BEVEZETÉS JÓB KÖNYVÉHEZ
BEVEZETÉS JÓB KÖNYVÉHEZ
A bölcsességi irodalom fő munkája Jób könyve. Prózai elbeszéléssel kezdődik. Volt az Istennek egy hű szolgája, Jób, aki gazdagon és boldogan élt. Isten megengedte a sátánnak, hogy próbára tegye, vajon hű marad-e a szerencsétlenségben. Először javait és gyermekeit veszítette el, de Jób belenyugodott, hogy Isten visszavegye azt, amit tőle kapott. Aztán testét érte utálatos és fájdalmas betegség. Jób kitartott, és visszautasította felesége tanácsát, hogy átkozza meg az Istent. Ekkor három barátja: Elifáz, Bildád és Cofár jöttek hozzá, hogy sajnálkozzanak rajta (1-2). Az előszó után nagy költői dialógus kezdődik, s ez alkotja a könyv velejét. Először jön a négy ember beszélgetése, amely három ciklusban zajlott le (3-14; 15-21; 22-27). Jób és barátai egymás mellé helyezik felfogásukat az isteni igazságosságról. A gondolatok elég szabadon haladnak előre, s megvilágítják a kezdetben felállított elveket. Elifáz korának mérsékletével és azzal a szigorúsággal beszél, melyet a hosszú tapasztalat ad az embernek. Cofár követi az ifjúkor fellobbanó természetét, Bildád bölcs mondásokkal élve középen helyezkedik el véleményével. Mind a három kitarta hagyományos tétel mellett, hogy a földön kerül sor a jutalmazásra: ha Jób szenved, ez bűnei miatt van. Saját szeme előtt jónak tűnhet fel, de nem az Isten szemében. Jób a vádaskodások ellenére kitarta maga állítása mellett. Jób az elméleti megfontolásokkal szembehelyezi fájdalmas tapasztalatát és az igazságtalanságokat, amelyek a világon vannak. Szünet nélkül visszatér erre, és minduntalan beleütközik az igazságos Isten titkába, aki az igazat bünteti. Nem megy előre, egész éjszaka vergődik. Erkölcsi magatartásában hol szembehelyezkedik, hol aláveti magát, amint azt magukkal hozzák a fizikai szenvedés krízisei és szünetei. Ez a váltakozás két helyen éri el a csúcsot:a hit megvallásában (19) és ártatlanságának utolsó hangoztatásában (31). Ekkor egy új személy jelenik meg, Elihu, aki bőbeszédű szónoklatában nem ad igazat sem Jóbnak, sem barátainak (32-37), s igazolni pr
óbálja Isten magatartását. Jahve szakítja félbe, aki „fergetegből”, azaz a régi korok istenjelenésének keretében válaszol Jóbnak. Inkább visszautasítja a válaszadást, mert az embernek nincs joga megítélni Istent, aki végtelenül bölcs és mindenható. Jób beismeri, hogy oktalanul beszélt (38,1-42). Egy epilógus zárja le a könyvet: Jahve megszégyeníti Jób három barátját és Jóbnak fiakat és leányokat ad, javait pedig megkétszerezi (42,7-17).
óbálja Isten magatartását. Jahve szakítja félbe, aki „fergetegből”, azaz a régi korok istenjelenésének keretében válaszol Jóbnak. Inkább visszautasítja a válaszadást, mert az embernek nincs joga megítélni Istent, aki végtelenül bölcs és mindenható. Jób beismeri, hogy oktalanul beszélt (38,1-42). Egy epilógus zárja le a könyvet: Jahve megszégyeníti Jób három barátját és Jóbnak fiakat és leányokat ad, javait pedig megkétszerezi (42,7-17).
E dráma főszereplője Jób, a régi idők hőse (Ez 14,14.20), akiről azt tartották, hogy a pátriárkák idejében élt Arábia és Edom határán, azon a vidéken, amely híres bölcs embereiről (Jer 49,7; Bár 3,22- 23; Abd 8), és ahonnét jött három barátja is. A hagyomány szent életű embernek tartotta (vö.: Ez 14), aki hű maradt Istenéhez rendkívüli megpróbáltatásai közepette is. A szerző felhasználja ezt a régi történetet, hogy könyvét megírja. A különböző stílus és hangvétel ellenére a költői dialógus nem lehetett el a prózai előszó és zárszó nélkül.
A dialógus néhány helyének hitelessége ellen kifogást emeltek. A bölcsességről szóló költemény (28) nehezen hagyhatta el Jób ajkát, mert már a választ tartalmazza, melyet Isten adott kérdéseire (38-39). De ez olyan alkotás, amely ugyanabból a környezetből és talán ugyanattól a szerzőtől is származik, aki mellesleg ezt is megírta a könyvön kívül. Nem lehet megmondani, miért fűzte be pontosan erre a helyre, ahol nincs kapcsolata a szöveggel. Kételkedtek Jahve beszédében is (38-41), hogy hozzátartozik-e az eredeti költeményhez. Ám ekkor félreismerik a könyv értelmét: pontosan ezért különül el az előző vitáktól, főképp Jób szavaitól, mert a vitát az emberi síkról áthelyezi a tisztán isteni síkra, és Isten szavai adnak egyedül megoldást a problémára, amelyet a szerző láttatni akar; ez pedig: Isten cselekvéseinek titka. Ezen a szakaszon belül néhányan szeretnék kihagyni a struccról szóló részt (39,13-18) és a behemót meg a leviatán hosszú leírásait (40,15-41,26); de erre nincs semmiféle határozott ok, s különben is másodrendű kérdés. Végül a 24-27. fejezetekben bizonyos fajta rendetlenség található, amelyet azonban meg lehet magyarázni a kézirat történetével vagy szerkesztői eljárásokkal.
Sokkal inkább vitatható azonban Elihu beszédének a hitelessége (32-37). Személye hirtelen jelenik meg anélkül, hogy előre bejelentenék, és Jahve, aki beszédét megszakítja, nem is szól hozzá. Ez annál inkább furcsa, mert Elihu előre vette Jahve beszédeinek tárgyát, s az a benyomás róla, hogy pótolni akarja azoknak hiányosságait. Másrészről fölöslegesen ismétel olyan dolgokat, amiket már a három barát elmondott. Végül szókincse és stílusa eltér a könyv stílusától. Úgy látszik, hogy ezeket a fejezeteket utólag csatolták a könyvhöz, és más szerzőtől származnak. De sugalmazottak és tanítást adnak.
Jób könyvének szerzőjét csak munkája révén ismerjük. Ebből megállapítható, hogy izraelita volt, aki ismerte a próféták műveit és a bölcsek tanítását. Igen valószínű, hogy Palesztinában lakott, de utazott idegenben, főleg Egyiptomban. Hogy mikor élt, arról csak föltevéseink lehetnek. A prózai elbeszélés patriárkális hangja a régiekkel azt hitette el, hogy mint a Teremtés könyve, ez is Mózes alkotása. De ez a hit nem vonatkozott az egész alkotásra, hanem csak a költemény keretére. A föltevés eléggé megmagyarázható vagy az átvett hagyományból, vagy az irodalmi utánzásból. A könyv későbbi Jeremiásnál vagy Ezekielnél, akikkel a kifejezések és gondolatok rokonságot mutatnak, nyelve pedig erősen aramaizáló. Ezek a megállapítások a fogság utáni időre helyezik a könyvet, amikor a nemzet élete megengedte, hogy az egyéni sorsok fölött is elmélkedjenek. A könyv írására a legmegfelelőbb időpontnak a Kr. e. 5. század látszik.
A szerző egy jámbor szenvedő embert állít elénk. A földi jutalmazás elfogadott tana szerint az a feltevés teljesen irreális, hogy az ember itt a földön kapja meg jutalmát vagy büntetését tetteiért. A kollektív felelősség szabálya a MTörv 28 és Lev 26 szövegeiben van meg.A Bírák és a Királyok könyvei megmutatják, hogy miképp alkalmazták ezt az elvet a történelem eseményeire. A prófétai prédikáció ezt állandóan feltételezi. A személyi felelősség fogalma még el van rejtve, csak néha jelentkezik (MTörv 24,16; Jer 31,29-30; 2Kir 14,6). Ezekiel 18-ban már kifejezetten megvan. De nála (Ez-nél) is inkább a földi jutalom számít. A közös felelősség szemszögéből elfogadható, hogy az egyén bűnei beolvadnak a közösség bűneibe, s az igazak a gonoszokkal együtt szenvednek. De ha mindenkit tettei alapján kell megítélni, miképp szenvedhet az igaz? Márpedig vannak szenvedő igazak, mégpedig kegyetlenül szenvedők, amint Jób esete mutatja. Az olvasó tudja az előszóból, hogy bajai a sátántól erednek, nem az Istentől. De ezt sem Jób, sem barátai nem tudják. Ezek a hagyományos feleletet adják: a gonosznak szerencséje rövid életű (vö.: Zsolt 37 és 73), az igazak baja bizonyítéka erényüknek (vö.: Ter 22,12), vagy pediga büntetés a tudatlanságból vagy gyengeségből elkövetett bűnök büntetése (vö.: Zsolt 19,13; 25,7). Ha hisznek is valamennyire Jób viszonylagos ártatlanságában, de a szenvedés fakasztotta kiáltásai Isten ellen irányulnak, ezért a Jóbot sújtó bajok nem magyarázhatók másképp, mint súlyos bűneinek büntetései. Elihu beszédei elmélyítik ezt a megoldást: ha Isten bünteti azokat, akik jónak látszanak, ezt azért teszi, hogy kiengeszteljék a mulasztásból vagy figyelmetlenségből elkövetett bűnökért, vagy pedig azért - ez ennek a fejezetneka különl
egessége -, hogy megelőzze a nagyobb hibákat és meggyógyítsa a kevélységet. Elihu felfogása az, ami a három baráté, ha nem is olyan szigorú. Kapcsolatot lát a szenvedés és a személyes bűn között.
egessége -, hogy megelőzze a nagyobb hibákat és meggyógyítsa a kevélységet. Elihu felfogása az, ami a három baráté, ha nem is olyan szigorú. Kapcsolatot lát a szenvedés és a személyes bűn között.
Ezzel a szigorú összefüggéssel szemben Jób minden erejével hangoztatja ártatlanságát. Nem tagadja a földi jutalmazást, várja is azt, és az Istentől meg is kapja a zárószóban. De botránkozik, hogy még nem kapta meg, és hiába keresi próbatételének értelmét. Kétségbeesetten küzd azért, hogy megtalálja az Istent, aki elrejtőzött előle és akiről erősen hiszi, hogy jó. És amikor az Isten közbelép, az azért történik, hogy megmutassa lényének és terveinek természetfelettiségét, s elhallgattassa Jóbot. A könyv vallási tanulsága ez: az embernek ki kell tartania a hitben még akkor is, ha lelke nem kapja meg nyugalmát. Jób szerzője a kinyilatkoztatásnak ezen az állomásán még nem mehetett tovább. Ahhoz, hogy az ártatlan ember szenvedésének a titkát meg lehessen magyarázni, előbb biztosnak kellett lennie a másvilági büntetésről és jutalmazásról. Meg kellett ismernia Krisztus szenvedésével egyesült ember szenvedését. Jób aggasztó kérdésére Szent Pál két szövege felel: „A jelen élet szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk” (Róm 8,18) és „testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéseiből hiányzik testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24).
