BEVEZETÉS SIRÁK FIA KÖNYVÉHEZ
BEVEZETÉS SIRÁK FIA KÖNYVÉHEZ
A könyv a görög Biblia része, a zsidó kánonból hiányzik. Deuterokanonikus könyv, melyet a keresztény Egyház elfogadott. Egyébként héberül írták, Szent Jeromos ismerte a héber eredetit és a rabbik is idézték. A héber szöveg kétharmadát megtalálták 1896-ban több késői kézirattöredékben. A szöveg eléggé zavart, és eltér a görög szövegtől. Az Egyház a görög szöveget ismerte el kánoninak, és ezt adja a jelen fordítás is.
Latin címe Ecclesiasticus (liber) vagyis „Egyházi könyv”. Ez az aránylag késői elnevezés (Szt. Ciprián) hangsúlyozni akarja a hivatalos használatot, amennyiben az Egyház elfogadta, míg a zsinagóga nem. A görög (vö.: az aláírást 51,30) a könyvet „Jézus, Ben Szira bölcsességének” nevezi, a szerző neve is szerepel 50,27-ben. A modernek Ben Szirának vagy Sziracidának nevezik (a görög forma után Sziráchnak). Az előszóban (1-34. versek) a szerző unokája elmondja, hogy ő fordította le a könyvet, amikor Euergetesz király uralkodásának 38. évében Egyiptomba jött és ott élt (28. vers). Csak VII. Ptolomeusz Euergeteszről lehet szó, és az adat megfelel Kr. e. 132-nek. Nagyapja, Ben Szira, tehát mintegy 60 évvel előbb, 190 körül élt és írta a könyvet. Egy belső bizonyíték is emellett szól: Ben Szira Simon főpapról személyes emlékei alapján dicséretet mond (50,1-21). Ez a II. Simon 200 után halt meg.
Palesztina 198-ban került a Szeleukidák uralma alá. Az idegen erkölcsökhöz való alkalmazkodás, a hellenizáció, melyet a vezető osztály egy része pártolt, és amelyet Antiochusz Epifánész (175-163) erőszakkal kényszerített, adta a keretet a könyv megírásához. A fenyegető újdonságokkal szemben Ben Szira hangoztatja a hagyományt. Írástudó volt, aki a bölcsesség szeretetét párosította a törvény szeretetével. Tele van buzgósággal a templom és szertartások iránt, tiszteli a papságot. A szent könyvek, a próféták és még inkább a bölcsességi könyvek voltak táplálékai lelkének. Ő maga is oktatástakart adni a bölcsességről azoknak, akik keresik (33,18; 50,27; vö.: a fordító előszavát a 7-14. versekben).
A könyv jól beleillik elődei és példaképei vonalába. Ha kivesszük azt a részt, amely a természetben (42,15-43,33) és a történelemben (44,1-50,29) magasztalja Isten dicsőségét, a függelékeket, a hálaadó himnuszt (51,1-12) és a bölcsesség kereséséről szóló költeményt (51,13-30), a könyv nincs jobban megszerkesztve, minta Példabeszédek vagy a Prédikátor könyve. A legkülönbözőbb tárgyú témák rendszer nélkül kerültek egymás mellé; sok benne az ismétlés, mintha apró, csoportosított képekből állna. A rövid mondások között laza a kapcsolat.
A benne levő tanítás szintén hagyományos. A bölcsesség, melyet Ben Szira hirdet, az Úrtól származik, elve az istenfélelem, mely erősíti az ifjúságot és biztosítja a jólétet. Az ember sorsára és a jutalmazás kérdésére vonatkozólag ugyanaz a bizonytalanság jellemzi, mint Jóbot és a Prédikátort. Hiszi a jutalmazást, érzi a halál órájának tragikus fontosságát, de még nem tudja, hogyan fizet Isten mindenkinek a tetteiért. Az isteni bölcsesség természetéről (24,1-22) a Példabeszédek és Jób könyveinek meglátásait viszi tovább.
Ben Szira szintén azonosítja a bölcsességet a Mózestől hirdetett törvénnyel (24,23-24), amint ezt megtette Báruk tanító költeménye is (Bár 3,9-4,4). A különbség csak az, hogy a bölcsességet a legalisták szerint szemléli, továbbá a törvény megtartását az istentisztelet pontos végzésében látja (35,1-10). Igen buzgó ritualista.
Ben Szira a régi bölcsektől eltérő módon elmélkedik a szent történeteken (44,1-49,16). Felvonultatja az Ószövetség nagy alakjait Hénochtól kezdve egészen Nehemiásig. Ezek közül hármat, Salamont (jóllehet ő az első bölcs), Rechabeámot és Jerobeámota deuteronomista történetírók szellemében szigorúan elítéli. A többi királyt is elmarasztalja, kivéve Dávidot, Hiszkiját és Joziját. De megbékélve szemléli a szenteket, hivatkozik csodáikra, melyeket Isten általuk művelt. Noéval, Ábrahámmal, Jákobbal, Mózessel, Áronnal, Pinchász-szal, Dáviddal Isten szövetséget kötött, amely kétségtelenül a népre is vonatkozik. Ez biztosítja egyes családok, főképpena papi családok állandó kiváltságait. A papság megbecsülése közel fekszik a szívéhez. Az ősök galériájában külön hely illeti meg Áront és Pinchászt, és az egész sort egy kortársnak, Simon főpapnak túláradó magasztalásával zárja le. Észrevehető borongással idézi fela múlt dicsőségét, mikor a jelenre gondol, és kívánja, hogy „a bírák és a próféták csontja” hajtson ki újra pihenőhelyükről (46,12; 49,10) és hogy legyenek utódaik. A Makkabeus-felkelés előestéjén írt, talán még megérte azt, és gondolhatta, hogy kívánsága teljesült.
Ebben a szent történetben Ben Szira kiemeli a szövetség gondolatát, de nem hagy különös helyet az üdvösség eljövendő reménységének. Mindazonáltal imájában (36,1-17) emlékeztet az Isten ígéreteire és irgalmat kér Sionra és Jákob törzseinek összességére. Ha ez messianizmusának kifejezése, bizony eléggé vérszegény. Mindvégig a bölcsek tanítása szerint foglalkozik az egyének problémáival. Nem a próféták módján prédikál, jóllehet közel áll hozzájuk.
Ben Szira a palesztinai zsidó bölcsesség utolsó kanonikus tanúja. Kiváló képviselője a haszidimek-nek, a zsidóság „bölcseinek” (vö.: 1Mak 2,42), akik nemsokára védeni fogják hitüket Antiochusz Epifánész üldözése ellen, és fenntartják Izraelben a hívők szigeteit. Krisztus prédikációja ezen fog majd kisarjadni. Jóllehet Sirák nem került be a zsidó kánonba, a rabbik gyakran idézik írásaikban. Az Újszövetségben Szent Jakab sok kifejezést kölcsönöz tőle levelé-ben és a zsoltárok után a keresztény liturgia is a legtöbbet használja.
