Ámosz könyve (Ám)

Teljes szövegű keresés

Ámosz könyve (Ám)
II. Jerobeám Kr. e. 783-743-ig uralkodott Izraelben.
Az Úr kiált, szó szerint „ordít (mint az oroszlán)”. Ez a kifejezés tulajdonképpen a mennydörgést helyettesíti, ami a bibliai költészetben az Isten szavának költői képe. Ez a mennydörgés - miként a természetben is - pusztító vihar közeledtét jelzi: Isten ítéletének napját (vö.: Iz 30,30).
Ez a rész különböző alkalmakkor elhangzott hét prófétai szózatot tartalmaz. A jövendölések hét különböző néphez szólnak, akiket az isteni igazságosság büntetéssel fog sújtani bűneikért.
Vasvessző, pontosabban cséphadaró a gabonafélék kézi cséplésére szolgált (vö.: Iz 21,10; 28,27 stb.).
Hazaél és Ben-Hadad Damaszkuszban uralkodtak. Izraelnek esküdt ellenségei voltak.
Bikat-Áven (=a gonoszság völgye) és Bét-Éden (=a gyönyörűség háza) földrajzi helye ismeretlen. Lehetséges, hogy csak jelképes nevek.
A holttest (csontok) elégetése a legnagyobb bűnök közé számított. Az elégetés által az elhunyt lelkét boldogtalanná akarták tenni a túlvilágon.
A vers második fele az egyes pogány szentélyeknél szokásos szertartásszerű paráznaságra vonatkozik.
A vers befejező része valószínűleg közmondásszerű szólás; kifejezi a teljes megsemmisülést.
Az „ismerni” szó itt magában foglalja a kiválasztás és a szeretet fogalmait is. Hasonló szövegek: Ter 18,19; Jer 1,5; Oz 13,4.
A próféta igazolja közbejöttének jogosságát. Okozat nincsen ok nélkül (3-5b vv.), ok sincsen okozat nélkül (5c-6. 8a vv.). A próféta azért beszél, mert az Úr szólt, a próféta nem állhat ellen szavának.
A két nagy ellenfél, Asszíria és Egyiptom is tanúja lesz Izrael bűnhődésének.
Az ellenség Asszíria, melyről gyakran beszél a próféta, de nem nevezi azt nevén.
Első ízben találkozunk a „maradék” gondolatával: a nagy pusztulás ellenére egy kis csoport megmarad a választott népből. Vö.: 5,15; 9,8 és Iz 4,3.
Básán egy termékeny legelőkkel borított magaslat a Jordántól keletre. „Básán bikái” az erő jelképei (Zsolt 22,13); „Básán tehenei”(=Szamaria asszonyai) kifejezés a szamariai asszonyok gondtalan életét akarja érzékeltetni.
A horog és a halászszigony tulajdonképpen annak a horognak, kampónak a költői megnevezése, mely a juhász botjának végén van, és amellyel bármelyik állatot ki tudja fogni a nyájból; a kampót az állat hátsó lábára akasztva.
Hermon felé=északi irányban, Asszíria felé.
Bétel és Gilgal tilalmazott, szakadár istentiszteleti helyek voltak.
Ebben a részben egy költeményt olvashatunk, amely bemutatja, hogy az Isten egyre súlyosabb csapásokkal igyekszik bűnbánatra bírni a népet, és rávenni, hogy térjen vissza őhozzá, de hiába. Hasonló részleteket találunk pl. a Lev 26,14-39-ben és a MTörv 28,15-68-ban is.
A fogak tisztán maradtak, mert nem volt mit rágniuk.
Valószínűleg az 1,1-ben említett földrengésre utal.
Ez a találkozás a végső büntetés lesz.
A föld magaslatai fölött jár, mint a vihar. Az isteni hatalom gyakori képe a Szentírásban (Mik 1,3-6; Zsolt 18,34; MTörv 32,13 stb.).
Izrael hasonló a menyasszonyhoz, aki meghalt, mielőtt megismerte volna a házasság örömeit.
Nagy pusztulás jön, de néhányan megmaradnak (a „maradék”, vö.: 3,12; 5,15; 9,8 és Iz 4,3).
Az Isten keresésének itt igen mély teológiai értelme van: ez a keresés abban áll, hogy az ember elmegy az ő templomába (Ám 5,5; MTörv 12,5), meg akarja tudni akaratát (Ter 25,22; Kiv 18,15; 1Sám 9,9; stb.), és kutatja a szavát (=tanítását, 1Kir 22,5; Iz 34,16; 1Kir 22,7).
Beérseba ősi szentély volt a pátriárkák korából, vö.: Ter 21,31-33; 26,23-25.
A nép azt hiszi, hogy az isteni gondviselés feltétel nélkül, magatartásuktól függetlenül velük van (vö.: 5,18; 4,10).
József az északi országrész költői neve. Ez az ország már nagyon sokat szenvedett, sok területet, lakót vesztett. De ez a maradék csak akkor éli túl a szenvedéseket, ha megtér.
Izrael tévesen azt hiszi, hogy az Úr napja számára csak kedvező lehet. Ezzel szemben a próféta bemutatja, hogy ez a nap büntetéssel fogja sújtani Izraelt, mert megátalkodott bűneiben (vö.: Szof 1,15; Ez 22,24; Ám 5,18-20; 2,16; 8,9-10; Iz 2,6-21; Jer 30,5-7; stb.). Ez a büntetés az idegen elnyomás formájában fog megvalósulni. - A fogság idején az Úr napjának jelentősége megváltozik: ettől kezdve azt remélik, hogy ez a nap a választott népet sanyargató idegeneket fogja sújtani (Iz 13,6-9; Jer 46,10. 21; Ez 30,2 stb.). A fogság utáni elképzelések szerint az Úr napja az ítélet napja lesz, mely biztosítani fogja az igazak diadalát a gonoszok felett (Mal 3,19-23; Péld 11,4; Iz 26,20-27,1; 33,10-16 és Mt 24,1 kk).
A próféták gyakorta felemelik szavukat a külsőleges, lélektelen istentiszteletek, szertartások ellen, amelyekkel teljesen ellentétben áll az ember belső gondolkodásmódja és szociális magatartása, mert elhanyagolja a legalapvetőbb felebaráti kötelességeket (vö.: 1Sám 15,22; Iz 1,10-16; 29,13-14). Ugyanezt a gondolatot látjuk Jézusnál is: Lk 11,41-42; Mt 7,21; Jn 4,21-24.
Miként Ozeás (2,16-17) és Jeremiás (2,2-3), Ámosz is úgy tekinti a pusztai vándorlás idejét, mint az Istennel való kapcsolat ideális formáját.
Az izraeliták még a fogságba is magukkal viszik bálványaikat. Szakkut és Keván valószínűleg babiloni pogány istenek voltak.
Izrael saját erejében bízik az idegen elnyomókkal szemben. A próféta intő figyelmeztetésül említ néhány szomszédos pogány városnevet, melyek valamikor virágzóak voltak, de elpusztultak.
Isten nevét talán vallási tiszteletből nem szabad kiejteni (oly nagy a gyász és a szégyen), vagy pedig az isteni büntetés érezhető jelenléte miatt.
Lo-Debár és Karnajim városokat röviddel ezelőtt foglalta el II. Jerobeám a Jordánon túli pogány népektől.
A legjobb kaszálókról először a király gyűjtötte be saját lovai számára a szénát.
A tűz itt a szárazságot jelenti (vö.: 1,2; 4,6-8).
A vers pontos jelentése eléggé bizonytalan. Isten lerombolja a várfalat (a népet), mert a mérőónnal lemérve ferdének (bűnösnek) találja.
Az idegen ország földje tisztátalan a bálványok jelenléte miatt.
Újhold (és szombat) napján tilos volt az adás-vevés.
Jákob dicsősége jelölheti magát az Istent (vö.: 1Sám 15,29), az ő országát, Palesztinát (Zsolt 47,5), de jelölheti Izrael gőgös önbizalmát is (6,8).
A próféta a föld mozgásait a Nílus áradásához és apadásához hasonlítja.
Az Úr napjának közeledtét égi jelek jelzik: földrengés (Ám 8,8; Iz 2,10), a nap elsötétedése (Jer 4,23).
Az izraeliták egyedül Istennek köszönhetik különleges helyzetüket, kiválasztottságukat (2,9-11; 3,2; MTörv 7,6). - A kusiták az etiópok. Mint távoli és jelentéktelen népet említi őket a próféta.
Ez a kijelentés minden bizonnyal az első alkalommal fogságba hurcolt izraelitákra vonatkozik (734-ben); vö.: 2Kir 15,29. A hasonlat értelme nem egészen világos. Valószínűleg azt akarja érzékeltetni, hogy a nép egy része már fogságba került.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages