BEVEZETÉS A TÖRVÉNY ÖT KÖNYVÉHEZ
BEVEZETÉS A TÖRVÉNY ÖT KÖNYVÉHEZ
A Szentírás a Törvény öt könyvével kezdődik. A hagyomány Mózes öt könyve néven is emlegeti, mivel részben őt tartották szerzőjének, részben pedig ő az események főszereplője. A tudományos név, a
Pentateuchus, szintén öt könyvet jelent. A zsidók egyszerűen Tóra, azaz törvény néven emlegették. Az öt könyv egybetartozik, egy egészet alkot, csak gyakorlati szempontból különítették el őket egymástól. A zsidók az egyes könyveket a kezdőszóval jelölték, a görögök, és utánuk mások a tartalmukról nevezték el.
Az első könyv a Teremtés könyve (Genezis), mert a világ teremtésével kezdődik. Az első 11 fejezetben az úgynevezett őstörténetet adja, a 12-50. fejezet pedig a pátriárkák: Ábrahám, Izsák, Jákob és József történetét. Ezáltal a prófétai szemlélet az emberiség egyetemes történetébe iktatja be a választott nép történetét és egyben az üdvösség történetét, amelyet Isten az emberrel kötött szövetség keretében valósít meg.
A második könyv a Kivonulás könyve (Exodus). Tárgya: az izraeliták kivonulása Egyiptomból (1,1-14,21) és a szövetségkötés a Sínai-hegynél (19,1-40,38). A kettőt egybeköti a pusztai vándorlás leírása. A szövetség törvényei szerkezetileg be vannak iktatva a történeti események közé.
A harmadik a Leviták könyve (Leviticus), amely egész terjedelmében törvényeket és előírásokat tartalmaz. Megtaláljuk benne az áldozatbemutatás szabályait (1-7), a papságra vonatkozó rendelkezéseket (8-10), a tiszta és tisztátalan dolgok megkülönböztetését (11-15), az engesztelő nap szertartását (16), a szentség törvényét (17-26) és az utolsó fejezetben (27) az Istennek ajánlott dolgok megváltására vonatkozó szabályokat.
A negyedik a Számok könyve (Numeri). A nevét az elején leírt népszámlálásról kapta (1-4). Egyébként elmondja a nép vándorlását a Sínai-hegytől a Jerikóval szemben elterülő Moáb-síkságig, és vázlatos képet ad arról a 39 esztendőről, amelyet a nép a pusztában töltött. Az események közé itt is törvényeket iktattak be, amelyek kiegészítik a sínai törvényhozást.
Az ötödik könyv a Második Törvénykönyv nevet viseli (Deuteronomium). Mózes három beszédét tartalmazza, amelyben üdvtörténeti szempontból összefoglalja az Egyiptomból való kivonulás óta eltelt 40 esztendő eseményeit, és új nyomatékkal megismétli a sínai törvényhozás tételeit. Kerek polgári és vallási törvénykönyvnek lehet tekinteni (1-30). A befejezés (31-34) Mózes végső intelmeit és halálát tartalmazza.
A PENTATEUCHUS EREDETE
Az öt könyvet a zsidó és a keresztény hagyomány úgy emlegeti, mint Mózes könyveit. Krisztus és az apostolok is követik ezt a kifejezésmódot (Jn 1,45; 5,45-47; Róm 10,5). De nem állítják, hogy Mózes a szerzőjük. Az ilyen fordulat, hogy „Mózes ezt írja”, csak egy-egy részletre vonatkozik. A könyv stílusára és tartalmára vonatkozó modern vizsgálatok megállapították, hogy nem egységes műről, nem egy kéz alkotásáról van szó. Egyes helyeken más a stílus és az előadásmód, minduntalan előfordulnak ismétlések, és az elbeszélések összefüggése is azt mutatja, hogy egyik-másik részlet nem az eredeti helyén áll. Az öt könyv vizsgálata a 17. században indult meg Franciaországban (R. Simon 1678; J. Astruc 1753). A vizsgálat élénk vitát váltott ki, s racionalista szellemű (fejlődéselmélet, természetfölötti jelenség kizárása) megfogalmazását Graftól és Wellhausentől kapta a 19. század vége felé.
Szerintük az öt könyv négy „okmány” egybeszerkesztéséből lett. Az okmányok különböző időből és helyről valók, s jóval későbbiek Mózesnél. A Jahvista (jele: J) és az Elohista (E) okmány vagy forrás onnan kapta a nevét, hogy az Isten neve Jahve-ként vagy Elohim-ként fordul elő bennük. A jahvista részt Kr. e. a 9. században foglalták írásba Júdeában, az elohista rész pedig északon keletkezett Izraelben, a későbbi időben. Az északi ország összeomlása után (721) a két részt egybefoglalták (JE). Józija király (Kr. e. 640-609) uralkodása után került az egyesített műhöz a Második Törvénykönyv. Ennek jele a görög Deuteronomium név után: D. (JED). Végül a fogságból való visszatérés után hozzácsatolták a Papi kódexet (P), s így alakult ki a törvény öt könyve (JEDP), amelyhez a keretet a Papi kódex adta. Ennél az egybedolgozásnál elkerülhetetlen volt a szerkesztők sajátos munkája, sőt ilyen szerkesztői átalakítások a későbbi átírásoknál is előfordulhattak. A Pentateuchus kb. Kr. e. 400 körül, Ezdrás idejében kapta a mai alakját. A négy felsorolt forrást aztán a kutatók még több részletokmányra bontották.
Az illetékes katolikus egyházi tekintély először 1906-ban foglalkozott ezzel a kérdéssel, és figyelmeztetett az „okmány-elmélet” veszélyei- re.
Hangoztatta a Pentateuchus lényegi egységét és mózesi eredetét. De megengedte annak a lehetőségét, hogy a mű végleges összeállításánál szájhagyományok és Mózes koránál régebbi források szerepelhettek, sőt még Mózes után is történhettek benne változások és hozzáadások. Később a Biblia-bizottságnak Suhard bíboroshoz intézett levele (1948) még bővebben tárgyalja a kérdést. Ebben már feltételezik a források széles körű használatát és az elbeszélések fokozatos fejlődését, a későbbi idők társadalmi és vallási állapotának megfelelően.
Ma az okmány-elmélettel szemben a tudomány álláspontja sok tekintetben a várakozás, mert látja, hogy ezen az úton nem lehet biztos eredményt elérni. Sőt, úgy érzi, hogy az okmányok szerkesztési idejének meghatározásánál fontosabb az okmányok szóbeli vagy írásbeli eredetének a kérdése, mert ez közelebb áll a valódi élethez. Ebben segítségére van a régészet és az Izraellel szomszédos népek, civilizációk történetének vizsgálata. Ezen az úton ugyanis kiderült, hogy a Pentateuchusban szereplő sok törvénynek vagy intézménynek megvan a párhuzama és megfelelője a Biblián kívül is. Ezek sokkal régebbi időre mutatnak vissza, mint az „okmányok” kora, és kiderül az is, hogy a Pentateuchus nem egy elbeszélése sokkal régebbi környezetet tételez fel, mint az okmányok megszerkesztésének ideje.
Ilyen megállapítások után nyilvánvaló, hogy az igazi probléma a kettős történetek (dublettek), az ismétlések és ellentmondások kérdése. Ezek mindjárt a Teremtés könyvének elején jelentkeznek: a teremtés két leírása (1,1-2,4a és 2,4b-4,24), Kain és Kenán két családfája (4,17-22 és 5,12-17), valamint a vízözön egymásba olvasztott két elbeszélése (6-8. fejezet). Nem fogadhatjuk el azt a véleményt, hogy a különböző okmányokat egymás mellé helyezték, gépiesen szétszedték, osztályozták és leírták. Az ilyen elképzelés nagyon leegyszerűsítette a dolgot. Inkább arról lehet szó, hogy több „hagyomány” volt. Ezeket a gyülekezetben olvasták, s azután vagy a közösség nyomására vagy egy-egy kiváló egyéniség hatására ciklusokba rendezték, s így kerültek később a Pentateuchusba.
A szövegek csoportosítása különböző szempontok figyelembe vételével történt és a hagyományokban is különböző áramlatok figyelhetők meg. A „jahvista” hagyomány - az Istent Jahvének nevezi - jellemzője az élénk, színes stílus. Képekben gazdag nyelvével felel a legnehezebb kérdésekre, amelyek felmerülnek az ember lelkében. Ez a hagyomány júdeai eredetű, s első írásba foglalása talán Salamon idejében történt. Az „elohista” hagyomány - Istent Elohimnak ne- vezi - stílusa józanabb, erkölcstana szigorúbb, az Isten és az ember közötti szakadékot mélyebbnek tünteti fel. A történetet Ábrahámnál kezdi. Sokkal fiatalabb, mint a jahvista hagyomány, és feltehető, hogy az északi törzsek között keletkezett. Mind a két hagyomány kevés törvényt tartalmaz. Az úgynevezett „papi” hagyomány fő témája ellenben a törvény, s a figyelmet elsősorban a szentélyre, az áldozatokra és az ünnepekre tereli. Áronnak és fiainak istentiszteleti szereplése az előtérben áll. Viszont a törvény szövegei között is találunk elbeszélő részeket, s az elbeszélések között is akadnak törvények vagy liturgikus részek. Stílusa elvont és bőbeszédű, szereti az ünnepeket és a családfákat. Ez a hagyomány a jeruzsálemi papság körében keletkezett, már a száműzetés előtt összefoglalták, de csak a visszatérés után lett kötelező vallási norma.
A Teremtés könyvében együtt van mind a jahvista, mind az elohista, mind a papi hagyomány. A Kivonulás könyve végén a papi hagyomány önállósul, a Leviták könyvében kizárólagossá lesz, a Számok könyvében pedig igen sok helyen túlsúlyba kerül. A Számok könyvével aztán mind a három hagyomány lezárul, és helyükbe lép a Második Törvénykönyv sajátságos hagyománya. Jellegzetes stílusa a szónoki beszéd, s gyakran tér vissza benne azonos formában ez a gondolat: Isten szabadon választotta ki Izraelt a népek közül, hogy saját népe legyen. De a kiválasztásnak és a szövetségnek megvan a követelménye: Izrael tartsa meg Isten törvényét, ragaszkodjék az előírt istentisztelethez és az egyetlen templomhoz. A Második Törvénykönyv magvát az Izraelből hozott északi szokások alkotják, amelyeket az országrész összeomlása után a leviták vittek Jeruzsálembe. Ezt a törvényt találták meg a templomban Jozija király idejében, és hirdették ki újra. Mózes beszéde keretül szolgált hozzá. Hasonló szellemben fogalmazták meg második revízióját a száműzetés idején.
A hagyományokat azonban csak kialakult formájukban ismerjük. Annak ellenére, hogy a jahvista és elohista hagyományok különböznek egymástól, lényegükben mégis ugyanazt a történetet mondják el, tehát a két hagyomány eredete közös. A hagyománynak az a jellegzetessége, hogy nem az írásba foglalás korának felel meg, hanem annak a kornak, amelyben az események lejátszódtak. Ugyanezt a megállapítást tehetjük a törvényekre vonatkozólag is.
Eszerint a mózesi öt könyv hagyománya alapjában véve visszamegy Izrael népe kialakulásának korába. Ennek a kornak jellegzetes alakja Mózes: ő szervezte néppé a törzseket, ő indította el a nép vallási életét és ő volt az első törvényhozó. Az előtte keletkezett régebbi hagyományokból és az alatta végbement események elbeszéléséből alakult az öt könyv, amely Izrael népének életét irányította. A könyvek mögött tehát Mózes tekintélye áll, és a későbbi változtatásokat is az ő szellemében hajtották végre. A beiktatott új részeknek az ő nevével adtak tekintélyt.
AZ ELBESZÉLÉSEK ÉS A TÖRTÉNELEM
Ezek a hagyományok egy nép élő örökségét alkották és egyben a hitét is fenntartották. De értelmetlenség volna a mai történetírás szemszögéből nézni őket, másrészt jogtalanság lenne eleve megtagadni tőlük minden történeti igazságot.
A Teremtés könyvének első 11 fejezete az emberiség őstörténetét mondja el népies elképzelésben. Egyszerű képekben bővelkedő nyelven adja elő a világ teremtését. Isten különleges tevékenységét az ember teremtésénél, az emberi nem egységét és az átöröklődő büntetést. Ezek az alapigazságok egyben a hitnek a tételei, amelyek mögött a kinyilatkoztatás és a Szentírás tekintélye áll, de egyben valóságos események, tények is, amelyek elindították az üdvösség történetét. Ezért állíthatjuk, hogy ennek az első 11 fejezetnek is megvan a történeti jellege.
A pátriárkákról szóló elbeszélés egy család története: belefoglalták az ősökre vonatkozó hagyományt. Ábrahám, Izsák, Jákob és József történetébe így kerültek bele apró kis események, jellegzetes, különleges epizódok, amelyek nem akarnak szoros értelemben vett történetet nyújtani, hanem inkább jellemzésre szolgálnak, vagy a hit kifejezésére valók. Ez a történet üdvtörténet is: a fordulópontoknál maga Isten avatkozik bele, mindenütt érezni lehet a kezét, amint irányítja az ősatyák életét. Az üdvtörténetet szolgáló eseményekben a másodlagos okoknak nincs sok szerepük: mindent vissza lehet vezetni a végső okra, Istenre. Az előadásból kiviláglik a vallási tétel: van Isten, aki kialakít magának egy népet, országot ad neki és a történetet irányító tetteiben ad magáról kinyilatkoztatást. Ez az Isten Jahve, a nép Izrael, az ország az Ígéret földje. Az elbeszélés történeti tényeken nyugszik. Megismerjük az ősök származását, vándorlását, földrajzi és néprajzi adottságait, erkölcsi és vallási magatartását. Az elbeszélések tartalmi hűségét a modern régészet és a keleti népek ókori története is sok tekintetben igazolta.
A Kivonulás és a Számok könyve hosszabb idő elmúlása után veszi fel az előző történet fonalát, s a történet a Második Törvénykönyvben fejeződik be. A központban Mózes élete áll, születésétől haláláig. A könyvek beszámolnak Mózes tevékenységéről, az egyiptomi kivonulásról, a sínai törvényhozásról, a Kádes felé való vándorlásról, a Jordánon túli részek elfoglalásáról és a moábi síkságon való tartózkodásról. Ha ezeknek a történeteknek a történetiségét és Mózes szerepét tagadjuk, akkor nem magyarázhatjuk meg Izrael történetét, Jahvéhoz és a törvényhez való ragaszkodását sem. A leírt események olyan hatással voltak Izrael életére, hogy visszhangjuk ott van a szertartásokban, amelyek hősi eseményeket vagy családi liturgiát rögzítenek. Izrael ezek által az események által lép be a történelembe. Nemzeti történetének erről a kezdetéről emlékezik meg homályos szavakkal Meneftah stéléje. Amit a Biblia az egyiptomi tartózkodásról mond, az nagyjából megegyezik a fennmaradt profán szövegekkel és a régészeti leletek adataival. Különösen elmondhatjuk ezt a hikszoszok egyiptomi uralmáról, a Delta-vidék szerepéről és a transzjordániai politikai állapotokról.
A modern történelemnek az a feladata, hogy a Biblia adatait beillessze az egyetemes történelembe. A bibliai kronológia adatai elégtelenek, a Biblián kívüli adatok bizonytalanok: ennek ellenére Ábrahámot elhelyezhetjük a Kr. e. 1850-es évekbe, Józsefet pedig az 1700-as évek után. Az Egyiptomból való kivonulás időpontja vitatott. Az egyik elmélet a 15. századba helyezi, a XVIII. dinasztia idejére, míg a másik a 13. századba, a XIX. dinasztia idejére. Ez utóbbi látszik elfogadhatóbbnak, mert a XIX. dinasztia idejében történtek a nagy építkezések, s II. Ramzesz uralkodásának végén csökkent az egyiptomi befolyás Szíria-Palesztina felett. Ez a nézet megegyezik a régészeti adatokkal is. Tehát a zsidó honfoglalás a vaskor elején játszódhatott le.
Ha ezt figyelembe vesszük, akkor a kivonulás Merenptah alatt (Kr. e. 1224-1214) történhetett, míg az elnyomás II. Ramzesz alatt (Kr. e. 1290-1224) volt. Az is lehetséges, hogy a kivonulás II. Ramzesz uralkodásának második felében játszódott le, s akkor az elnyomás fáraóját I. Szetiben (Kr. e. 1310-1290) jelölhetjük meg.
A TÖRVÉNYHOZÁS
Mózes öt könyvének zsidó neve Tóra, vagyis Törvény, mivel legnagyobb részében erkölcsi, vallási és társadalmi törvényeket tartalmaz. A mai ember számára meglepő, hogy az egész törvényhozásnak mennyire vallási színezete van. Hasonló jelenséget tapasztalunk más keleti népeknél is, de sehol sem olyan mértékben, mint a Biblia népében. Izrael népének Isten diktálja a törvényt, ő szabályozza az egyes embernek és az egész népnek a hozzá való viszonyát, s a törvény megtartásának is kimondottan vallásos indoklása van. Ez magától értetődik a tízparancsolatnál vagy az istentiszteleti előírásoknál, de ugyanezt látjuk a polgári vagy a büntető törvényeknél is. Az egész törvényhozás úgy áll előttünk, mint a pusztai tartózkodás következménye. Isten ott kötött szövetséget a néppel, s a törvénykönyv ennek a szövetségkötésnek az okmánya.
A törvényhozás a mózesi időkre megy vissza, de ez nem zárja ki, hogy a törvényeket később a megváltozott viszonyok következtében módosították. Ezenkívül nem egy törvény - akár a szövetség kódexében, akár a Második Törvénykönyvben - hasonlóságot mutat a mezopotámiai törvényhozással. Nem egyenes átvételről van szó, hanem azt kell meglátnunk, hogy a mezopotámiai kódexeknek megvolt a kisugárzó hatásuk, vagy pedig a szomszédos népeknek hasonló volt a szokásjoga. Ezenkívül a kultikus előírásokban érezhető a kánaáni befolyás is.
A szövetség alapvető törvénye a kőtáblára írt és a Sínai-hegyen kiadott tízparancsolat, a „Tíz szó” vagy tíz mondás. Kétszer szerepel a Bibliában (Kiv 20,2-17 és MTörv 5,6-21) egymástól eléggé eltérő szöveggel. A két szöveg visszanyúlik egy rövidebb, egyszerűbb formulára, amely mózesi eredetű.
A Szövetség kódexe (elohista) a Kiv 20,22-23,19-ben található és pásztor-földműves népet tart szem előtt. Kapcsolata van a régebbi mezopotámiai törvénykönyvekkel, de egyszerűbb azoknál és magán viseli a régiség nyomait. Egyes sajátságai arra mutatnak, hogy a letelepedés már megtörtént (igás állatok, mezei munkák, szőlőművelés, házépítés). A törvények hol parancsoló, hol föltételes formában fordulnak elő, ami arra mutat, hogy különböző forrásokból származnak. Mai formájukat a bírák idejében kaphatták.
A Szövetség megújításának (jahvista) kódexe a Kiv 34,13-26-ban olvasható. Helytelenül nevezik második vagy liturgikus tízparancsolatnak.
Bár a Leviták könyve a fogság után nyerte végleges alakját, igen régi elemeket tartalmaz. Így az étkezési tilalmat (11), a tisztasági szabályokat (13-15), vagy a hosszúnap előírásait (16). A 17-26. tartalmazza az úgynevezett „szentség törvényét”, amelyet a királyság utolsó idejében kodifikáltak. A nevét a benne gyakran előforduló figyelmeztetéstől kapta: „Legyetek szentek, mert én Jahve, a ti Istenetek, szent vagyok.”
Ebből az időből származik a Második Törvénykönyvben levő kódex is (12-16). Bár régi elemeket tartalmaz, mégis megállapítható benne a társadalmi és vallási szokások fejlődése, főleg amelyek az egyetlen istentiszteleti helyre, az oltárra, a tizedre és a rabszolgákra vonatkoznak. Szelleme is különbözik az előzőktől, amennyiben hivatkozik a bensőségre, a szívre, és az egésznek inkább buzdító, nem leíró jellege van.
AZ ÖT KÖNYV SZEREPE A VALLÁSBAN
Az Ószövetség, éppúgy, mint az Újszövetség, történelmi vallás. Konkrét isteni kinyilatkoztatáson nyugszik, amelyet Isten meghatározott embereknek, meghatározott helyen és körülmények között adott. A Pentateuchus Istennek a világgal való kapcsolatát vázolja, s mint ilyen lett a zsidó vallás alapja s kánoni könyv.
Az ószövetségi ember megtalálta benne sorsának magyarázatát, s választ kapott azokra a kérdésekre, amelyek mindenkiben felmerülnek a világra és az életre vonatkozóan. Megmagyarázta azt is, hogy az egy Isten, Jahve, miért Istene Izraelnek, s hogy Izrael miért az ő népe.
Izrael ígéreteket kapott, azért a Pentateuchus az ígéretek könyve: az ősszülők az ősevangélium ígéretét kapták. Noé az új világrend ígéretét; Ábrahám pedig azt, hogy utódait Isten saját népéül választja s belőle indul el a különleges áldás minden nép számára. Ezt az ígéretet Isten megújította Izsáknak és Jákobnak is. Az ígéret kézzelfogható tartalma az Ígéret földjének birtoklása. Ábrahám meghívásában tehát már benne volt az egész nép kiválasztása, mégpedig úgy, mint ingyenes adomány.
Az ígéreteket és a kiválasztást a szövetségkötés erősítette meg. Ezért a Pentateuchus egyúttal a szövetség könyve is. Isten Ádámmal hallgatagon köt szövetséget, Noéval és Ábrahámmal már kifejezetten. Az egész néppel viszont Mózesen keresztül köti meg a szövetséget. De a szerződő felek nem egyenlők. A kezdeményező az Isten, Ő adja az ígéreteket, a néptől viszont engedelmességet követel. Ő szabja meg a hűség feltételeit is az erkölcsi és az istentiszteleti törvényekkel.
Az ígéret, a kiválasztás, a szövetség és a törvény úgy húzódik végig a Pentateuchuson, mint egy vörös fonál. Sőt, az egész Ószövetségben ez a reménynek és a kötelezettségnek a forrása. A remény megvalósult Palesztina elfoglalásával, a kötelezettség pedig egyenlő lesz a törvény kötelező erejével. Egészen Krisztusig tartott ez az üdvtörténeti feszültség. Őbenne tisztázódott végül, hogy mi az üdvtörténeti előkép és mi a kegyelmi valóság, ahogy azt Pál apostol a Gal 3,15-29-ben kifejti. Krisztus megköti az új szövetséget, amelyet a régi szövetségkötések csak részleteiben jelképeztek. A törvény mint nevelő vezetett Krisztushoz, segített megőrizni az ígéreteket, amelyek őbenne teljesedtek. A keresztény ember már nincs a régi törvény igája alatt, felszabadult alóla. De az erkölcsi és vallási tanítás továbbra is köti, mert Krisztus nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy tökéletessé tegye (Mt 5,17).
Teremtés könyve (Ter)
Kivonulás könyve (Kiv)
Leviták könyve (Lev)
Számok könyve (Szám)
Második Törvénykönyv (MTörv)
