdolgozás mértékét, amelyet az a szellemi környezet végzett, amelyben a próféta emlékét őrizték. A kritikusok megegyeznek abban, hogy a 7,8-20 részt közvetlenül a fogságból való visszatérés utánra kell helyezni. Ebbe a korba illenek be a legjobban az orákulumok (2,12-13), amelyek elvesznek a fenyegetések közt - továbbá a közlések (4,6-7; 5,6-7). Másrészt a 4,1-5 megtalálható majdnem szóról szóra Iz 2,2-5-ben és egyiken sem látszik meg, hogy eredeti helyén lenne. Ez azonban nem hatalmaz fel, hogy e hozzáadások alapján megtagadhatjuk Mikeástól a jövőre vonatkozó ígéretek szerzőségét. Ezek megegyeznek a kortársától, Izajástól hangoztatott reményekkel.
Mikeás életéről semmit sem tudunk, még azt sem, hogyan kapta meghívását. Azt látjuk, hogy erősen meg volt győződve prófétai hivatásáról és megkülönböztette magát a hamis prófétáktól. Biztonsággal hirdette a bekövetkező szerencsétlenséget. Jahve eljárást indít népe ellen (1,2; 6,1) és vétkesnek találja: vallásellenes bűnökben és még inkább erkölcsellenes vétkekben. Mikeás ostorozza a harácsolókat, a könyörtelenül hitelezőket, a csaló kereskedőket, a szétesett családokat, a papokat és a kapzsi prófétákat, a zsarnok urakat és a megvásárolható bírákat. Mindez ellenkezője annak, amit Jahve kíván: „az igazságot cselekedni, szeretni az irgalmasságot, és hűségben járni az Istennel” (6,8). Ez az a csodálatos formula, mely összefoglalja a próféták lelki követeléseit, és igen emlékeztet Ozeásra.
A próféta mégis melenget egy reményt (7,7). Ez erősödik a 4-5. fejezetben, ahol kialakul a maradékról szóló messiási tan (4,7; 5,2), melyet Ámosz vázolt fel. Ebben meghirdeti egy békés királynak Efratában való születését, aki legeltetni fogja Jahve nyáját (5,1-5).
SZOFONIÁS
Kis könyvének címe elmondja, hogy Szofoniás (Cefanja) Jozija alatt prófétált (640-609). Az idegen divat (1,8), a hamis istentisztelet ellen (1,4-5) intézte támadásait, feddte a vezetőket (1,8). A királyról hallgat, de ez érthető, mert még a vallásos reform előtt prédikált, vagyis Jozija kiskorúsága alatt 640-630 közt. Pontosan akkor, mielőtt még Jeremiás megkezdte volna működését. Júda, melynek egy részét Szancherib bekebelezte, asszír uralom alatt élt, Manassze és Ámon istentelen királyok uralma kedvezett az istentelenségnek. De Asszíria gyengülése reményt keltett a nemzeti feléledésre, amelyhez hozzájárul a vallási reform is.
A könyv négy kis részre oszlik: Jahve napja (1,2-2,3) a nemzetek elleni fenyegetések (2,4-15) Jeruzsálem elleni fenyegetések (3,1-8) és az ígéretek (3,9-20). Egyesek elegendő ok nélkül el akarják tőle vitatni a nemzetek ellen szóló orákulumokat és az utolsó fejezet minden ígéretét. Csupán azt lehet mondani, hogy a pogányok megtérésének a megjövendölése (2,11 és 3,9-10) idegenként hat a szövegben, s úgy látszik, hogy a Vigasztalások könyvének a sugallata. Az utolsó versek (3,18b-20) jobban illenek a fogság idejére.
Szofoniás küldetése összefoglalható Jahve napjának, egy oly csapásnak a meghirdetésében, amely egyformán éri a nemzeteket és Júdát. Ez utóbbit elítéli vallási és erkölcsi hibáiért, melyek gőgből és lázadozásból fakadnak (3,1. 11). Szofoniás a bűn mély ismeretéről tesz tanúságot: személyes támadás az élő Isten ellen. A nemzetek büntetése figyelmeztetés (3,7), hogy rávegye a népet az engedelmességre és alázatosságra (2,3) és az üdv ígérete csak az alázatos és szerény „maradéknak” (3,12-13) jár ki.
Szofoniás könyvecskéje csekély hatású, és csak egyszer szerepel az Újszövetségben (Mt 13,41). Jahve napjának a leírása (1,14-18) pedig Joelnek szolgált mintául. A középkorban a Dies irae kezdetét innét vették.
NÁHUM
Náhum könyve a gonoszok elleni zsoltárral kezdődik, és prófétai mondások hirdetik Asszur büntetését és Júda üdvét (1,2-2,3). Főtárgya azonban, melyet a cím is mutat, Ninive romlása, amelyet olyan képzelőerővel ír le, hogy az Náhumot Izrael nagy költői közé emelte (2,4-3,19). Nincs okunk, hogy elvitassuk tőle a zsoltárt és a kezdeti orákulumokat, amelyek jó bevezetést nyújtanak ehhez a félelmetes képhez. A prófétálás valamivel előbb történt Ninive 612-ben bekövetkezett elesténél.
Érezni benne Izraelnek minden szenvedélyét az örökös ellenség, Asszíria ellen, és már hallani a remény énekét, amelyet bukása keltett életre. E heves nacionalizmuson keresztül, amely még nem sejti sem az evangéliumot, sem Izajás második részének univerzalizmusát, Ninive bukásában az igazságosság és hit gondolata fejeződik ki: Isten bünteti tervének ellenségeit (1,11; 2,1), Izrael (1,12-13) és minden nép (3,1-7) elnyomóját.
Náhum könyvének feladata az volt, hogy élessze 612 körül Izrael emberi reményeit, de az öröm rövid tartamú volt, és Jeruzsálem bukása nem sokkal Ninive pusztulása után bekövetkezett. A küldetés értelme kibővül és elmélyül, amikor Izajás átveszi Náhum képét (2,1), hogy leírja az üdv eljöttét (52,7).
HABAKUK
Habakuk kis könyve igen gondosan van megszerkesztve. Az Isten és a próféta közti beszélgetéssel kezdődik a próféta két panaszának két isteni orákulum felel meg (1,2-2,4). A második orákulum öt átkot mond a gonosz elnyomóra (2,5-20). Azután a próféta egy zsoltárban énekel az Isten végső győzelméről (3). Ennek az utolsó fejezetnek a hitelességét tagadták, de nélküle az egész alkotás sánta lenne. A zenei jelzések, amelyek elindítják és befejezik, arra mutatnak, hogy a zsoltárt a liturgiánál használták. Kétséges azonban, hogy az egész könyvet használták-e istentiszteletnél. Stílusa a liturgikus darabok stílusát utánozza.
Vitatkoznak a jövendölés körülményein és hogy ki volt az elnyomó. Asszírokra vagy káldokra gondolnak, vagy magára Jojakimra, Júda királyára. Legésszerűbb arra gondolni, hogy az elnyomók alatt a káldokat kell érteni, akiket meg is nevez (1,6). Isten kezében eszközök voltak, hogy népét megbüntesse, de őket is büntetés éri kegyetlenségük miatt. Jahve megmenti népét, és a próféta vágyakozva várja ezt az isteni közbelépést, mely aztán örömnek ad helyet. Ha ez a magyarázat helyes, a könyv írásának ideje a kárkemisi csata (605) és Jeruzsálem első ostroma (597) közt van. Így Habakuk kevéssel lenne későbbi Náhumnál, és ő is kortársa Jeremiásnak.
A tanításban Habakuk egy új dolgot hoz: meg merészeli kérdezni az Istent a világ kormányzásáról. Igen, Júda vétkezett, de az Isten, aki szent (1,12), akinek igen éles szeme van a rossz észrevevésére (1,13), miért választotta a barbár káldeusokat, hogy bosszút álljon? Miért kellett a gonoszt még gonoszabbal büntetni, miért segíti győzelemre a jogtalan hatalmat? Ez a rossznak a problémája a nemzetek síkjára helyezve. Habakuk botránkozása sok embernek a botránkozása is. Ezeknek szól az isteni válasz: a mindenható Isten ellentétes utakon készíti elő az igazság végső diadalát. A kis könyvnek az a megállapítása, hogy „az igaz hite által él” (2,4), annyira találó, hogy Szent Pál bevette a hitről szóló tanításába (Róm 1,17; Gal 3,11; Zsid 10,38).
AGGEUS
Aggeussal (Haggai) kezdődik a prófétai korszak utolsó ideje, a fogság utáni korszak. A változás meglepő. A fogság előtt a próféták jelszava a büntetés. A fogság alatt a vigasztalás. Most pedig az újraépítés. Aggeus döntő pillanatban érkezett a zsidóság kialakításához: itt kezdődik a palesztinai új közösség születése. Rövid buzdító beszédeinek ideje pontosan meghatározható: 520. augusztus hónaptól kezdve szeptember haváig. A Babilonból visszatérő zsidók első csoportja fel akarja építeni a templomot, de hamar elkedvetlenedik. Aggeus és Zakariás próféták felélesztik az energiákat, Zerubbábel kormányzót és Józsue főpapot sürgetik, hogy a templom építését kezdjék meg, ami 520 szeptemberében meg is történt (1,15; Ezd 5,1).
A könyvet alkotó négy kis beszédnek ez a tárgya: mivel a templom romokban van, Jahve nem adott termést a földnek, de felépítése boldog korszakot nyit meg: szerény külseje ellenére is ez az új templom elhomályosítja a régi dicsőségét. A hatalom Zerubbábelé lesz, akit az Isten kiválasztott. A szerző így kristályosítja ki a szentélyés Dávid leszármazottja körül a messiási reményeket, amelyeket majd Zakariás fejt ki világosabban.
ZAKARIÁS
Zakariás (Zacharja) könyve két világosan elhatárolt részből áll: 1-8 és 9-14. A bevezetés után, amelynek dátuma 520. október-november, a könyv nyolc látomást hoz, melyet a próféta 519 februárjától kezdve látott (1,7-6,8). Ezt követi Zerubbábel szimbolikus megkoronázása az írástudók Józsue főpap nevét tették a helyébe akkor, amikor a főpap kezébe jutott minden hatalom (6,9-14). A 7. fejezet visszatérést jelent a nemzeti múlthoz és a 8. fejezet megnyitja a messiási üdvösség távlatait. A próféta egyiket is, a másikat is a böjt kérdésével kapcsolatban válaszolta meg 518-ban, novemberben.
Ez a jól datált és egységes elgondolású könyv biztosan eredeti. Mint Aggeus, Zakariás is a templom felépítésével foglalkozik, de szélesebb alapokon. Hozzáveszi a nemzeti újjáépítést és az erkölcsiség követelményeit. Ennek az újjáépítésnek kell megnyitnia a messiási kort. A Józsue által képviselt papságot felmagasztalja (3,1-7), de a királyi hatalmat a „sarjadék” (3,8) - messiási kifejezés - fogja gyakorolni (6,12). Így Zakariás újítja meg a királyi messianizmus régi eszméjét, de hozzácsatolja Ezekiel papi elgondolásait. Az angyalok szereplése bevezetőül szolgál Dánielhez.
A második rész (9-14) új címmel nyílik meg (9,1). A darabok dátum és név nélküliek. Már nincs szó többé Zakariásról, Józsuéról, Zerubbábelről, sem a templomépítésről. Stílusa kevésbé eredeti és gyakran használja a régi könyveket, főképp a Második Törvénykönyvet, Ezekiel és Jób könyveit. A történeti láthatár sem ugyanaz: Asszur és Egyiptom csak az elnyomók jelképes neveiként szerepelnek, viszont megjelennek Javan fiai, azaz a görögök (9,13). A könyvnek ez a része nem kaphatta meg végső alakját Nagy Sándor hódításai előtt, eredete tehát a negyedik század végső évtizedeibe nyúlik vissza. A szerkesztő a régi szövegeket: a nép „pásztorairól” szóló fejezeteket (10,2-3; 11,4-14; 13,7-9), a jeruzsálemi utolsó napok apokalipszisét (12 és 14), minden válogatás nélkül helyezte egymás mellé.
A könyvnek ez a része a messiási tanok miatt fontos, különben kevéssé egységes: Dávid házának a felemelése (12), az alázatos és szelíd Messiás várása (9,9-10), a titokzatos Átdöfött meghirdetése (12,10), a harcosok teokráciája (10,3-11), az Ezekiel módjára rendezett istentisztelet (14). Ezek a vonások kiegyenlítődnek Krisztus személyében és az Újszövetség gyakran idéz Zakariás e fejezeteiből vagy legalábbis utal rájuk (Mt 21,4-5; 27,9).
MALAKIÁS
A Malakiás (Maleachi) név annyit jelent, mint „küldöttem”, „követem”, s a 3,1-ben fordul elő. Lehet, hogy a név csak az ismeretlen szerzőt jelöli. Maga a könyv hat, hasonló módon felépített részből áll: Jahve vagy prófétája egy mondást tett közzé, amelyet az emberek vagy a papok megvitatnak és amely kiterebélyesedik abban a beszédben, amelyben egymás mellett vannak fenyegetések és ígéretek. Két fő témája van: a papok és hívők istentiszteleti hibái (1,6-2,9 és 3,6-12), továbbá a vegyes házasság és elválások botránya (2,10-16). A próféta meghirdeti Jahve napját, amely megtisztítja a papság tagjait, elemészti a gonoszokat és biztosítja az igazak győzelmét (3,1-5. 12-21 a 3,22-24 hozzáadott rész).
A könyv tartalmából datálni lehet a könyvet: későbbi az újjáépített templomban elrendelt istentiszteletnél (516), és előbbi a vegyes házasságok Nehemiás általi megtiltásánál (455) valószínűleg ehhez az utóbbihoz esik közelebb. Szelleme emlékeztet a Második Törvény-könyvre és Ezekielre. A próféta állítja, hogy Istennel nem lehet tréfálni, ő belső vallásosságot és tisztaságot követel. A próféta várja a szövetség angyalának az eljövetelét, amelyet egy titokzatos küldött készít elő (5,1), akiben majd az evangéliumok felismerik Keresztelő Jánost, az előfutárt (Mt 11,10; vö.: Lk 7,27; Mk 1,2). Ez a messiási korszak látni fogja az erkölcsi rend helyreállítását (3,5), az istentiszteletet új rendjét (3,4), amely csúcsát a minden nép által Istennek bemutatott tökéletes áldozatban éri el (1,11).
ABDIÁS
Abdiás (Obadja) írása a legrövidebb prófétai „könyv”, 21 versből áll és ezért kérdések elé állítja az exegétákat, akik vitatkoznak egységéről, irodalmi műfajáról és írásának idejéről. A Kr. e. 9. sz.-tól egészen a görög korig próbálják elhelyezni. A helyzetet bonyolítja az, hogy majdnem a fele, a 2-9. versek, megtalálhatók Jer 49,7-22-ben, bár ennek a helynek jeremiási eredete vitatott, és a két szöveg jelenlegi állapotában függetlennek látszik egymástól. Általában elfogadják, hogy Abdiás jövendölése két irányban halad: Edom büntetése az első, Izrael győzelme Jahve napján a második irány. Ez a darab rokonságot mutat fel azokkal az átkokkal, melyek Edomot sújtják 587-től kezdve (Zsolt 138,7; Siral 4,21-22; Ez 25,12; 35,1; Mal 1,2 és Jer 49,7) az edomiták ugyanis megrohanták Júda déli részét Jeruzsálem pusztulása alkalmával, 312-ben Edomot meghódították a nabateusok. Abdiás jövendölése e két dátum közé helyezhető, talán az 5. sz.-ba.
Az irat a bosszú szenvedélyes kiáltása. Ez a szellem már ellentétben áll Izajás második részének univerzalisztikus szellemével. De egyben magasztalja Jahve félelmetes igazságosságát és hatalmát, ezért nem kell elkülöníteni a prófétai mozgalomtól. De mindenesetre partikuláris megnyilatkozás.
JOEL
Joel könyve két részre osztható. Az első leírja a sáskajárást, amely Júdeában pusztít, a gyászt, a könyörgő istentiszteletet és Jahve válaszát, amelyben megígéri a csapás végét és a bőség visszatérését (1,2- 2,12). A második rész apokaliptikus stílusban leírja Jahve és Izrael végleges győzelmét a nemzetek elítélésében (3-4). A két rész közti egységet Jahve napja biztosítja, amely a tulajdonképpeni tárgya a 3-4. fejezeteknek. De már előbb is szó van róla (1,15; 2,1-2. 10-11). A könyv mai állapotában a sáskacsapás képeiben meghirdeti Isten nagy ítéletét. Lehet, hogy a sáskák és Isten ítélete közt a kapcsolat eredeti, de az is lehet, hogy a 3-4. fejezet egy másik sugalmazott író révén került a könyvbe. Mindenesetre a két rész majdnem egyidős, mert ugyanazokat a körülményeket tételezi fel, amelyek a fogság utáni közösségben uralkodtak. A könyvet 400 körül írták.
Az újdonság, amit Joel hoz, a Szentlélek kiáradásának meghirdetése Isten egész népére a messiási korban (3,1-5). Ez megvalósult, amikor a Szentlélek leszállt Krisztus apostolaira, és Szent Péter idézi is e helyet (ApCsel 2,16-21). Joel a pünkösd prófétája, de egyúttal a bűnbánaté, a böjté és az imáé is. Imái átmentek a keresztény nagyböjt liturgiájába is.
JÓNÁS
Ez a kis könyv különbözik a többi prófétai könyvtől. Csak elbeszélés: elmondja egy engedetlen próféta történetét, aki előbb menekülni akar rábízott feladata elől, aztán panaszkodik Istennek a prédikációja által elért váratlan siker miatt. A hős, akinek tulajdonítják ezt a némileg mulatságos kalandot, próféta és II. Jerobeám kortársa. A 2Kir 14,25 említést tesz róla. A könyv azonban nem úgy áll előttünk, mint az ő műve, és ténylegesen nem is lehet az övé. A „nagy város”, Ninive 612-ben összeomlott, s nem más, mint távoli emlék. A gondolat és kifejezés Jeremiás és Ezekiel könyveiből való, a nyelve késői. Minden arra mutat, hogy írását a fogság utánra kell helyezni, az 5. sz.-ba. A zsoltár (2,3-10) külön műfaj, és nincs semmi kapcsolata Jónás konkrét helyzetével, sem a könyv tanításával, valószínűleg úgy fűzték be a kész könyvbe.
Ez a késői dátum figyelmeztetés a történeti magyarázat ellen. De más szempontokra is rámutathatunk. Isten kétségtelenül meg tudja változtatni a szíveket, de Ninive királyának és egész népének hirtelen megtérése Izrael Istenéhez hátrahagyta volna nyomait az asszír okmányokban és a Bibliában. Isten ura a természet törvényeinek is, de a csodák itt halmozódnak, mintha az Isten kedvében akarna járni a prófétának: a hirtelen vihar, Jónás kijelölése sorshúzás által, az óriási hal, a ricinus, mely egy éjszaka alatt nő meg és elszárad egy óra alatt, s mindez el nem rejtett gúnnyal elbeszélve, igen elüt a történelmi stílustól.
A könyvet szórakozás és tanítás céljából írták. Tanító irat, és tanítása egyik csúcspontja az Ószövetségnek. Szakít a prófétaság szűk magyarázatával, állítja, hogy a fenyegetések, még a legerősebbek is, az irgalmas Isten akaratának a kifejezései, aki csak a bűnbánat megnyilatkozását várja, hogy megbocsásson. Szakít a partikularizmussal, amely megkísértette a fogság utáni közösséget, hogy magába zárkózzék. Különlegesen nyílt univerzalizmust hirdet. Ebben a történetben az egész világ szimpatikus, a hajótörés pogány matrózai, a király, a lakosság egészen le a ninivei állatokig: az egész világ, kivéve az egyedüli izraelitát, aki a színen van, Jónást. Az Isten irgalmas mindenki iránt, és irgalmas még lázadó prófétájával szemben is. Az engedelmesség és az őszinte bánat példáját Izrael ellensége adja! Ráadásul a leggyalázatosabb!
Minden közel áll benne az evangéliumhoz. Mt 12,41 és Lk 11,29-32-ben az Úr Jézus példának hozza fel a niniveiek megtérését és Mt 12,40-ben a hal gyomrában tartózkodó Jónás jelzi Krisztusnak a sírban való tartózkodását. Jónás történetének ez az alkalmazása nem szolgálhat a történetiség mellett biztosítékul. Jézus úgy használja fel az Ószövetség e tanítómeséjét, mint a keresztény szónokok felhasználják az Újszövetség példabeszédeit ugyanazzal az elgondolással, hogy a hallgatónak a kép által megkönnyítsék a tanítás megértését anélkül, hogy ítéletet mondanának a tények valósága felett.
Izajás könyve (Iz)
Siralmak könyve (Siral)
Báruk könyve (Bár)
Ezekiel könyve (Ez)
Dániel könyve (Dán)
Ozeás könyve (Oz)
Joel könyve (Jo)
Ámosz könyve (Ám)
Abdiás könyve (Abd)
Jónás könyve (Jón)
Mikeás könyve (Mik)
Náhum könyve (Náh)
Habakuk könyve (Hab)
Szofoniás könyve (Szof)
Aggeus könyve (Ag)
Zakariás könyve (Zak)
Malakiás könyve (Mal)
