BEVEZETÉS AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEIHEZ
BEVEZETÉS AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEIHEZ
A harmadik evangélium és az Apostolok Cselekedetei eredetileg egy könyvet alkottak, amelyet ma a keresztény kezdet történetének nevezhetnénk. Akkor választották szét őket, amikor a keresztények a négy evangéliumot egy kötetben akarták használni. Ez igen korán megtörtént, még 150 előtt. Talán akkor kapta az Apostolok Cselekedetei címet, mint ahogy a görög irodalom ismerte Nagy Sándor Cselekedeteit vagy Hannibál Cselekedeteit.
Az Újszövetség e két könyvének rokonságára utal az előszavuk és irodalmi rokonságuk. Mindkettőnek az előszava egy bizonyos Teofilnek szól (Lk 1,1-4, ApCsel 1,1). Az evangéliumot úgy említi, mint „első könyvét”, amelynek az ApCsel a folytatását adja. A közös nyelv szintén szorosan összefűzi a két könyvet. A szókincs, a nyelvtan és a stílus annyira egyezik, hogy csak ugyanattól a személytől származhat. Ezt a szerzőt a hagyomány Szent Lukácsban jelöli meg. Sem az ókorban, sem napjainkban nem gondoltak komolyan másra. Már 175 óta ez a közös meggyőződés, mint ahogy azt egy római irat, az ún. Muratori kánon, továbbá Ireneusz, az alexandriaiak és Tertullianus tanúsítják. A hagyományt a benső indokok is megerősítik. A szerzőnek az apostoli nemzedékhez tartozó kereszténynek kell lennie, hellenizált zsidónak vagy jó nevelést kapott görögnek, aki alaposan ismerte a zsidó szokásokat és a görög Bibliát, értett az orvostudományhoz, Pál útitársa volt, mint ahogy ezt könyvének második felében, a „mi”-részletek mutatják. Ezek az adatok Pál társai közül csak Lukácsra illenek. A hagyomány szerint ő antióchiai, pogány származású „orvos” (Kol 4,10-14), akit az apostol úgy mutat be, mint kedves társát. Mellette van két római fogsága alatt (Kol 4,14; Filem 24; 2Tim 4,11), s kétségtelenül vele volt második és harmadik térítő útján is (ApCsel 16,10; 20,6; 2Kor 8,19). Ha a neve nem szerepel az olyan felsorolásban, mint a 20,4, az azért van, mert ő maga írta a szöveget.
Arra vonatkozólag semmi szilárd pontot nem találunk a régi hagyományban, hogy írásának idejét és helyét pontosan meghatározhassuk (Achajában, Pál halála után? Rómában a per befejezése után?), azért a könyv adatai alapján kell megkísérelnünk. A könyv Pál 61-63. évi fogságával fejeződik be. A kétévi időtartam, amelyet említ, megfelel az elévülés idejének (28,30). Az alá nem támasztott vád két év lejártával megszűnt. Az utalásból azt lehetne kiolvasni, hogy a könyv a fogság végén keletkezett, s ez megfelelne a 64 körüli dátumnak. Egyes kritikusok elmennek egészen a 80-100. évig. De amint már említettük, semmilyen ok nem kényszerít arra, hogy a harmadik evangélium írását 70 utánra tegyük, s ezt mondhatjuk az Apostolok Cselekedeteiről is.
Különben is a pontos idő megjelölése másodrendű kérdés. A könyv értékét különlegesen megalapozza az, hogy a szerző az események nagy részének szemtanúja. Azonkívül sok és ellenőrizhető forrást használ. Gazdag, változatos és aprólékos dokumentációval dolgozik. Már az evangélium előszavában is ezt állítja magáról. Körültekintő szerkesztői ténykedése ellenére, amellyel biztosítja könyvének egységét, könnyen felismerhetők forrásai is. Néhol a közölt tanítás a helyzetnek megfelelően meglepő archaizmust mutat. Sőt a nyelve is változik: kiváló görög nyelv, amikor a szerző nem függ mástól, hanem magából merít és utazási naplóját közli. De sokkal nehézkesebb, amikor a palesztinai közösség kezdeteit mondja el. Akár azért, mert utánozza a Hetvenesek stílusát, akár pedig azért, mert nem javítja át teljesen arám nyelvű forrásait. Ezt a jelenséget már evangéliumában is tapasztalni lehet, ha összevetjük forrásaival, nevezetesen Márkkal vagy Lukácsnak és Máténak közös okmányával. Itt legföljebb az a nehézség, hogy hiányzanak az összehasonlításnak a megfelelő okmányai. Mégis kísérletet tettek arra, hogy megállapítsák az Apostolok Cselekedeteinek a forrásait. Egyesek szerint az egész első rész (1,1-15,35) egy összefüggő arám iratra támaszkodik. Viszont ez a feltevés nagyon merev. Nem számol Lukácsnak a fejezetekben megnyilvánuló szerkesztői tevékenységével. Forrásai korlátozottabbak, de változatosabbak voltak, és nem biztos, hogy írott formában kapta őket. Akárhogy is áll a dolog, fáradság nélkül meg lehet különböztetni néhány fő irányvonalat a Lukácstól összegyűjtött hagyományban. Először azt, ami az ősi jeruzsálemi közösségre vonatkozik (1-5), azután pedig azokat, amelyek egyes személyek - mint Péter (9,32-11,18) és Fülöp (8,-440) - tevékenységét közlik. Ezek az utóbbiak származhattak olyanoktól, akiknek közvetlen részük volt az eseményekben, és akikkel Lukács Cezáreában találkozott (21,8). A megtért hellenista zsidók kezdeményezéseit és az antióchiai egyház alapításának eseményeit az ottaniaktól hallhatta (6,1-8,3; 11,19-30; 13,1-3). Pál maga adhatott felvilágosítást megtéréséről és apostoli útjairól. Végül Lukács felhasználta személyes tapasztalatait is, s ezekben a részletekben valóban úgy ír, mint szemtanú. Ez a gazdag anyag Lukács kezében szerves egésszé vált. A különböző elemeket ügyesen rendezte el, és megfelelő szerkesztői ismétlésekkel kötötte össze őket (6,7; 9,31; 12,24).
A dokumentáció frissessége és a szerkesztői gondosság biztosítja a könyv történeti értékét. A források felhasználásának nehézségéből ugyan néha előrevétel, ismétlés vagy összevonás származik, így például a 12. fejezetnek előbb kellene lennie, mint Barnabás és Pál jeruzsálemi látogatásának, amelyet a 11,30-ban említ, a 12,25 nem azonosítható a 15. fejezetben említettel, nem lehetetlen, hogy a jeruzsálemi zsinat két külön vitából állott. De ezek a könnyű természetű megjegyzések nem veszélyeztetik az egész mű szilárdságát. Például említésre méltó, hogy Lukács Pál apostol missziós tevékenységéről fest képet, de leveleit nem használja fel dokumentációnak. Ez a kép megegyezik a Galata-levél adataival, ha tekintetbe vesszük azokat a fenntartásokat, amelyeket előzőleg tettünk. A korábbi eseményekre vonatkozólag nincsenek ilyen összehasonlítási lehetőségeink, de az elbeszélt események belső valószínűsége és az a mód, ahogy Lukács a forrásokat kezeli, bizalmat sugalmaznak. Sőt a tőle újra szerkesztett elbeszélések is konkrét és átélt vonásokat tüntetnek fel, amelyek beleillenek a körülmények közé. Egyesek feltételezik, hogy a beszédek Lukács alkotásai, s ezeket az ókori történetírók szokása szerint adja a szereplő személyek szájába. De a neki tulajdonított szellemi kiválóság ellenére is nehezen hihető el, hogy görög kultúrájával és az események után negyven esztendővel így rekonstruálhatta volna őket. Különben is sok bennük a szemitizmus, mint például Péter vagy István beszédében. Tehát írott forrásokkal kellett rendelkeznie, s ez egyáltalán nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy az ősi igehirdetés alapvető témákból táplálkozott, hagyományos érvekre támaszkodott, és betanult formulákban terjedt. A zsidók számára szentírási florilégiumok készültek, a görögök számára filozófiai reflexiók és mindenki számára Krisztus halálának és feltámadásának a katekétikai kifejtése, amely össze volt kötve a megtérésre való buzdítással. Lukács a hagyományból és a gyakorlatból ismerhette az első keresztény propaganda sémáit, s ez lehetővé tette számára, hogy finom lélektani érzékével a beszédekben hivatalos jellegű tanítást adjon.
Az Apostolok Cselekedeteinek tárgyi értékét kerülő úton támadták meg, amikor felvetették céljának kérdését. F. Ch. Baur iskolája olyan összeegyeztető iratot látott benne, amelyet a 2. században szerkesztettek, hogy kiegyenlítse a péteri és páli ellentétes irányzatot. De ez a feltevés inkább a történelembölcselethez (Hegel) tartozik, mint az exegézishez, és radikális formájában ma már nem is emlegetik. Mások úgy gondolták, hogy Lukács politikai védőiratot akart szerkeszteni Pál mellett, amennyiben kimutatja, hogy a zsidókkal való összeütközése tisztán vallási természetű volt. De Lukács nem kérvényt nyújt be a római hatóságokhoz, hanem a keresztény kezdet történetét mondja el, s az igazságnak megfelelően ismerteti Pálnak a zsidósághoz való viszonyát.
Ha erről meg akarunk győződni, elég megvizsgálni a könyv felépítését. A mű elején ott áll Krisztus szava: „Tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeáben és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (1,8). A hit először Jeruzsálemben ver gyökeret, ott gyarapszik kegyelemben és a hívek számában, s azután terjed a vidéken. Ezt előkészíti a megtért hellenista zsidók univerzalisztikus törekvése, és István vértanúsága után kitört üldözés (6,1-8,3): eljutnak Szamariába, a Jeruzsálemtől délre és nyugatra fekvő területekre egészen a tengerpartig és Cezáreáig. Pál megtérésének elbeszéléséből tudjuk, hogy már Damaszkuszban is vannak keresztények, sőt Kilikiában is (9,1-30). Ezután Antióchia kapja meg a Jézusról szóló örömhírt, és kisugárzási központtá alakul (11,19-26). Tartja a kapcsolatot Jeruzsálemmel, és fontos missziós kérdésekben megegyezésre jut vele (15,1-35). Valójában arról van szó, hogyan kell a pogányok között az evangéliumot terjeszteni. Péter, Kornélius megtérése és saját bebörtönzése után (12) ismeretlen helyre utazik. Ettől kezdve Pál áll előtérben. A jeruzsálemi zsinat előtt elmegy Ciprusba és Kisázsiába (13-14), majd utána két másik út következik Macedoniába és Görögországba. Útjairól visszatér Jeruzsálembe, ahol végül letartóztatják. Cezáreai fogsága megszabja további viselkedését. Fogoly, de mégis hittérítő, s így jut el Rómába, ahol láncaiban is hirdeti Krisztust (27-28). Jeruzsálemből nézve a birodalom fővárosa valóban a föld végső határát jelentette, és itt Lukács befejezhette könyvét. Sajnáljuk, hogy semmit sem mond a többi apostol tevékenységéről, sem olyan egyházak alapításáról, mint Alexandria vagy Róma. Péter Palesztinán kívül végzett útjairól sem közöl semmit. Biztos, hogy Pál személye előkelő helyet foglal el művében, a második részben egyedül vele foglalkozik. De csendje és hallgatása a történetiség bizonyítéka. Csak azt mondja el, amit vagy személyesen, vagy ellenőrzött forrásai révén ismer. Könyve több, mint anyagi értelemben vett történelem, inkább a hit szellemi elterjedését adja elő. A teológiai tanítás pedig, amelyet a rendelkezésre álló tényekből levont, általános és pótolhatatlan értékű, s ez könyvének legnagyobb kincse.
Sok utalást hoz a keresztény tanítás területéről. A Krisztusban való hitet, az apostoli kérügma alapját, egyre növekvő pontossággal tárgyalja. Eleinte az ember Jézusnak, mint Kyriosnak a feltámadásban megnyilvánuló diadala foglalkoztatja (2,22-36). Azután Pál ajkára adva állítja Jézusról, hogy az Isten Fia (9,20). A beszédek révén megismerjük a főbb ószövetségi szövegeket, amelyek arra szolgálnak, hogy a Szentlélek segítségével kialakítsák a krisztológiát. A választott nép történetét a zsidóknál úgy kellett tárgyalni, hogy rámutathassanak a kegyelemnek való ellenállásra (7,2-53; 13,16-41). A pogányok előtt egy általánosabb istentan bizonyítékait használja (14,15-17; 17,22-31). Az ősegyház gyötrő problémája volt, miképp jutnak el a pogányok az üdvösségre. Lukács ezt a pontot is megvilágítja: a jeruzsálemi testvérek, akik Jakab körül csoportosultak, hűek maradnak a zsidó törvényhez (15,1-5), de a „hellenisták”, akiknek István a szóvivőjük, szükségét érzik annak, hogy szakítsanak a templomi istentisztelettel. Péter és főképp Pál, a jeruzsálemi zsinaton elfogadtatják az elvet, hogy az üdvösség a Krisztusba vetett hitből fakad, s így fölmentik a pogányokat a mózesi törvény alól. Az üdvösség így is Izraelből jön, ahogy a jövendölések hirdették. Lukács el is mondja, hogy Pál mindenütt előbb a zsidókhoz fordult, s akkor szólt a pogányokhoz, amikor fajtestvérei elvetették az evangéliumot (13,5).
Az első közösségek életéről igen értékes adatokat hoz: a jeruzsálemi egyház imaéletét és vagyonközösségét, a vízkeresztség és a Lélekben való keresztség kiszolgáltatását (1,5), az eukarisztia ünneplését, az egyházszervezeti kísérleteket, a „próféták” és „tanítók” között (13,1) vagy még inkább a presbiterek között (11,30). Mindezt bevonja a Szentlélek mindent átható leheletével. Az egyház elterjesztésében feltűnő része van a „Léleknek” (1,8), ezért Lukács könyvét a „Szentlélek evangéliumának” lehetne nevezni.
Ha a teológiai gazdagsághoz hozzáadjuk az értékes konkrét részleteket, amelyek különben ismeretlenek maradtak volna, továbbá a finom lélektani rajzokat, amelyekben Lukács annyira kiválik, s az olyan élénk és ügyes jeleneteket, mint például Pál beszéde Agrippa előtt (26), vagy például Pál búcsúzását az efezusi elöljáróktól (20,17-38), arra a meggyőződésre jutunk, hogy a könyv egyedül-álló az egész Újszövetségben, és valóságos kincstár számunkra, amelynek hiánya szegényessé tenné a kezdetre vonatkozó ismereteinket.
Az Apostolok Cselekedeteinek szövege sok változattal jutott el hozzánk. A legtöbb variáns az ún. „nyugati” szövegben van (Codex Bezae, régi latin és szír fordítások, régi egyházi írók). Ez a népies szöveg nem tiszta annyira, mint az alexandriai változat, mégis sok konkrét, eredetinek látszó hozzáadást és festőiséget hoz. A legfontosabbak közülük vagy a jegyzetben szerepelnek, vagy a szöveg fordításába is belekerültek.
