BEVEZETÉS SZENT JÁNOS EVANGÉLIUMÁHOZ ÉS LEVELEIHEZ
BEVEZETÉS SZENT JÁNOS EVANGÉLIUMÁHOZ ÉS LEVELEIHEZ
AZ EVANGÉLIUM
A negyedik evangélium tárgyát és irodalmi műfaját a 20,31-ben található első befejezés ismerteti. Az egész könyv magán viseli az Egyház legrégibb igehirdetésének a jellegét. Jézus messiási voltát és istenfiúságát tárja elénk, és bizonyítja a Krisztustól hozott jelekkel. Bár sokan szeretnék a későbbi korba helyezni, a mű magán viseli az apostoli kor kerügmájának a vonásait: Jézus mellett, mint Isten Fia mellett, tanúskodik a Szentlélek és Keresztelő János (1,31-34), Jézus „dicsősége” megnyilvánul tetteiben és beszédeiben (1,35-12,50), Krisztus halála, feltámadása, néhány megjelenése (13,1-20,20) szintén istenfiúi dicsőségét nyilvánítja ki, végül apostolait is a Szentlélek erejével küldi, hogy az isteni irgalom hírnökei legyenek (20,21-29). Egy névtelen tanú is tanúskodik Jézus mellett, ő a „szeretett tanítvány”, aki részt vett a szenvedés drámájában (13,23 19,26) látta az üres sírt (20,2), a feltámadt Krisztust (21,7), sőt, talán már egyike volt annak az első kettőnek, akik követték Jézust (1,35). Ezekben megvan minden kellék, hogy az ApCsel 1,8 követelményei szerint tanúságát „apostolinak” lehessen nevezni.
De a János-evangéliumnak vannak olyan vonásai és részei, amelyek világosan megkülönböztetik a szinoptikusoktól. Úgy látszik, a szerzője bizonyos zsidó körök felfogásának elég erős hatása alatt állott, s e gondolatokat és kifejezésmódokat újabban megtalálták a qumráni esszénus iratokban. Végigvonul rajta az ellentétek szembeállítása: világosság-sötétség, igazság-hazugság, világosság angyala-sötétség angyala (Beliár). Főleg Qumránban törekedtek arra, hogy eszkatologikus távlatba állítsák be az egység misztikáját és a testvéri szeretet szükségességét. Ezek a témák megtalálhatók a negyedik evangéliumban, és jellemzők arra a zsidó-keresztény környezetre, amelyben született.
De még más vonásokat is megfigyelhetünk. Sokkal jobban elénk állítja Jézus életének, tetteinek és szavainak értelmét, mint a szinoptikusok. Jézus életének eseményei „jelek”, amelyek csak megdicsőülése után váltak igazán érthetővé (2,22; 12,16; 13,7). Jézus szavainak a lelki és szellemi jelentése is akkor lett világos. A Szentlélek feladata lesz, hogy amikor a tanítványok majd a Feltámadott nevében beszélnek, elvezesse őket a teljes igazságra (14,26), és eszükbe juttassa Mesterük minden szavát. János evangéliuma a kinyilatkoztatásnak ezt az állapotát tükrözi.
Másrészt sokkal jobban felismerhető rajta az istentiszteleti és a szentségi bélyeg is, mint a szinoptikusokon. Jézus élete a zsidó liturgikus élet keretében zajlik le, össze van kötve a főbb ünnepekkel, csodáit és beszédeit gyakran tartja a templomban. Jézus maga tanítja, hogy ő a központja a „lélekben és igazságban” megújított vallásnak (4,24). Ezt fejezik ki és valósítják meg a szentségek. A Nikodémussal való beszélgetés tartalmazza a keresztségi oktatás minden elemét (3,1-21). A vakon született meggyógyítása (9,1-39) a keresztséget, mint megvilágosítást állítja elénk, míg a béna meggyógyítása (5,1-14), mint feltámadást. Az eukarisztikus beszédeknek egész gyűjteményét találjuk meg a 6. fejezetben. A keresztény húsvét misztériuma, amely a régi húsvét helyére lépett, átjárja az egész evangéliumot (1,29; 2,13; 6,4; 19,36). A zsidó tisztulási szertartások helyét a Szentlélek általi megtisztulás foglalja el (20,22). Jézus élete tehát egyúttal be van iktatva a keresztény misztériumokba, is s ezeket az istentiszteletben és a szentségekben lehet átélni. Amint látjuk, a negyedik evangélium bonyolult mű: formáját tekintve rokonságban van az ősi keresztény igehirdetéssel, ahol a Szentlélek végzi az irányítást, és ő enged betekintést Jézus misztériumába.
János számára Jézus a testté lett Ige, aki azért jött, hogy életét adja az emberekért (1,14). A megtestesülés teológiája kifejeződik küldetésének és tanúskodásának a nyelvében. Jézus az Ige (Szó), akit az Atya küldött, s aki vissza fog térni az Atyához, ha befejezte küldetését. Küldetése abban áll, hogy hirdesse az embereknek az isteni titkokat, amelyeknek tanúja volt, amelyeket az Atyánál látott és hallott (3,11). Küldetését azokkal a „jelekkel” végzi, amelyeket az Atya nevében és hatalmával visz véghez. Ezek dicsőségének még csak szerény megnyilvánulásai, a teljességet a feltámadás hozza (1,14). Már Izajás jövendölése (LXX, 52,13) arról beszél, hogy az Emberfiának föl kell „emeltetnie” a keresztre, s így kell visszatérnie az Atyához, hogy ott újra magára öltse azt a dicsőséget, amellyel a világ teremtése előtt rendelkezett (17,5.24). Jézus ittléte a legnagyobb teofánia, amely elhomályosítja az előzőket: a teremtést (1,1), Ábrahám (8,56), Jákob (1,51), Mózes (1,17) és a próféták látomásait. „Jahve napjának” a dicsősége (Ám 5,18) beteljesedett Jézus napjában (8,56), különösen fölemeltetésének és megdicsőülésének „órájában” (2,4). A Fiúnak egész küldetése arra irányul, hogy az üdvösség műve megvalósuljon és kifejezze az Atya szeretetét a világ iránt (17,6).
A szinoptikus evangéliumokban Krisztus dicsőségének megnyilvánulása elsősorban végső eljövetelével van összekötve (Mt 16,27). Jánosnál is meg lehet találni a hagyományos eszkatológia fő elemeit: az utolsó nap várását (6,39; 11,24), Jézus „eljövetelét” (14,3; 21,22), a holtak feltámadását (5,28; 11,24) és a végső ítéletet (5,45; 3,36). De nála már megfigyelhetjük az eszkatológia bensőségesítését is. Az Emberfiának „eljövetelét” úgy fogalmazza meg, mint Jézusnak eljövetelét a megtestesülés által, felemeltetését a kereszten és övéihez való visszatérését a Szentlélek által. Az „ítélet” a szívek bensejében zajlik le. Az örök életet (ez a fogalom megfelel a szinoptikusok „országának”) ezentúl a hitben lehet birtokolni. A földön lejátszódó dráma egyúttal az eszkatologikus dráma középpontja is. Abban, hogy a zsidók visszautasították Jézust, igazában sokkal nagyobb valóság jelentkezik: a világ (1,9) vagy a sötétség (8,12), ahol a sátán, a világ fejedelme uralkodik (1Jn 2,13), aki Isten és Krisztus ellen küzd. A nagy szellemi drámában minden ember érdekelve van. A világítélet, a gonoszság veresége a megtestesült Ige előtt zajlik le. Krisztus megdicsőülése az emberek szeme láttára történik, hogy a hitetlen világ megzavarodjék, és a sátán végleges vereséget szenvedjen.
Elég nehéz megállapítani a pontos tervet, amely szerint János Krisztus misztériumát elő akarja adni. Az általa hozott sorrend nehézségeket jelent számunkra: a 4., 5., 6., 7. fejezetek sorrendje nehézkes, a 15-17. fejezetek elhelyezése rendellenes, amennyiben a 14,31-ben említett búcsúszavak előtt kellene állniuk. Olyan töredékek, mint a 3,31-36 és a 12,44-50-ig nem illenek bele az összefüggésbe. Lehetséges, hogy az ilyen rendellenességek a szerkesztéssel kapcsolatosak. Az egész könyv lassú munka eredménye, különböző időkből származó elemek kerültek bele, vannak benne javítások, hozzáadások és átdolgozások. A végső kiadást nem maga János végezte, hanem a tanítványai, a halála után (21,24). Tehát az evangélium eredeti vázlatába beillesztették a János-féle töredékeket, mert nem akarták, hogy elvesszenek, de ezeknek nem volt szigorúan meghatározott helyük.
Az evangéliumot többféle módon próbálták felosztani. A felosztások mindegyike jogosult némileg, de többnyire túlságosan rendszeresek. Legjobb, ha engedjük, hogy az evangélista maga vezessen bennünket a felosztásban a tőle származó jelekkel. Egyrészt hangoztatja a zsidó ünnepek fontosságát, mint elbeszélésének határköveit: három húsvét (2,12; 6,4; 11,55), egy meg nem határozott ünnep (5,1), egy sátoros ünnep (7,2), egy templomszentelési ünnep (10,22) különböztethető meg. Másrészt több helyen pontosan számolja a napokat Jézus működésével kapcsolatban: Jézus fellépésének első hete (1,19-2,11), a sátoros ünnepek hete (7,2 14,37), a szenvedés hete (12,1 19,31) beleértve a szimbolikus temetést (12,7) is. Ezeket figyelembe véve a következő felosztást fogadhatjuk el:
| Előszó, 1,1-18. |
| I. | A messiási működés első hete, |
| Jézus bemutatkozik mint Messiás, 1,19-2,11. |
| II. | Az első húsvét körüli események és a kánai csoda, 2,11-4,54. |
| III. | A béna szombatja, gyógyítás a Beteszda tónál, 5,1-47. |
| IV. | Az élet kenyerének húsvétja, 6,1-7,1. |
| V. | A sátoros ünnep, a vakon született meggyógyítása, 7,1-10,21. |
| VI. | A templomszentelés ünnepe és Lázár feltámasztása, 10,22- 11,54. |
| VII. | A nagyhét és a szenvedés húsvétja, 11,55-19,42. |
| VIII. | A feltámadás és a megjelenések hete, 20,1-29. |
| IX. | Függelék, az egyház életének meghirdetése, 21.f. |
Ebből a tervből egy gondolat világlik ki: Jézus megszünteti a zsidó intézményeket, s közben tökéletesíti azokat.
Ha a negyedik evangéliumot összehasonlítjuk az előzőekkel, megkérdezhetjük, hogy független és eredeti forrást alkot-e, van-e saját értéke adatainak? És ha igen, mi a történeti értéke?
Sok jel mutat arra, hogy János ismerte a szinoptikus hagyományt, mert ismert eseményeket tételez fel. Másrészt észrevesszük a gondosságot, amellyel pontosabbá teszi vagy kiegészíti a szinoptikus hagyományt. A modern munkák egyre inkább rámutatnak a János-féle hagyomány eredetiségére és függetlenségére. Sőt, amikor János elmondja a szinoptikusokból is ismert eseményeket, annyira személyes marad, hogy ki kell zárni minden irodalmi függést. A negyedik evangélium szerzője az eseményeket más úton ismerte, és úgy kell rá tekinteni, mint önálló forrásra, az őshagyomány eredeti tanújára. Lukács és János között a kapcsolat szorosabb, mint gondolnánk. Arra is lehet gondolni, hogy Lukács ismerte és használta, ha nem is János evangéliumát a mai alakjában, de legalább is a János-féle hagyományt, annak régi formájában (különösen a szenvedés és feltámadás történeteiben). Viszont lehetséges, hogy János evangéliumának végső megszerkesztésében Lukács befolyása is érvényesült.
Amilyen mértékben a kritikusok felismerték a János-féle hagyomány függetlenségét, olyan mértékben felismerték történeti jelentőségét is. János bizonyos helyeken pontosabbá teszi a szinoptikusok adatait, így Jézus működésének tartalmát és a szenvedés kronológiáját illetően pontosabbnak látszik, mint azok. Amikor a templom megtisztításáról (árusok kiűzése) beszél, az evangéliumok egyik legfontosabb kronológiai adatát nyújtja (2,20), s ez megfelel Lukács adatának is (3,1). János helyrajza szintén gazdagabb, mint a szinoptikusoké és a modern ásatások többszörösen megerősítették utalásait (ötcsarnokos medence, 5,2). Az evangélium tele van aprólékos adatokkal, ami bizonyítja, hogy a szerző tökéletesen ismeri a zsidó vallási szokásokat, a rabbik gondolkodásmódját és a törvénytudók kazuisztikáját. Végül Krisztus személye az állandóan hangoztatott természetfölöttiség ellenére is mélyen emberi és valóságos, telve alázattal és egyszerűséggel még a legdicsőségesebb jelenetekben is, ahol mint Föltámadott mutatja meg magát. János műve érthetetlen maradna, ha tagadnánk az elbeszélt események történeti valóságát.
De a negyedik evangélium történeti felfogása nem mai történelmi szemlélet. Az evangélista szeme előtt az a cél lebeg, hogy rávilágítson a történet értelmére, amely egyszerre isteni és emberi, történelem és egyúttal teológia, amely időben játszódik le, de ugyanakkor elmerül az örökkévalóságban. Történeti eseményt beszél el, de az emberek hite elé egyúttal lelki eseményt állít, amely Jézus eljövetele által teljesedett be a világban. Ez az esemény az Ige megtestesülése az emberek üdvéért. Ezért az evangélista válogat a történetekben, csak azokat mondja el, amelyek számára szimbolikus értékkel bírnak, s ezzel az események új mélységet és visszhangot kapnak. Az elbeszélt csodák „jelek”, amelyek kinyilvánítják Krisztus dicsőségét, és jelképezik azokat az ajándékokat, amelyeket a világra hozott (új megtisztulás, élő kenyér, lelki világosság, élet). A csodákon kívül a szerző az események szellemi jelentését is megragadja, és felfedi bennük az isteni titkokat (2,19; 9,7; 11,51 stb.). Látja az anyagi és történeti tényeket lelki kiterjedtségükben: Jézus a világosság, aki a világra jött, az ő harca a világosság harca a sötétség ellen, halála ítélet a világ felett, élete az Ószövetség nagy messiási előképeinek beteljesedése: ő az Isten Báránya (1,29), az új templom (2,21), a pusztába felemelt életmentő kígyó (3,14), a manna helyét elfoglaló élő kenyér (6,35), a jó pásztor (10,11), az igazi szőlőtő (15,1) stb. Ez az arckép egyszerre szent és emberi. Krisztus történeti alakját, a világ Megváltóját egész mivoltában mutatja be. János művészete az, hogy nem kell szembeállítania a szimbolizmust és történelmet: maguk a tettek adják a szimbolizmust, kibuggyan belőlük a történelem, abban gyökereznek és kifejezik értelmét. A testté lett Ige kivételezett tanúja előtt csak az az érték, ami megfelel ezeknek a feltételeknek.
Még egy kérdés marad hátra: ki a szerzője ennek a gazdag és bonyolult evangéliumnak? A hagyomány válasza majdnem egyhangú: János apostol, Zebedeus fia. Már a második század első felében számos szerző ismerte és használta a negyedik evangéliumot: Antiochiai Ignác, Salamon ódáinak szerzője, Pápiász, Jusztinusz s talán Római Kelemen is. Ez annak a bizonyítéka, hogy a negyedik evangélium mögött apostoli tekintély állt. Az első kifejezett tanúságot Ireneus szolgáltatja 180 körül: „Végül János, az Úr tanítványa, aki a keblén nyugodott, efezusi tartózkodása alatt ő is kiadta evangéliumát”. Majdnem ugyanebben a korban Alexandriai Kelemen, Tertulliánusz és a Muratori kánon szintén János apostolnak tulajdonítják ezt az evangéliumot. Ha a 2-3. század fordulóján akadt is ellenvélemény, annak polémikus háttere volt. Ti. a montanista „spiritualisták” saját céljaikra használták fel ezt az evangéliumot, s egyesek az ellenük való vitában vonták kétségbe János szerzőségét, inkább teológiai megfontolások alapján.
Magában az evangéliumban semmi sincs, ami ellene mondana János szerzőségének, inkább követeli azt. Láttuk, hogy az előadás módja szemtanúra vall, nyelve és stílusa elárulja szemita eredetét. Járatos a korabeli zsidó szokásokban és jól ismeri a helyeket. Különös barátság fűzi Péterhez (13,23; 18,15; 20,3; 21,20), s ezt Lukács is megerősíti (22,8; ApCsel 3,1-4 4,13). Végül hogyan lehetne magyarázni a negyedik evangélium hallgatását Zebedeus fiairól, hacsak nem azzal, hogy az egyikük írta az evangéliumot?
A LEVELEK
A hagyomány János neve alatt az evangéliumon kívül még három levelet őrzött meg. Ezek stílus és tartalom szempontjából annyira hasonlítanak az evangéliumhoz, hogy nehéz volna őket nem ugyanannak a szerzőnek, János apostolnak tulajdonítani. Igaz, hogy Origenesznek, Cézáreai Euzébiusznak és Jeromosnak vannak némi nehézségei a második és harmadik levél körül. Az antiochiai és a szíriai egyházak hosszú ideig nem ismerték el őket kánoninak. De ha figyelembe vesszük, hogy ezek alkalmi levelek, különösen fontos tanítás nincs bennük, azért nem terjedtek el gyorsan. Viszont éppen ezért érthetetlen maradna, hogy miért kerültek bele egyáltalán a kánonba, ha nem János apostoltól származnának.
Időben valószínűleg a harmadik levél az első. Egy kérdést intéz el, amely egy másik egyházban felmerült az apostol tekintélyével szemben. A második levél figyelmeztet egy egyházközséget, amely ki van téve a hamis tanítók propagandájának.
Az első levél sokkal jelentősebb, mint amazok. Afféle körlevél Ázsia egyházközségei számára, amelyeket tévtanítók fenyegetnek. János összefoglalja benne vallásos meggyőződésének lényegét. Párhuzamos témákat pendít meg egymás után (világosság 1,5, igazságosság 2,29, szeretet 4,7-8, igazság 5,6), s ezekkel mutatja ki azt a belső köteléket, amely szükségszerűen megvan istengyermeki állapotunk és erkölcsi életünk követelménye között. Hűségesnek kell lennünk Jézus Krisztushoz, az Isten Fiához és a testvéri szeretet parancsához. Stílusában és tanításában ez a levél közelíti meg legjobban az evangéliumot. Vele egy időben keletkezett, de nem dönthető el, hogy melyik előbb és melyik később.
