BEVEZETÉS A SZINOPTIKUS EVANGÉLIUMOKHOZ
BEVEZETÉS A SZINOPTIKUS EVANGÉLIUMOKHOZ
Az evangélium szó jóhírt, örömhírt jelent. Jézus Krisztus az üdvösség örömhíréről beszélt, az apostolok már a Krisztusról szóló tanítást nevezték evangéliumnak, örömhírnek. Az újszövetségi Szentírásban négy írott evangélium van, Máté, Márk, Lukács és János szerint. Az első három annyira hasonlít egymáshoz, hogy párhuzamosan egymás mellé lehet őket állítani, és „egy tekintettel” (synopsis) átfogni. Innét kapta ez a három evangélium a „szinoptikus” nevet.
Az egyházi hagyomány a második századtól kezdve Máténak, Márknak és Lukácsnak tulajdonítja a három könyvet. Eszerint az elsőt a tizenkét apostol egyike, Máté, a vámos (Mt 9,9; 10,3) írta Palesztinában a zsidóságból megtért keresztények számára. Munkáját „héber dialektusban”, vagyis arámul írta, s utána fordították görögre. A második evangélium Márk nevét viseli, aki Jeruzsálemből származott, és János Márk néven is szerepelt (ApCsel 12,12). Pált és Barnabást apostoli útjukra is elkísérte (ApCsel 12,5; 13,5; 15,37; 2Tim 4,11). Péterrel is együtt volt Rómában (1Pt 5,13), az ő tolmácsaként szerepelt, és könyvét Péter tanítása alapján írta meg. A harmadik könyv szerzője, a pogány származású Lukács, az orvos (Kol 4,14), aki tehát származásában is különbözik Mátétól és Márktól. Egyesek szerint Antiochiában született, Pál kísérője volt a második és harmadik térítő úton (ApCsel 16,10; 20,5), mellette tartózkodott két római fogságában is (ApCsel 27,1; 2Tim 4,11), tehát könyvének megírásában minden bizonnyal Pál apostol igehirdetésére támaszkodott. Ő írta egyébként az Apostolok Cselekedeteit is. A második és harmadik evangélium eredetileg is görög nyelven készült.
A hagyomány adatait a szinoptikus evangéliumok belső vizsgálata is megerősíti. De mielőtt ezzel foglalkoznánk, ki kell térnünk a köztük fennálló irodalmi kapcsolat kérdésére, az ún. „szinoptikus” kérdésre.
A kérdés megoldására különböző elméleteket állítottak fel, amelyek magukban elégtelenek ugyan, de mindegyikben van némi igazság, és együttvéve talán elfogadható magyarázatot adhatnak. A közös szájhagyomány elmélete azt állítja, hogy a három evangélista az apostoli hagyomány alapján egymástól függetlenül írta meg evangéliumát. Ez valószínű, sőt biztos, de magában véve nem magyarázza meg a sok meglepő hasonlóságot a szövegek részleteiben és a történetek rendjében, mert az meghaladná még a régiek és keletiekemlékezőképességét is. Akár egy, akár több írásbeli hagyomány feltételezése már jobban megokolná ezeket a hasonlóságokat. De ha feltételezzük, hogy a három evangélista ebből merített, az csak a hasonlóságot magyarázná meg, de nem az eltéréseket. Azzal is kell számolni, hogy a három szerző között közvetlen és kölcsönös függés található. De ha világos is, hogy Lukács függ Márktól, kevésbé biztos, hogy Márk függ Mátétól, mint azt hosszú időn át hitték. Számos jel inkább az ellenkezőjére utal. Kevésbé valószínű, hogy Máté és Lukács közt közvetlen függés van, akár az egyik, akár a másik javára. Párhuzamosságuk - Márkot nem számítva -, inkább egy vagy több, a második evangéliumtól különböző közös forrás használatát tételezi fel.
Ilyen megfigyelések alapján építette ki a modern kritika a két forrás elméletét. Eszerint az egyik forrás Márk lenne, Máté és Lukács tőle kölcsönzik a történeteket. A beszédeket (logia) viszont, amelyek Márknál igen rövidek, egy másik forrásból merítették. Ezt nem ismerjük, de létezése szükséges követelmény, és a német Quelle szóból Q-nak nevezik. Bármennyire is kedvezőnek tűnik ez az elmélet, mégis komoly nehézségeket támaszt, nemcsak azért, mert szakíta hagyományos nézettel, hogy az első evangéliumot eredetileg arámul írták, és időben előbb volt meg, mint Márké, hanem azért is, mert még azokat az irodalmi tényeket sem ismeri el, amelyek azta hagyományt támogatják, hogy Máté az elbeszélő részekben sem függ csupán Márktól. Az igazság az, hogy Máté imitt-amott a szöveg ősibb állapotát mutatja. Másrészről a Q-okmány nehezen létezhetett abban a formában, amelyben rekonstruálják (ez igen változatos módon történik), és nem veszik tekintetbe az igen bonyolult kapcsolatokat, amelyek az első és a harmadik evangélium közt megfigyelhetők.
Erre a két nehézségre igyekeznek feleletet adni legújabban a katolikus kritikusok. Először is ha van arám nyelvű első evangélium, amely különbözik a görögtől, ez jobban megmagyarázza Máté és Márk bonyolult viszonyát: a görög Máté függ ugyan Márktól, de ez viszont függ az arám Mátétól. Ahol az első evangélium, amely többnyire követi Márkot, eltér tőle és primitívebbnek látszik, ott közelebb áll az arám Mátéhoz, amelyik közös forrásuk.
A Q-elmélet elégtelenségének kijavítására előnyösnek és az irodalmi tényekkel megegyezőnek látszik, hogy a beszédek (logia) áthagyományozására két különböző forrást különböztessenek meg, amelyik közös Máténál és Lukácsnál. Máté a történetek mellett tartalmazza ezt a Logiát, jóllehet Márk annál nagyobb részét elhagyta. De feltételezik, hogy volt egy másik gyűjtemény is, amely a Logiát kiegészítette, és amelyet az arám Mátéval párhuzamosan készítettek, hogy összegyűjtse azt az anyagot, amelyet Máté nem vett be könyvébe, vagy még inkább, hogy megőrizze azt az anyagot, amely más formában volt meg. A görög Máté és Lukács ebből a két forrásból merített: az arám Mátéból ott, ahol a beszédek az elbeszélés keretében hasonlóak, és a kiegészítő gyűjteményből, amikor a beszédek egyiknél és másiknál különböző formában állnak előttünk, könyvük sajátossága szerint. Lukács csoportosította, és beiktatta őket a középső részbe (9,51-18,14-ig), míg Máté szétszórta és könyvének különböző részeibe illesztette be. Ebből a bonyolult irodalmi munkából eredtek a párhuzamok (dublettek): ugyanaz a beszéd vagy beszédcsoport kétszer fordul elő Máténál vagy Lukácsnál, mert először az egyik forrásból (arám Máté vagy Márk), majd a másik forrásból (Gyűjtemény) merítettek. Meg kell még jegyezni, hogy a két forrást Máté és Lukács nem eredeti arám formájában, hanem görög fordításban használták fel. Lehet, hogy a fordítás is eltért az arám eredetitől, és így magyarázható, hogy párhuzamos szövegeik néha igen hasonlítanak, néha igen eltérnek egymástól.
Ezeknek az irodalmi megfigyeléseknek a segítségével megkíséreljük annak felvázolását, hogy miképpen keletkezett a három első evangélium.
A kiindulás az apostolok szóbeli igehirdetése, amelynek igazi témája az Úr megváltó halálának és feltámadásának misztériuma, a kerügma volt. Ennek a prédikációnak tipikus példája Péter beszéde az Apostolok Cselekedeteiben. Rendes körülmények között hozzájárult még néhány apróbb elbeszélés, előbb a szenvedésről, azutána nyilvános működésből. A szenvedés ismertetése igen hamar sztereotip formát vett fel, amint azt a négy evangélium párhuzamos előadása igazolja. A nyilvános működés idejéből vett történetek az Úr személyét, küldetését, hatalmát és tanításának újdonságát mutatták be, emlékezésre méltó kijelentésekkel, csodákkal, velős mondásokkal, példabeszédekkel tarkítva. Az apostolok körében voltak különleges elbeszélők, „evangélisták” (a karizmatikusokat nem szabad leszűkíteni az evangéliumok szerzőire, vö.: ApCsel 21,8; Ef 4,11; 2Tim 4,5), akik olyan formában mondták el evangéliumi emlékeiket, amelyek az ismétlés által a rögzítődés felé haladtak. Később, főleg mikor szemtanúk már kevesen voltak, gondoskodtak a hagyománynak írásban való rögzítéséről. Kezdetben önálló és független történeteket csoportosítottak, hol kronologikus (a kafarnaumi nap, Mk 1,16-39), hol logikus sorrendben (öt vitabeszéd, Mk 2,1-3,6), előbb kis részletekben, majd nagyobb egységekben. Egy szerző aztán - mi sem akadályoz meg, hogy a hagyománnyal egyetértésben ne ismerjük fel benne Máté apostolt - megírta az első „evangéliumot”, s benne folyamatos elbeszélésben összegyűjtötte Jézus tetteit és beszédeit. Felölelte Jézus földi működését a keresztségtől kezdve a feltámadásig. Ezután egy ismeretlen szerző gyűjteménye járult az evangéliumhoz, amely tartalmazta Jézus többi beszédeit vagy esetleg ugyanazokat, de más formában. Ezt a két arám nyelvű írást nemsokára lefordították görögre különböző módon. Péter hitoktatása kétségtelenül ezen a palesztinai hagyományon nyugodott, amelyet Máté foglalt írásba. Amikor Márk is írásba akarta foglalni, segítségül vette Máté arám szövegét, amennyire azt a görög szövegen keresztül megismerhette, azután igénybe vette mesterének, Péternek élénk szóbeli prédikációját, s ezzel elbeszélése gazdagodott színben és festői részletekben, tükrözte az átélés bensőségét, és így a stílusában egyébként darabos munka érdekessé és vonzóvá vált. Azonkívül céljának megfelelően - amelyről később beszélünk -, úgy döntött, hogy keveset hoz a beszédekből, megrövidíti vagy elhagyja azokat, amelyeket Máténál talált. A Gyűjteményből sem hozott semmit, mert nem is ismerte. Ezt a mellőzést két új evangélium szerkesztése ellensúlyozta. Nehéz meghatározni, melyik volt előbb. Egy névtelen szerkesztő, akit mi görög Máténak fogunk nevezni, részletesebben akarta hozni az első arám evangéliumot, amelyet valamilyen görög fordításból ismert. Az elbeszélő részekben segíthetett magán Márk munkájával, amelyhez nem adott hozzá semmit, hacsak nem a gyermekkorról szóló két fejezetet. Egyébként követte szövegét, és igénybe vette az ősi evangéliumot is, amelyet egyes helyeken értékesebbnek tartott, mint Márk szövegét. Ez a munkamód megengedte számára, hogy sokat átvegyen a Márktól mellőzött beszédekből, s mivel ismerte a kiegészítő Gyűjteményt, abból is bőven merített. Kombinálta azt az ősi evangéliummal, egy-egy gondolat köré fonódó egységeket csoportosított, s így könyvét tervszerűen szerkesztette meg. Az említett forrásokhoz hozzáfűzte saját részletes értesüléseit, s ezeket is hozzáillesztette könyvének alapgondolatához. Ilyen részlet lehet a gyermekkor története is. Természetesen ezzel a kiegészítő munkával már több lett, mint az ősi arám evangélium egyszerű fordítója. Végeredményben azonban nem tett mást, mint egyenes vonalban folytatta elődje munkáját, s az egyház az ő könyvét tekintette sugalmazottnak és kánoninak.
Lukács a maga részéről hasonló művet alkotott, de más úton. Ő is ősi hagyományhoz nyúlt, közli a beszédeket, amelyeket Márk elhagyott, de kevésbé tökéletes módon, mint Máté. Céljának megfelelően elhagyta belőlük mindazt, ami kevéssé érdekelte pogány származású olvasóit. Mivel a beszédeket más forrásokból meríti, azok nála más formát öltenek, mint Máténál. Ezenkívül sokkal aggályosabban őrzi meg forrásainak rendjét. „A Márk-féle részletek” mutatják, hogy majdnem lépésről lépésre követi a második evangéliumot (4,31-6,19-ig 8,4-9,50; 18,15-21,38). A Gyűjtemény, amelyet befűz a jeruzsálemi útnak nevezett különleges részbe (9,51-18,14), szinte önálló részt alkot. Látjuk azt is, hogy különleges forrásait, amelyeket szorgalmas kutatással talált meg (1,3), jobban felhasználja, mintMáté. Ennek az eredménye a gyermekkor evangéliuma és sok más kedves részlet, amelyek csak nála találhatók: irgalmas szamaritánus, Mária és Márta, a tékozló fiú, a farizeus és vámos stb. Ilyen adatok alapján megállapíthatjuk, hogy Lukács tudatosan szerkesztette meg a könyvét.
A felvázolt elmélet tekintettel van a hagyomány adataira. A szinoptikus evangéliumok időbeli rögzítése azonban nehéz feladat. Itta hagyomány sem szolgál pontos felvilágosítással. A szóbeli hagyomány kialakulásához időre volt szükség. Feltételezhetjük, hogy az ősi evangélium és a kiegészítő Gyűjtemény szerkesztése 40-50 között ment végbe. Ez a korai dátum biztosra vehető, mert Pál apostolnak 51-52-ben írt Tesszalonikai levele felhasználja az első evangélium apokaliptikus beszédét. Ha Márk Péter apostol élete végén (Alexandriai Kelemen) vagy kevéssel halála után (Ireneus) írta meg könyvét, akkor evangéliumának keletkezését 64 körüli időre tehetjük, mindenesetre 70 előttre, mert nem látszik feltételezni, hogy Jeruzsálem már romokban van. A görög Máté és Lukács műve későbbiek, de az időpontot nehéz meghatározni. Lukács evangéliumát az Apostolok Cselekedetei már feltételezi (ApCsel 1,1), de annak időpontja is bizonytalan. Sem a görög Máté, sem Lukács nem úgy beszélnek, mintha Jeruzsálem pusztulása már bekövetkezett volna. Még Lukács 19,42-44 sem. Lukács 21,20-24 prófétai klisét használ az események megjövendölésében. Tehát nagy a valószínűsége, hogy a görög Máté és Lukács könyve is megvolt Jeruzsálem pusztulása előtt.
A szinoptikus evangéliumok közvetlen vagy közvetett apostoli eredete, továbbá irodalmi keletkezése, kellőképpen biztosítja a történelmi értéküket. Természetesen ezt is józan kritikával kell érteni. Szóbeli igehirdetésből származnak, amely visszamegy az ősi közösség kezdetére. Az igehirdetés alapja a szemtanúk tanúságtétele volt. Biztos, hogy sem az apostolok, sem az evangéliumok szerkesztői nem akartak mai értelemben vett „történetet” adni. Nem profán ismeretközlésre törekedtek, hanem teológiai cél vezette őket: beszédeikkela hitet akarták közvetíteni és az erkölcsi megújulást szolgálni. Amellett támadóik ellen is védekeztek. Ezt az igazságnak megfelelő és ellenőrizhető bizonyítékok segítségével tették, ahogy azt megkívánta lelkiismeretük komolysága és a cél, amelyre törekedtek. Az evangéliumok szerkesztői összegyűjtötték és írásba foglalták bizonyítékaikat. Forrásaikat tárgyilagosan tiszteletben tartották, ellenőrizték és hűen közölték. Ezt bizonyítja könyvük egyszerűsége, régiessége és a teológiai fejtegetés kezdetlegessége. Akkor tűnik ez ki igazán, ha összehasonlítjuk őket az apokrif evangéliumok legendás, valószínűtlen és mesterkélt történeteivel. Ha a három szinoptikus evangélista műve nem is „történeti” könyv, mégis a történelmet akarják szolgálni, mert arról beszélnek, hogy az Isten történetileg belenyúlt az emberiség életébe.
Nem akarjuk állítani, hogy minden egyes esemény vagy mondás, amelyet közölnek, szigorú pontossággal azt adja vissza, ami lejátszódott. Minden emberi leírásnak és továbbadásnak az a kikerülhetetlen törvénye, hogy ne várjunk tőle anyagi pontosságot. A megfigyelőt és a továbbadót már bizonyos szempontok vezetik, s aszerint emel ki vagy hallgat el részeket. Ezért ugyanazt a beszédet vagy ugyanazt az eseményt különböző módon látjuk megfogalmazva az egyes evangéliumokban. Ami a kis történetek tartalmára érvényes, ugyanaz áll nagyobb mértékben a sorrendre, ahogyan azok egymás után következnek. Az áthagyományozott részek előbb külön álltak, majd lassanként összeolvadtak, csoportosultak, összevonták vagy szétválasztották őket, inkább logikai és szisztematikus meggondolás alapján, mint az időrendnek megfelelően. El kell ismerni, hogy az evangéliumi események vagy szavak nagyrészt elvesztették az eredeti időhöz és helyhez való kötöttségüket, azért az ilyen szerkesztői hozzáadásokat, mint „akkor”, „azon a napon”, „abban az időben”, nem vehetjük a maguk szigorú értelmében.
Ezek a megállapítások nem ellenkeznek azzal a hitbeli tanítással, hogy az evangéliumok sugalmazott könyvek, tehát Istent is szerzőjüknek kell tekintenünk. Ha a Szentlélek nem adta meg tolmácsolóinak, hogy a részleteket teljes egyformasággal közöljék, ez azt jelenti, hogy az anyagi pontosság nem előfeltétele a hitnek. Sőt éppena különbözőséget akarta a tanúságtételben. „Többet ér a csendes megegyezés, mint a nyílt”, mondta Heraklitosz. Egy tény, amelyet különböző, sőt ellentétes hagyomány bizonyít (gondoljunk a feltámadás utáni megjelenésekre), lényegében gazdagságot és szilárdságot rejt magában. Ezt egy tökéletesen egyöntetű bizonyíték, amely csak egy hangot ad vissza, nem tudná feltárni. Sőt amikor a tanúbizonyságok különbözősége nem csupán áthagyományozásuk kikerülhetetlen esetlegességeiből származik, hanem szándékos javítás eredménye, ez még többet jelent. Az evangéliumok szerkesztői a rendelkezésükre álló anyagban szándékosan mutatták be különböző módokon a hit tárgyát és a történeti eseményt. Időben megelőzte őket a szóbeli hagyomány, de már ez is magyarázta az evangéliumi emlékeket és az élő hit szükségleteinek megfelelően alakította őket. A közösségnek a hagyomány alakításában való közreműködése azoknak a hozzájárulásával történt, akik felelősek voltak a hitért. A közösség a szervezett egyház volt, amelynek felelős vezetői az első tanítóhivatalt képviselték. Az evangéliumok szerzőit a Szentlélek sugalmazta: hatása benne volt az előkészítésben, vezette a hit kibontakozását, biztosította a tévedéstől való mentességet, amely nem annyira a tények materiáliselmondásán nyugodott, hanem inkább azon a lelki küldetésen, amely az ő vállukat terhelte. A Szentlélek így készített megfelelő szellemi ételt a hívők számára. Neki tulajdonítható, hogy a három evangélista, mindegyik a maga sajátos módján adja elő az üdvösség közös örömhírét.
AZ EVANGÉLIUM SZENT MÁRK SZERINT
Nem állíthatjuk, hogy Márk rendszeresen megtervezte evangéliumát. A bevetés után, amely Keresztelő János prédikációjából, Jézus megkereszteléséből és megkísértéséből áll (1,1-13), néhány ritka jel segít bennünket abban, hogy megkülönböztessük Jézus galileai működését (1,14-7,23), azután apostoli útját Tírusz, Szidon, a Tízváros és Cezárea környékére, majd visszatérését Galileába (7,24-9,50), és végül, utolsó útját Pereán és Jerikón keresztül Jeruzsálembe, ahola szenvedés várja (10,1-16,8). Az általános keret, amelybe az események be vannak építve, eléggé vázlatos és egyszerű. De János evangéliuma alapján biztos, hogy Jézus többször is felment Jeruzsálembe, nemcsak a szenvedés húsvétja előtt. Márk nagy vonásokkal olyan fejlődést vázol, amellyel történeti igazsága és teológiai fontossága miatt érdemes foglalkozni: a tömeg először kedvezően fogadja Jézust, de azután az alázatos és lelki messianizmus kiábrándítja őket, és a lelkesedésük lehűl. Ekkor Jézus elhagyja Galileát, hogy hű tanítványai kis csoportjának kiképzésére szentelje magát. Ekkor kapja meg tőlük a feltétlen ragaszkodás jelét a cezáriai vallomásban. Ez a döntő fordulat. Utána Jézus Jeruzsálembe megy, ahol a vallási vezetők szembefordulása miatt lejátszódik a szenvedés drámája, amelyet végül megkoronáz Isten győzelmes válasza: a feltámadás.
A második evangéliumot elsősorban az érdekli, hogy bár Jézus paradoxonját az emberek nem értették meg, elfordultak tőle, mégis ő volt az Atya küldötte, s ő hozta meg Isten terveinek győzelmét. Keveset foglalkozik a Mester tanításával, keveset hoz beszédeiből. Fő témája a keresztre feszített Messiás bemutatása. Elénk állítja Jézusban az Isten Fiát, akiről így nyilatkozik az Atya (1,1 9,7), a gonosz lelkek (1,24; 3,11; 5,7), sőt az emberek is (15,39). Ő a Messiás, aki isteni rangot követel magának (14,62), felette áll az angyaloknak (13,32), bűnbocsátó hatalmat tulajdonít magának (2,10), csodákkal és ördögűzéssel bizonyítja hatalmát és küldetését (1,27; 3,23; 4,41 stb.). De másrészt erősen aláhúzza látszólagos sikertelenségét az emberek között: ezért hozza a tömeg csúfolódását, megbotránkozását (5,40; 6,2), a zsidó vezetők ellenséges magatartását (2,6; 3,6), sőt a tanítványok kételkedését (4,13), és minden ellenkezést, amely a kereszt gyalázatához vezetett. Mégis szívesen fejtegeti ezt a botrányt, mert nemcsak szembehelyezi vele a feltámadás végső győzelmét, hanem megmutatja, hogy ennek Isten titokzatos terve értelmében így kellett történnie. Így akart megváltást szerzni az embereknek (10,45; 14,24), így jövendöltek róla az írások (9,12; 14,21). Jézus maga hirdette, hogy az alázat és a szenvedés útját kell járnia, nemcsak neki, hanem övéinek is (8,31; 9,31; 10,33; 13,9-13). A zsidók harcos és győzelmes Messiás után vágyódtak, ezért idegen volt számukra Jézus útja. Jézus viszont elkerüli a féktelen lelkesedést, hallgatással veszi körül csodáit (5,43) és saját személyét (7,24; 9,30). A messiási cím helyett, amely tele volt emberi dicsőséggel, előnyben részesítette az egyszerűbb és titokzatosabb „Emberfia” címet (2,10 stb.). Ezt nevezik „messiási titoknak” (1,34). Ha ez áll is Márk evangéliumának központjában, nem az ő kitalálása. Ő Jézus fájdalmas életének realitását írta meg, és megvilágította a hit fényében, amikor a feltámadás magaslatáról visszatekintett rá.
AZ EVANGÉLIUM SZENT MÁTÉ SZERINT
Jézus életének ez a világossága és nagy vonásai megtalálhatók Máté evangéliumában is, de a hangsúly másutt van. Először is más a terv, ő sokkal jobban felépíti könyvét. Öt részlet követi egymást, mindegyik egy beszédből áll, amelyet ügyesen kiválasztott történetek vezetnek be. Az elejére teszi a gyermekkor történetét, a végére pediga szenvedés és a feltámadás történetét s így a hét rész kerek egészet alkot. Nincs kizárva, hogy ennek a szerkesztésnek főbb vonásai már az arám evangéliumban megvoltak, de a görög Mátéban mindenesetre szembeötlőbb. Láttuk azt is, hogyan használja fel forrásait, hogy ezt a rendszeres együttest és erőteljes pedagógiát kifejezze. Tökéletesebben adja vissza Jézus tanítását és kitart a „mennyek országának” gondolata mellett (4,17), ezért evangéliumát úgy lehet jellemezni, mint a mennyek országának eljöveteléről szóló hétfelvonásos drámát: 1. Előkészület a messiás-gyermek személyében (1,2). 2. Programjának kihirdetése tanítványai és a nép előtt a hegyibeszédben (3-7). 3. Igehirdetése küldöttei által, akiknek csodái, mint jelek, Jézust igazolják (8-10). 4. Az emberektől állított akadályok, Isten alázatos és rejtett üdvrendje szerint, amelyeket a példabeszédek fejtenek ki (11-13). 5. Isten országa kezd megvalósulni a tanítványoke csoportjában, amelynek élén Péter áll, és bennük felismerhető az egyház közössége is (13-18). 6. A krízis, amely előkészíti végleges eljövetelét, és amelyet megjövendöl eszkatológikus beszédében (19-25). 7. A szenvedésben és a diadalban való eljövetel, amelyeta szenvedés története és a feltámadás leírása tükröz (26-28).
Isten országát, amelyet Jézusnak az emberek között kellett felállítania - akit végül is majd elismernek királynak, akit szolgálnak és szeretnek -, előkészítette és meghirdette az Ószövetség. Máté a zsidók számára írta könyvét, s annak bemutatására törekedett, hogy Jézus személyében és művében beteljesedtek az Írások. Minden fordulatnál hivatkozik az Ószövetségre és bizonyítja, hogy a törvény és a próféták „teljesedésbe mentek”, tehát nem egyszerűen megvalósultak, hanem az a tökéletesség érkezett el, amelynek azok csak előképei voltak. Így tesz Jézus személyével, amikor igazolja Dávidtól való származását (1,1-17), szűztől való születését (1,23), amely Betlehemben történt (2,6), egyiptomi tartózkodását, galileai letelepedését (4,14), messiási bevonulását Jeruzsálembe (21,5), csodás gyógyításait (11,4), a hegyi beszédben pedig kifejezetten is mondja, hogy a törvényt ésa lelkületet erre a tökéletes állapotra emeli (5,21-48). Ugyanígy hangoztatja, hogy Jézus alázatossága és munkájának sikertelensége megtalálható az ószövetségi írásokban. De megtalálható ott a tanítványok menekülése, az árulás nevetséges díja, elfogatása és sírbanyugvása is. Tehát mindez Isten terve volt, amelyet az Írás előre meghirdetett. A jövendölések beszéltek a zsidók hitetlenségéről (13,14), az emberi hagyományokhoz való ragaszkodásukról (15,7), sőt arról is, hogy tanításának nagy részét példabeszédekben adja (13,14-15,35).A másik két szinoptikus is élt ilyen szentírási bizonyítással, s ez benn lehetett az arám Mátéban is, de igazán a görög Máténak jellemző vonása. Ez teszi munkáját az új üdvrend alkotmányává, amely hirdeti, hogy Isten tervei teljesedtek Krisztusban. Márknál erősebben hangsúlyozza, hogy Jézus az Isten Fia (14,33; 16,16; 22,2; 27,40). Tanítása az új törvényt hozza, amely tökéletesíti a régit. A Péterre alapított egyház (16,18), amelynek ő az építőktől elvetett alapköve (21,42), messiási közösség. Az ószövetségi közösség ebben él tovább, de már egyetemes jelleggel. Isten megengedte, hogy akiket először hívott, azok visszautasítsák a meghívást (23,34), s így az üdvösség minden nép számára elérhetővé vált (8,11; 21,33; 22,1-10). Megértjük, hogy ezt az evangéliumot, amely Márkénál teljesebb és rendszeresebb, miért használta a születő Egyház olyan előszeretettel.
AZ EVANGÉLIUM SZENT LUKÁCS SZERINT
A harmadik evangélium értéke szerzőjének megnyerő egyéniségéből fakad, mely állandóan tükröződik könyvében. Lukács jó érzékű író és fennkölt lélek. Munkáját eredeti módon alkotta, gondja volt forrásaira és anyagának elrendezésére (1,3). Ezzel nem állítjuk, hogy a hagyományból vett anyagot „történetibb” módon rendezte el, mint Máté és Márk.
Forrásainak tiszteletben tartása és az anyag egymás mellé helyezésének módszere ezt nem engedte meg neki. Terve - bizonyos átrendezéssel és elhagyásokkal - nagy vonalakban megfelel Márkénak. Egyes epizódokat szétválaszt (3,19-20; 4,16-30; 5,1-11 stb.), hol a világosság és a logika miatt, hol más hagyományok miatt. Más epizódokat elhagy, vagy azért, mert pogány olvasóit nem érdeklik (Mk 9,11-13), vagy pedig azért, mert már megvan a Gyűjteményben (Mk 12,28-34; Lk 10,25-28), vagy végül, és főképpen azért (pl. Mk 6,45-8,26 nagy kihagyását), mert Lukács ezeket vagy nem találta bent az ő Márk-példányában, vagy bár ismerte, de arra gondolt, hogy akkor kétszer szerepelne írásában. Legjobban eltér Márktól a „nagy hozzáadásban” (9,51-18,14), ahol felhasznál egy Logia-gyűjteményt, és azt kiegészíti saját adataival. Ez a középső rész leírja a Jeruzsálembe való utazást és ismételt megjegyzésekkel alátámasztja (9,51; 13,22; 17,11) Márk egyik adatát (10,1). Az egészből látjuk, hogy nem különböző utak reális emlékeiről van szó, hanem inkább Lukács kedves teológiai gondolatáról: a szent város az a hely, ahol be kell teljesednie az üdvösségnek (9,31; 13,33; 18,31). Ott kezdődött az evangélium és ott is kell végződnie (24,52). A megjelenések és beszélgetések nem Galileában folynak le (vö.: 24,6; Mk 16,7-tel és Mt 28,7.16-20-szal), hanem Jeruzsálemben, mert onnét kell kiindulni az evangélium hirdetésének a világ számára (24,47; ApCsel 1,8).
Ha részleteiben összehasonlítjuk Lukácsot forrásaival, vagy Márkkal, akit legjobban ismerünk, vagy azokkal a helyekkel, amelyek Máté párhuzamos helyeire emlékeztetnek, mindig észrevesszük az író élénk aktivitását. Tudja, hogy hol javítson, mit hagyjon el, vagy mit adjon hozzá. Stílusban és szerkesztésben felülmúlja a többi evangélistát. Egyedül ő gondol arra, hogy kerülje vagy enyhítse azokat az utalásokat, amelyek olvasóinak érzékenységét érintenék (8,43, vö.: Mk 5,26, elhagyja Márk 9,43-48; 13,32 stb.). Kíméli az apostolok személyét, vagy mentegeti őket (9,45; 18,34; 22,45), magyarázzaa homályos helyeket (6,15), vagy pontossá teszi a földrajzi megnevezést (4,31; 23,51). Saját gazdag anyagával és finom eljárásával kitárja előttünk lelkének rezdüléseit és törekvéseit. Azt is mondhatjuk, hogy rajta keresztül a Szentlélek eredeti és gazdag módon mutatja be az evangélium örömhírét. Nem annyira nagy teológiai tételekről van szó (az uralkodó eszmék nála is azok, mint Márknál és Máténál), mint inkább valláslélektanról, amelyben meg lehet találni mesterének, Pál apostolnak mérsékelt hatását és Lukács jellemének sajátosságát. Valóban „Krisztus szelídségének írója” (Dante), mert szereti aláhúzni Jézusnak a bűnösök iránti irgalmát (15,1; 7,10), és szívesen időz a bűnbocsátási jeleneteknél. Hangoztatja Krisztus gyöngédségét az alázatosokkal és szelídekkel szemben, míg a gőgösöket és a gazdagság élvezőit szigorúan kezeli (1, 51-53; 6,20; 12,13). Az igazságos ítélet is csak akkor következik, ha már a türelem és irgalom érvényesült (13,6). Meg kell említeni még azokat a helyeket, ahol Lukács rámutat az ima szükségességére (11,5; 18,1) és Jézus példájára (3,21; 5,16; 6,12; 9,28). Végül mint Szent Pálnál és az Apostolok Cselekedeteiben, itt is sokszor esik szó a Szentlélekről. Végül kiérezzük belőle az isteni jótéteményekért való hálát és az egész könyvön végigvonuló lelki vidámságot (2,13; 5,26; 10,17; 13,17; 24,15). Ezek adják Lukács evangéliumának azt a melegséget, amely hatással van az olvasóra.
Márk stílusa darabos, sok benne az aramaizmus, de amellett közvetlen és tele van élénkséggel. Máté szintén aramaizáló, de jobban csiszolt, kevésbé festői, de szabályosabb. Lukácsé bonyolult: gördülékeny és kifejező, amikor magát adja, de döcögősebb ott, ahol forrásait közli s megtartja azok tökéletlenségeit, bár igyekszik javítani őket. Örömest és csodálatosan utánozza a Hetvenesek bibliai stílusát. A magyar fordítás is igyekezett figyelembe venni ezeket a szempontokat, de nem az értelem rovására.
