BEVEZETÉS SZENT PÁL LEVELEIHEZ
BEVEZETÉS SZENT PÁL LEVELEIHEZ
Szent Pált jobban ismerjük, mint bárkit az Újszövetség alakjai közül. Levelei és az Apostolok Cselekedetei szolgálnak forrásul életéhez. Ezek egymást megerősítik és kiegészítik, jóllehet a részletekben eltérésekkel is találkozunk. A történelmi eseményekkel való szinkronizmus - főképpen Gallio prokonzulsága Korintusban (ApCsel 18,12) és Félix leváltása Fesztus által (ApCsel 24,27) - megengedi, hogy egy-két adatot rögzítsünk, és így viszonylag pontos kronológiát állítsunk fel az apostol életére vonatkozólag.
Pál a kilikiai Tarzuszban született (ApCsel 9,11; 21,39; 22,3) Kr. u. 10 körül, egy Benjamin törzséhez tartozó zsidó családból (Róm 11,1 Fil 3,5). Születése óta római polgár (ApCsel 16,37; 22,25-28; 23,27). Ifjúságában komoly vallási nevelést kapott, a farizeusi hagyományokat Jeruzsálemben Gamálieltől sajátította el (ApCsel 22,3; 26,4; Gal 1,14; Fil 3,5). Eleinte elkeseredett üldözője volt a fiatal keresztény egyháznak, és részt vett István megölésében (ApCsel 7,58; 22,20; 26,10). A feltámadt Jézus megjelenésével hirtelen fordulat következett be életében a damaszkuszi úton. Jézus kinyilatkoztatta neki a keresztény hit igazságait, és kijelölte különleges szerepét a pogányok térítésében (ApCsel 9,3-19; Gal 1,12.15; Ef 3,2). Ettől kezdve (36 körül) egész életét Krisztus szolgálatára szentelte. Egy ideig Arábiában tartózkodott, majd visszatért Damaszkuszba (Gal 1,17), ahol már prédikált (ApCsel 9,20). Ezután 39 körül Jeruzsálembe ment (Gal 1,18; ApCsel 9,26-29), onnét Szíria-Kilikiába vonult vissza, majd Barnabás visszahozta Antióchiába, hogy vele együtt tanítson (ApCsel 11,25). Első apostoli útja 45-49 között volt. Ekkor Ciprusban, Pamfíliában, Pizidiában és Likaoniában hirdette az evangéliumot (ApCsel 13-14). Lukács elbeszélése szerint ekkor vette fel a görög Pál nevet a zsidó Saul név helyett (ApCsel 13,9). Tizennégy évvel megtérése után (Gal 2,1), 49-ben Jeruzsálembe ment, hogy részt vegyen az apostoli zsinaton. Itt - részben az ő ösztönzésére - határozatot hoztak, hogy a zsidó törvény nem kötelezi a pogányságból megtért keresztényeket (ApCsel 15; Gal 2,3-6). Őt magát hivatalosan is elismerték a pogányok apostolának (Gal 2,7-9). A második (ApCsel 15,36- 18,22) és a harmadik (ApCsel 18,23-21,17) utak magukban foglalják az 50-52., illetve 53-58. éveket, később majd beszélünk arról, miképp helyezzük el a különböző leveleket, amelyek ekkor keletkeztek. 58-ban letartóztatták Jeruzsálemben (ApCsel 21,27), és fogolyként a palesztinai Cezáreában tartózkodott 60-ig (ApCsel 23,23-26,32). Fesztusz prokurátor 60 őszén katonai felügyelet mellett Rómába küldte (ApCsel 27,1-28,16), ahol két évet töltött (ApCsel 28,30), 61-63-ig. Miután pöre felmentő határozattal véget ért, kiszabadult. Talán ekkor ment el régi terve szerint Spanyolországba (Róm 15,24.28). A pasztorális levelek föltételeznek egy újabb utat Keleten. Igen régi hagyomány tanúskodik második római fogságáról, mely vértanúsággal végződött a 67-es évek táján.
A levelek és az Apostolok Cselekedetei az Apostol személyéről igen megragadó képet festenek.
Pál szenvedélyes, tüzes lélek, aki minden hátsó gondolat nélkül ragaszkodik eszményéhez. Ez az eszmény vallási természetű. Számára az Isten minden, és feltétlen hűséggel ragaszkodik hozzá, előbb üldözve azokat, akiket eretnekeknek tart (1Tim 1,13; vö.: ApCsel 24,5.14), aztán Krisztust prédikálva, amikor megtudja, hogy egyedül benne van az üdvösség. Ez a feltétel nélküli buzgóság tökéletes önmegtagadó életben nyilvánul meg. Krisztust szolgálja, akit szeret. Munka, fáradság, szenvedés, nélkülözés, halálveszedelem (1Kor 4,9-13; 2Kor 4,8; 6,4-10; 11,23-27) nem számít előtte, ha úgy érzi, hogy feladatát teljesítenie kell (1Kor 9,16). Semmi sem tudja elválasztani Isten és Krisztus szeretetétől (Róm 8,35-39). Tudja, hogy a küzdelem hasonlóvá teszi szenvedő Mesteréhez (2Kor 4,10 Fil 3,10). Különleges kiválasztásának tudata mérhetetlen nemes becsvággyal tölti el. Amikor arról beszél, hogy az összes egyház gondja ránehezedik (2Kor 11,28; vö.: Kol 1,24), amikor kijelenti, hogy többet dolgozott, mint mások (1Kor 15,10; vö.: 2Kor 11,5), amikor kéri a híveket, hogy utánozzák őt (2Tessz 3,7), ez nem gőg, hanem szent meggyőződés. Tudja, hogy minden ember közt a legutolsó, mert üldözte Krisztust (1Kor 15,9;Ef 3,8), és egyedül az Isten kegyelmének tulajdoníthat mindent, amit csak tett (1Kor 15,10; 2Kor 4,7; Fil 4,13; Kol 1,29; Ef 3,7).
Érzékeny szívének hevülése kifejezésre jut hívei szeretében. Teljes elhagyatottságában is bizalommal van a filippi hívek iránt (Fil 1,7; 4,10-20), gyengédség van szívében az efezusi hívek iránt (ApCsel 20,17-38), tele van méltatlankodással, amikor megtudja, hogy a galaták készek elhagyni hitüket (Gal 1,6; 3,1-3), és fájdalmas zavarodottság vesz rajta erőt a korintusi hívek állhatatlansága miatt (2Kor 12,11- 13,10). Hogy állhatatlanságukat megfeddje, ismeri a gúnyt, sőt a kemény szidást is. De javukra teszi (2Kor 7,8-13), és gyorsan fölcserélia dorgálás szavait a gyengédség jeleivel (2Kor 11,1-2; 12,14). Ellenfelei azok, akik a törvény igája alá akarják visszavezetni a keresztényeket (Gal 1,7; 2,4; 6,12). Számukra nincs kímélete. Egyesek hangoztatják, hogy Jeruzsálem nagy apostolai voltak az ellenfelei. De ezt semmi sem bizonyítja. Inkább az integrista zsidó-keresztényekről van szó, akik Péterre (1Kor 1,12) és Jakabra (Gal 2,12) hivatkozva próbálták Pál hitelét tönkretenni. Ő mindig elismerte az első apostolok tekintélyét (Gal 1,18; 2,2), de saját apostolságát is egyenrangúnak tartja a többiével, mert valódi tanúja Krisztusnak (Gal 1,11; 1Kor 9,1). Ha mégis megtörtént, hogy szembekerült egy különleges kérdésben Péterrel (Gal 2,11-14), tudott alkalmazkodni is. Nagy gondja volt a jeruzsálemi szegények érdekében elrendelt gyűjtés (Gal 2,10). Ebben látja a pogányságból megtért keresztények és az anyaszentegyház hívei közt az egység legnagyobb biztosítékát (2Kor 8,14; Róm 15,26).
Igehirdetése mindenekelőtt apostoli „kerügma” (ApCsel 2,22), vagyis a keresztre feszített és feltámadt Krisztus hirdetése az Írásoknak megfelelően (1Kor 2,2). „Evangéliuma” (Róm 2,16 16,25) nem az övé, hanem a közös hit evangéliuma (Gal 1,6; Kol 1,5-7), csupán anynyiban tér el attól, hogy alkalmazza a pogányok különleges helyzetére (Gal 1,16; 2,7-9) abban az univerzalisztikus elgondolásban, amely Antióchiában alakult ki. Pál tartja az apostoli hagyományt, amelyet alkalomadtán idéz is (1Kor 11,23), amelyet mindenütt föltételez és amelynek bizonyára igen sokat köszönhet. Úgy látszik, hogy Krisztust életében személyesen nem ismerte (2Kor 5,16), de tanítását igen (1Tessz 4,15). Mégis közvetlen tanúnak tartja magát, mert „látta” Krisztust a damaszkuszi úton (ApCsel 9,17; 1Kor 9,1; 15,8). Voltak kinyilatkoztatásai és elragadtatásai (2Kor 12,1-4). Amit a hagyományból vett, azt is a maga egészében az Úr közlésének lehet tulajdonítani (Gal 1,12; 1Kor 11,23).
A misztikus jelenségeket némelyek szerették volna az apostol egzaltált és beteges természetével magyarázni. De ennek ellentmond józansága és céltudatossága. A betegség, amely Galáciában érte (Gal 4,13-15), nem lehetett más, mint malária, „a testbe adott tövis” (2Kor 12,7) a zsidóknak, „test szerinti testvéreinek” (Róm 9,3) elkeseredett ellenségeskedése lehetett. Nem teng túl a képzelő ereje, ami megítélhető abból a néhány banális képből, amelyet alkalmaz: a versenypálya, a tenger, a földművelés és az építkezés, és ennek a kettőnek összekötése. Inkább értelmi típus. Izzó szívéhez társul a hitnek világos, logikus, igényes, gondterhes előadása a hallgatók szükséglete szerint. De logikája nem a miénk. Pál néha rabbik módjára érvel a környezetében használt és tanulás által megszerzett exegetikai módszer szerint (pl. Gal 3,16; 4,21-31). Mindazáltal lángelméje ennek a hagyománynak a bilincseit széttöri, bár mélységes tanítása egy kissé elöregedett csatornákon folyik felénk.
Különben ez a zsidó eredetű ember igen jó görög nevelést kapott Tarzuszban, amelyet tovább fejlesztett a görög-római világgal való folytonos érintkezés révén. Ez a hatás visszatükröződik gondolkodásmódjában, nyelvében és stílusában. Alkalomadtán idéz klasszikus írókat (1Kor 15,33; Tit 1,12; ApCsel 17,28), és bizonyosan ismeri a stoicizmus népies formájának filozófiai alapjait, ahonnét fogalmakat (pl.a testtől elvált lélek útja az isteni világ felé a 2Kor 5,6-ban, a kozmikus „pléroma” a Kolosszei és Efezusi levelekben), vagy formulákat kölcsönöz (1Kor 8,6; Róm 11,36; Ef 4,6). A cinikus-stoikus „diatribének” köszöni a szigorúan logikus érvelést rövid kérdések és feleletek segítségével (Róm 3,1-9;. 27-31). De használja a hosszú és terhes mondatokat is, ahol a mondatok szinte bizonytalanul követik egymást(Ef 1,3-14; Kol 1,9-20). Mindezek modelljeit meg lehet találni a hellenisztikus vallásos irodalomban. A görög nyelvet oly folyamatosan kezeli, mint második anyanyelvét (vö.: ApCsel 21,40), kevés szemita beütéssel. Ez a korabeli görög nyelv a finom „koiné”, anélkül, hogy törekednék az atticizmusra. Mivel nem értékeli az emberi ékesszólást, meggyőződésének erejét a Lélek jele által megerősített hit szavából veszi (1Tessz 1,5; 1Kor 2,4; 2Kor 11,6; Róm 15,18). Megtörténik, hogy kifejezésmódja néha helytelen és nem befejezett (1Kor 9,15), olykora nyelv formái nem tudják befogadni igen gazdagon áramló gondolatait vagy élénk érzelmeit. Nagy ritkán írt saját kezűleg (Filem 19), leveleit diktálta (Róm 16,22), a régiek megszokott módján, és megelégedett azzal, hogy csak a végső üdvözletet írta saját kezűleg (2Tessz 3,17; Gal 6,11; 1Kor 16,21; Kol 4,18). Egyik-másik levélrészlet hosszú elmélkedés eredményének látszik (pl. Kol 1,15-20), a legtöbb viszonta mélyből tört fel, minden javítás nélkül. Egy-egy elvont gondolat szenvedélyes stílusa az olvasónak nehézséget jelent (2Pt 3,16), de ugyanakkor oly szövegeket ad, amelyeknek vallási értékük és irodalmi jellegük van, és talán nincs is hozzájuk hasonló az emberi irodalom történetében.
Pálnak ránk hagyott levelei alkalmi iratok, nem teológiai traktátusok, hanem konkrét helyzetre adott válaszok. Valóságos levelek, amelyek az akkori formulák szerint készültek (Róm 1,1), nem csupán magán „levelek”, de nem is irodalmi „levelek”, hanem olyan iratok, amelyeket Pál meghatározott olvasóknak szánt és ezeken túl minden hívőnek. Tehát nem szabad bennük rendszeres tant és az apostol teljes gondolatrendszerét keresnünk. Mögöttük mindig az élő szót kell föltételezni, amelynek ezek a magyarázatai. Végtelenül értékesek számunkra, mert gazdagságuk és változatosságuk lehetővé teszi, hogy bennük valóban megtaláljuk a Pál-féle üzenet lényegét. A különböző alkalmakkor különböző hallgatóságnak szánt tanításban ugyanaz az alaptanítás domborodik ki, mert minden a halott és feltámadt Krisztus körül sűrűsödik össze, de ugyanakkor tud alkalmazkodni, fejlődni, gazdagodni, hogy mindenkinek mindent meg tudjon adni (1Kor 9,19-22). Egyes magyarázók Pálnak eklekticizmust tulajdonítanak, mert alkalmazkodik a körülményekhez, csak hogy megnyerje az embereket Krisztusnak. Mások ezzel ellentétben bizonyos „megcsontosodást” látnak nála, amely szerint Pál gondolataiban, amelyeket megtérése tapasztalataiból mindjárt kezdetben kiformált, nem mutat semmiféle fejlődést. Az igazság a két véglet között van, Szent Pál teológiája folyamatos vonal szerint alakult ki, de valójában a Szentlélek ösztönzésére fejlődött, aki irányította apostolságát. Ez a homogén fejlődés elvezette ahhoz a teljességhez, amelynek legfőbb kifejezője az Efezusiaknak írt levél. Ebben a fejlődésben állomásokat ismerhetünk fel, ha a különböző leveleket kronológiai sorrendben nézzük, amely nem azonos az Újszövetség kánonjának sorrendjével. Oda inkább terjedelmük szerint sorolták be őket.
Pál időben az első levelet a tesszalonikaiaknak írta, akiknél az evangéliumot második útja alkalmával hirdette (ApCsel 17,1-10), 50 nyarán. A zsidók elől Bereába kellett távoznia, ahonnét Athénba, majd Korintusba ment, s kétség nélkül ez az utóbbi város volt, ahol 50-51 telén tartózkodott, s megírta az első tesszalonikai levelet. Szilás és Timóteus mellette voltak, és ez utóbbi második látogatása alkalmával jó híreket hozott Tesszalonikából. Pál számára ez alkalmul szolgált, hogy szívét kiöntse (1-3), majd gyakorlati buzdításokat adott (4,1-12 5,12-28), amelyek közé beiktatta válaszát a halottak sorsáról, és szólt Krisztus második eljöveteléről (4,13-5,11). Néhány hónappal később Korintusból írta a tesszalonikaiaknak a második levelet. Ebben további gyakorlati buzdítások vannak, és újabb felvilágosításokat adott a paruziáról és az azt megelőző jelekről (2,1-12).
A Tesszalonikaiaknak írt második levél irodalmi szempontból feltűnő hasonlóságot mutat az első levéllel. Ezért egyes kritikusok egy hamisító kezét látják benne. De nem lehet indokolni ezt a hamisítást, és sokkal egyszerűbb arra gondolni, hogy maga az apostol írta, mert pontosabban akarta körvonalazni és meghatározni eszkatológikus tanítását, ezért az első levélből vette át az egyes formulákat. A két levél nem mond ellent egymásnak, hanem kiegészíti egymást. Hitelességüket az egyház régi hagyománya támasztja alá.
Ezenkívül észre lehet venni bennük a későbbi levelekben szereplő témák csíráit, főképp ami az eszkatologikus tanítással kapcsolatos. Ebben az időben az apostol gondolatai Krisztus feltámadása és dicsőséges eljövetele körül mozogtak, hisz Krisztus üdvöt hoz azoknak, akik hisznek benne, még ha meghaltak is (1Tessz 4,13-18). A dicsőséges eljövetelt a zsidó és az őskeresztény apokaliptikus hagyomány szerint írta le (Máté eszkatologikus beszéde). Szinte úgy ír, mintha Krisztus eljövetele még életben találná őket (1Tessz 4,17). De nyugalomra inti izgatott híveit, emlékezteti őket, hogy a nap még nem érkezett el, és még meg kell előzni azt bizonyos jeleknek (2Tessz 2,1-12). Ezek a jelek nem olyan világosak előttünk, mint voltak az olvasók előtt. Úgy látszik, hogy Pál az Antikrisztust személynek képzelte el, aki csak az utolsó időkben jön el. Az akadályban, „ami még tartóztatja”, sokan a római birodalmat, mások az evangélium prédikálását látják, de a dolog lényege bizonytalan marad.
Míg Pál ezeket a leveleket írta, Korintusban hirdette az evangéliumot több mint 18 hónapon keresztül (ApCsel 18,1-18), 50 végétől egészen 52 közepéig. Szokása szerint a nagy központokban akarta elültetni Krisztus hitét, hogy aztán innét sugározzék ki a környékre. Valóban sikerült is alapítania a szerény anyagi körülmények közt élő emberekből egy erős közösséget (1Kor 1,26-28). De a nagy város a görög kultúra egyik központja is volt, ahol szembekerültek egymással a különböző gondolat- és vallásrendszerek. Ez az erkölcsök lazulásával is együtt járt, ami aztán szomorú módon tette nevezetessé. A fiatal keresztény hitnek az érintkezése a pogányság e fővárosával a hitújoncok számára nem egy kényes problémát fölvetett. E kérdések megoldásával foglalkozik az apostol két másik levele.
E két levél írásának körülményei elég világosak néhány kétes pont kivételével. Egy első „kánon előtti” levél (1Kor 5,9-13), amelynek dátuma bizonytalan, elveszett. Később a háromévi efezusi tartózkodás alatt (54-57), amely a harmadik úthoz fűződik (ApCsel 19,1-20,1), korintusi küldöttség érkezett különböző kérdésekkel (1Kor 16,17), amelyhez hozzájárultak még az Apollótól (ApCsel 18,27; 1Kor 16,12) és „Kloé hozzátartozóitól” kapott hírek (1Kor 1,11). Ezek arra ösztönzik Pált, hogy új levelet írjon, ez a mi Korintusiaknak írt első levelünk, amely 57 húsvétja körüli időből származik (1Kor 5,7). Kevéssel utána valami történhetett Korintusban, amely szükségessé tette az apostol rövid és kínos látogatását (2Kor 1,23; 13,1-2). Ígéretet tett, hogy rövidesen hosszabb tartózkodásra érkezik Korintusba (2Kor 1,15). De egy újabb esemény jön közbe - úgy látszik, Pál tekintélyét sértették meg egyik személyes küldöttében (2Kor 2,5-10) -, s látogatása helyett egy „könnyek közt” írt levél szerepel (2Kor 2,3), amelynek jó hatása volt (2Kor 7,8-13). Pál Titusztól tudta meg a kedvező eredményt (2Kor 1,12), ekkor 57 végén írta aKorintusiaknak a második levelét. Ezután érkezett Korintusba (ApCsel 20,1), hogy rajta keresztül Jeruzsálembe jusson, ahol aztán letartóztatták.
Némelyek föltételezik, hogy a 2Kor 6,14-7,1 rész „kánon előtti” levéltöredékből készült, és hogy a 2Kor 10-13 volna a könnyek közt írt levél. Ezt nehéz bizonyítani, de el kell ismerni, hogy ezek a darabok nem illenek be a szövegösszefüggésbe. Lehetséges, hogy különböző eredetűek, és csak akkor kerültek erre a helyre, amikor összegyűjtötték az apostol írásait.
A levelek Pál lelkületére és híveivel való viszonyára igen érdekes fényt vetnek, de nem kevésbé fontos a tanításuk sem. Megtaláljuk bennük, főképp a korintusiaknak írt első levélben azokat a felvilágosításokat és határozatokat, amelyek az őskereszténység kínzó problémáira vonatkoznak, valamint azokat is, amelyek a belső életre irányulnak: az erkölcsi tisztaság, a házasság és a szüzesség, a vallási összejövetelek rendje és az eukarisztia végzése, a karizmák, a pogány világgal való viszony, a peres ügyek, a bálványoknak felajánlott ételek. Ez magában véve nem volna más, mint a lelkiismeret vagya liturgia szabályozása, mégis Pál lángelméjének alkalmul szolgál arra, hogy bepillantson a keresztény szabadság mélységeibe, a test megszentelésének, a szeretet elsőbbségének és a Krisztussal való egyesülésnek a kérdéseibe. Apostolságának védelme (2Kor 10-13) alkalmat nyújtott neki, hogy az apostoli szolgálat nagyságáról ragyogó sorokat írjon (2Kor 2,12-6,10). A gyűjtés konkrét tárgyát az egyházak közt fennálló egység eszméjével világítja meg.
Az evangéliumnak ez a hozzáalkalmazása az új világhoz, amelybe behatolt, mindig a kereszt balgaságának és a hellén bölcsességnek az ellentétében nyilvánul meg. Pál figyelmezteti a korintusiakat, amikor ezek tanítóik és emberi képességeik szerint elkülönülnek, hogy csak egy a Mester, Krisztus, egy az örömhír, amely a kereszt által jön, és ez egyszersmind az egyedüli és igazi bölcsesség is (1Kor 1,10-4,13).
A Galatáknak és a Rómaiaknak írt leveleket együtt kell tárgyalni, mert ugyanazzal a kérdéssel foglalkoznak. Az egyik úgy áll előttünk, mint egy adott helyzetre való első reagálás, a másik úgy, mint ennek nyugodtabb és teljesebb tárgyalása, amely már sorba szedi a fölmerült kérdéseket. A két levélnek ez a szoros rokonsága nem engedi meg, hogy Galata levél írását Pál működésének az elejére helyezzük, vagyis a jeruzsálemi zsinat elé, amint azt egyesek javasolják. Így a Galata levél mindenesetre későbbi a jeruzsálemi zsinatnál. Ha Pál nem beszéla határozatról, ez azért van, mert az talán későbbi időből származik (ApCsel 15,1). Ez olyan körülmény, amely megmagyarázná Péter kifogásolt magatartását (Gal 2,11-14). A levél címzettjei mindenesetrea „galata” vidék lakói, akiket a második és a harmadik útja alkalmával látogatott meg (ApCsel 16,6; 18,23). A levelet Efezusban vagy Macedóniában írhatta, 57 körül.
A Római levélnek közvetlenül kellett következnie. Pál Korintusban tartózkodott (57-58 telén), hogy Jeruzsálembe utazzék. Reméli, hogy onnét eljut Rómába és Spanyolországba (Róm 15,22-23). A római egyházat azonban nem ő alapította, helyzetét csak nagyjából ismeri, talán olyan emberek révén, mint Aquila (ApCsel 18,2). Levelének néhány utalása homályosan sejteti, hogy a zsidóságból és pogányságból megtértek közössége nem rendelkezik önbizalommal. Hogy odajövetelét előkészítse, Főbe diakonissza által levelet küld (Róm 16,1), amelyben előadja a zsidóság és kereszténység problémáinak megoldását, amely éppen most van érőben a galata krízis következtében. Hogy ezt megtegye, átveszi a Galata levél gondolatait, de rendezettebben és árnyaltabban. Ha a Galata levél szívből feltörő kiáltás, amellyel személyét védi és hozzáfűzi tanítását és érveit, akkor a Római levél folyamatos fejlődést mutat, ahol nagy fejezetek, előre bejelentett és újra fölvetett kérdések kapcsolódnak egybe.
Amint a Korintusi és Galata levelek hitelességét nem támadta senki sem komolyan, úgy ezt sem. Legföljebb azt lehetne kérdezni, hogya 15. és 16. fejezetek nem később fűzték-e hozzá. Ami ez utóbbit illeti, számtalan üdvözletével talán eredetileg Efezus egyházának volt szánva. De a 15. fejezetet bizonyos kéziratok ellenére sem lehet kiszakítani a levél szövegéből. Azok, akik ugyanezt tartják a 16. fejezetről, észrevehetik, hogy Pál számtalan testvért ismerhetett, akik Rómába visszatértek Klaudiusz után, és érdeke volt, hogy aláhúzza ezekkel való kapcsolatát, akik tagjai voltak a számára még ismeretlen egyháznak. Ami a 16,25-27-ben levő doxológiát illeti, stílusának jellegzetességei nem adnak elegendő okot, hogy hitelességét elvessük, hanem inkább későbbi dátumot javasolnak.
Míg a Korintusi levelekben Krisztus, Isten bölcsessége szemben álla világ hiú dicsőségével, a Galata és a Római levelekben Krisztus, Isten igazságossága szemben áll azzal az igazságossággal, amelyet az emberek saját erőfeszítéseikkel akarnak kiérdemelni. Ott a veszély a görög szellemből származott, amely az észben kevélyen bizakodott, itt pedig a zsidó szellemből származott, amely a törvényben bizakodott kevélyen. A zsidózók azt mondták ugyanis a galata hívőknek, ha nem hajtják végre a körülmetélést, és nem veszik magukra a törvény igáját, nem üdvözülnek (Gal 5,2). Pál minden erejével ellenáll, mert ez hiábavalóvá tenné Krisztus művét (Gal 5,4). Anélkül, hogy tagadná az Ószövetség értékét, megvonja a valódi határokat az üdvtörténet tervében. Mózes törvénye magában véve jó és szent (Róm 7,12), megismertette az emberrel Isten akaratát, de nem adott benső erőt annak teljesítésére, tudtára adta a lelkiismeretnek, hogy van bűn, és szükséges az isteni segítség. Ezt a kegyelmet Ábrahám ígéretként kapta, mielőtt még a törvény lett volna (Gal 3,16; Róm 4), Jézus pedig meghozta: halála és feltámadása megszüntette a régi emberiséget, amelyet Ádám bűne alakított ki, és új emberiséget teremtett, amelynek ő a prototípusa (Róm 5,12-21). A hit által Krisztushoz ragaszkodva a Lelkétől éltetve, az ember ettől fogva ingyen kapja a valódi igazságosságot, és Isten akarata szerint élhet (Róm 8,1-4). Hitének ki kell teljesednie jócselekedetekben, de ezeket a tetteket a Lélek által kell végrehajtani. Ezek már többé nem a törvény cselekedetei, amelyekrea zsidók büszkék voltak. Ez mindenki számára megközelíthető, ha a pogányságból jön is, csak higgyen (Róm 4,11). Az előkészítő jellegű mózesi üdvrend megszűnt. A zsidók, akik továbbra is meg akarják tartani, az igazi üdvösségen kívül maradnak. Az Isten megengedi elvakulásukat, hogy biztosítsa a pogányok belépését. Mindazonáltal nem esnek el örökre első kiválasztásuktól, mert az Isten hű: egyesek közülük - ezek a prófétáktól megjövendölt „kis maradék” - hisznek, a többiek majd egykor megtérnek (Róm 9-11). Ettől kezdve Krisztus híveinek, akik zsidó vagy pogány származásúak, gyakorolniuk kell a szeretetet és egymást el kell viselniük (Róm 12,1-15,13). Ezek azok a nagy távlatok, amelyeket Pál felvázolt a Galata levélben és kibontott a Római levélben. Csodálatra méltó fejlődést mutat be az emberiség bűnös múltjáról (Róm 1,18-3,20), valamint a minden emberben lezajló belső küzdelemről (Róm 7,14-25), az üdvösség ingyenességéről (Róm 3,24), Krisztus halálának és feltámadásának erejéről (Róm 4,24; 5,6-11), amelyben részesülünk a hit és a keresztség által (Gal 3,26; Róm 6,3- 11), minden ember meghívásáról az istengyermekségre (Gal 4,1-7; Róm 8,14-17), az igaz és hű Isten bölcsességgel teljes szeretetéről, aki az üdvösség rendjét irányítja különböző állomásokon át (Róm 3,21- 26; 8,31-39). Az eszkatologikus távlatok megmaradnak: megváltásunk biztos reményt ad (Róm 5,1-11), az ígéret Lelkét már bírjuk, a keresztény ember Krisztusban él (Róm 6,11), és Krisztus őbenne (Gal 2,20).
A rómaiaknak írt levél Pál tanításának szép összefoglalását nyújtja. De azért ez nem teljes szintézis, ki kell egészíteni a többi levél tartalmával.
Filippi Macedóniában nagy város és római kolónia volt. Pál második útja alkalmával térített itt 50-ben (ApCsel 16,12-40). A harmadik út alkalmával kétszer is fölkereste, 57 őszén (ApCsel 20,1-2) és 58-ban húsvétkor (ApCsel 20,3-6). A hívők, akiket itt megnyert Krisztusnak, különös szeretettel ragaszkodtak hozzá, segítséget küldtek neki Teszszalonikibe (Fil 4,16), később Korintusba (2Kor 11,9). Amikor Pál ezt a levelet írja, meg akarja köszönni az újabb segítséget, amelyet most kapott küldöttük, Epafroditusz révén (Fil 4,10-20). Szívesen fogadta ajándékukat, bár rendes körülmények közt félt minden kötelezettségtől (ApCsel 18,3). Irántuk különleges bizalommal viseltetett.
Pál a levél írásakor fogoly (Fil 1,7.12-17). Hosszú idő óta az első római fogságra gondoltak. De a gyakori és könnyű érintkezés, amelyet a filippibeliek vele és Epafroditusszal, aki jelenleg mellette van (2,25-30), fenntartottak, meglepő, ha a távol fekvő Rómáról van szó, sőt nehezen érthető, ha Pál akár Rómában, akár a palesztinai Cezáreában (ez egy másik, általunk ismert fogsága) van. Mindez jobban magyarázható, ha föltételezzük, hogy Efezusban írta levelét 56-57-ben, amikor remélte, hogy kiszabadulása után Macedóniába mehet (vö.: Fil 1,26; 2,19-24; ApCsel 19,21; 1Kor 16,5). Hivatkozása a „pretoriumra” (Fil 1,13) és a „császár házára” (4,22) nem okoz nehézséget, mert testőrségi csapatok voltak a nagy városokban is éppenúgy, mint Rómában. Hogy nem tudunk Pál efezusi fogságáról, az nem elháríthatatlan akadály, mert Lukács keveset mond el nekünk erről a háromévi tartózkodásáról, de Pál sejteti, hogy igen nagy nehézségekkel kellett szembenéznie (1Kor 15,32; 2Kor 1,8-10).
Ha elfogadjuk ezt a föltételezést, akkor a Filippieknek írt levelet el kell különítenünk a kolosszeieknek, az efezusiaknak és a Filemonnak írt levelektől, és inkább a „nagy levelekhez” kell kapcsolnunk, főképp az 1Kor-hoz. Ez a levél is kevés tanítást foglal magában. Inkábba szívnek a kiáradása, hírek kicserélése, óvás a „gonosz munkásoktól”, akik akadályozzák az apostol munkáját, és félrevezetik a filippieket is. Az alázatos és önfeláldozó szeretetet Krisztus példájával világítja meg, aki kiüresítette magát értünk (2, 6-11). Hogy ezt a ritmikus himnuszt Pál idézi-e vagy pedig tőle ered, mellékes, mert minden esetben elsőrendű bizonyságot tesz arról az ősi hitről, amely Jézus istenségének preegzisztenciájára vonatkozik.
A Filippieknek írt levél hitelességét nem vonják kétségbe. Csupán azt lehetne kérdezni, hogy nem több, eredetileg különböző levélkéből szerkesztették-e össze, de ez is csak föltevés.
Az Efezusi, Kolosszei és Filemon-levelek egy egységes csoportot alkotnak: ugyanaz a küldetése Onezimusznak és Tichikusznak, ugyanazok Pál megnevezett társai (Kol 4,10-14; Filem 23-24), feltűnő a stílus és a tan hasonlósága a kolosszeieknek és az efezusiaknak írt levélben. Pál még fogoly (Filem 1.9; Kol 4,3; Ef 3,1; 6,20), és ez alkalommal minden azt sugallja, hogy inkább Róma a fogság helye (61-63), mint Cezárea, ahol nehezen képzelhető el Márk vagy Onezimusz jelenléte, vagy mint Efezus, ahol Lukács nincs Pál mellett. Különben a stílus változása és a tanban való előrehaladás bizonyos időbeli távolságot tételeznek fel a Kolosszei és Efezusi, valamint az ún. „nagy” levelek (Korintusi, Galata, Római) közt. Egy krízis jött közbe: Kolosszéből, ahol Pál maga nem hirdette az evangéliumot (1,4; 2,1), apostoli megbízottja, Epafrász (1,7) érkezett hozzá, és riasztó híreket hozott. Pál sietve válaszol levélben a kolosszeieknek, s ezt Tichikuszra bízza. De e lelkében keltett hullámzás tovább mélyíti gondolatait és aminta Római levél arra szolgált, hogy a Galata levélben lefektetett gondolatait rendbe szedje, úgy most is még egy levelet ír, amely gyakorlatilag egy időben keletkezett a Kolosszei levéllel, ahol tanítását új szempontok szerint rendezi, és vitatkozó jelleget ad a levélnek. Ez a csodálatra méltó szintézis a mi Efezusi levelünk. Az elnevezés, amelya szöveg szempontjából nincs bizonyítva (vö.: Ef 1,1), illúziót kelthet. Valóban, Pál nem fordul az efezusi hívekhez, ahol három évet töltött körükben (Ef 1,15; 3,2-4), hanem inkább általában véve a hívőkhöz és különösen a Lükosz völgyében levő hitközségekhez, ahol ezt a levelet körözteti (Kol 4,16).
A független kritikai irányzat támadta mindkét levélnek a hitelességét. A Kolosszei levelet ma ismét kezdik elfogadni, ami jogos is. Pál fő gondolatait meg lehet benne találni és ami eredetinek tűnik fel benne, azt megmagyarázza az új helyzet, amellyel szembe kellett néznie. A kritikusok az Efezusi levelet általában gyanús szemmel nézik. A levél zseniális fenségét egy tanítványnak tulajdonítják. A bőven áradó, sőt túlterhelt stílus, amely a Kolosszei és Efezusi levelekben található, egész biztos, hogy megkülönbözteti az előbbi levelek gyors és ideges érvelésétől, de az új távlatok nagysága inkább igazolja Pál szerzőségét. Különben ő tud stílusán változtatni, amint ezt látni is lehet nála (2Kor 9,8-14 vagy Róm 3,23-26). Ilyen elmélkedő és mintegy liturgikus formákat használ a Kolosszei és Efezusi levélben. Az egyedüli igazi nehézség abban áll, hogy az Efezusi levél számos helye a Kolosszei levél kifejezéseit használja, elég szolgai módon, illetve ügyetlenül. Pál nem maga írta végig leveleit, tehát ennek a megmagyarázásához elégséges egy tanítvány, akinek nagyobb szerepet szánt az Efezusi levél megírásában.
Kolosszében a veszély a zsidózók elgondolásaiból származott. Tanításuk ugyanis át volt szőve görög bölcselettel, ahol túlságosan fontos szerepet kaptak az égi hatalmak a világ kormányzásában, hogy elnyomják Krisztus elsőbbségét. Pál nem vonja kétségbe e hatalmak tevékenységét, sőt a zsidó hagyomány angyalainak teszi meg őket (vö.: 2,15). De csak azért, hogy kijelölje megfelelő helyüket az üdvrend nagy tervében. Ők voltak a törvény közvetítői és kezelői. Most ez a szerepük véget ért. Az új rendben Krisztus, az Úr, vette kezébe a világ kormányzását. Égi felmagasztaltatása a kozmikus hatalmak fölé emelte (2,15). Már a teremtés jogán uralkodott felettük, a Fiúnak mint az Atya képmásának címén uralma végleges lett. Az új teremtésben ő a fejük, benne megvan minden pléroma, Istennek és az Istenben levő világnak minden teljessége (1,13-20). Megszabadulva a „világ elemeitől” (2,8.20), a keresztények fejükkel való egyesülésük és teljességében való részesülésük következtében (2,10) nem kerülhetnek elavult és hatástalan szokások hatalma alá (2,16-23). A keresztség által a meghalt és feltámadt Krisztussal egyesülve (2,11-13) testének tagjai lettek, és nem kapják mástól új életüket, csak tőle, az éltető Fejtől (2,19). Pált elsősorban és mindig ez a keresztény üdvösség érdekelte, de a vitatkozás szükségessége elvezette őt oda, hogy meghatározza Krisztus művének kozmikus kiterjedését. Ezáltal a megmentett emberiség mellé odaállítja azt a nagy keretet, amely szintén alá van rendelve az egy Úr fennhatóságának. Ez a kifejtése a „Krisztus teste” kérdésének. Rámutat Krisztusra, mint Főre, az üdvösség művének kozmikus kiterjesztése ez. Ezáltal tágult a látóhatára, Krisztust már égi diadalában szemléli, míg az egyház kollektív egységben kiépülve feléje tart. Ettől kezdve a hangsúly a megvalósulásban levő eszkatológián van.
Ezek a távlatok újra megjelennek az Efezusi levélben. De a vitatkozási hajlam, hogy a Hatalmakat helyükre visszaszorítsa, meghozta gyümölcsét (Ef 1,20-22). Itt tekintete az Egyházra, Krisztus testének az új mindenségig kitágult dimenzióira irányul, ami „teljessége annak, aki mindenben mindent teljessé tesz” (1,23). Ebben a fenséges szemléletben, amely csúcspontját jelenti művének, Pál újra előveszia régi kérdéseket, hogy elrendezze abban a hatalmas rendszerben őket, amelyet kialakított. Nemcsak felidézi az emberiség bűnös múltját és a Krisztustól kapott üdvösség ingyenességét (2,1-10), hanem még egyszer átgondolja a zsidók és pogányok problémáját, de mára Krisztusban megvalósult eszkatológia fényénél. A két nép egyesül, mint új nép, új ember, és összhangban halad az Atya felé (Ef 2,11-22). A pogányok is részesültek abban az üdvösségben, amelyet a zsidóknak hirdettek meg. Ez az a titok, amely eddig rejtve volt (1,9; 3,3 stb.). Isten őt, Pált, a legutolsót választotta ki, hogy a titok hirdetője legyen (3,2-8). Az üdvösségnek ez a terve Isten elgondolása szerint fokozatosan bontakozott ki. Végső célja Krisztus jegyessége a megmentett emberiséggel, az egyházzal (5,22-32).
A Kolosszei és Efezusi levéllel egy időben kelt a Filemonnak írt levél. Az apostol, az általa megtérített kolosszei Filemonhoz visszaküldi megszökött rabszolgáját, Onezimuszt, akit szintén ő térített meg. A saját kezűleg írt levélke különleges fényt vet az apostol finom lelkére, és rámutat a rabszolgaság megoldásának kérdésére is. A keresztény úr és rabszolga - ha megőrzik is régi társadalmi helyzetüket - csak úgy élhetnek ugyanannak a Mesternek a szolgálatában, mint testvérek (Filem 16; Kol 3,22).
A Timóteusnak és Titusznak írt levelek tárgyukat, alakjukat és történeti helyzetüket illetően rokonok egymással. Úgy látszik, kettőt közülük Macedóniában írt az apostol, az egyiket az Efezusban tartózkodó Timóteusnak (1Tim 1,3), s kifejezi benne reményét, hogy nemsokára találkoznak, a másikat Titusznak, akit Krétában hagyott (Tit 1,5). Az apostol a telet Nikopoliszban szándékozik tölteni és, Titusznak is ide kell jönnie (Tit 3,12).
A Timóteusnak írt második levél írásakor Rómában van fogságban (1,8; 2,9). Előbb Troászban (4,13) és Milétoszban (4,20) volt. Helyzete súlyos, érzi közeli végét (4,6-8). Egyedül van és sietteti Timóteust, hogy minél előbb jöjjön hozzá. A látszólagos hasonlóságok ellenére ezek a körülmények nem felelnek meg sem a 61-63-i római fogságnak, sem más előzőnek. Mégsem szabad arra gondolni, hogy a levelet más valaki írta, aki az apostol tekintélyével fedezte magát. Semmi sem bizonyítja, hogy meghalt első római fogságában. Az ApCsel 28,30 azt sugallja, hogy kiszabadult, és újra utazhatott. Először talán Spanyolországba, ahová szándékozott menni (Róm 15,24), azután pedig Keletre (Filem 22). A Timóteusnak írt első levelet és a Titusznak írt levelet 65 köré kell helyezni, amikor az apostol végigment Krétán, Kis-Ázsián, Macedónián és Görögországon. A Timóteusnak írt második levél új fogságot tételez fel, amely szomorúan végződött. A levél Szent Pál végrendeletének tekinthető, és valamivel megelőzte 67-ben bekövetkezett vértanúságát.
A leveleket két kedves tanítványának írta (ApCsel 16,1; 2Kor 2,13), és útmutatásokat ad bennük az egyházak szervezésére és vezetésére. Ezért a 18. század óta lelkipásztori leveleknek nevezik őket. Némelyek úgy vélik, hogy a levelek Pálnál későbbi állapotban mutatják be a hierarchia fejlődését. Pedig elképzelhető, hogy az apostol élete végére már ez a szervezettség kialakult. Az „episzkoposz” cím még nem különült el a „preszbiterosz”-tól (Tit 1,5-7). A közösségeket a vének kollégiuma irányítja. Még nincs nyoma a monarchikus „episzkoposz”-nak, amint ez megjelenik Antióchiai Ignácnál. De a fejlődés már megindult. Pál küldöttei, Timóteus, Titusz és a többiek az apostoli tekintélyt képviselik, amely már úton van az átalakulás felé. Az apostol helyét nemsokára a presbiterek kollégiumának feje, a püspök foglalja el. Az egyházi szervezetnek ez a közbeeső állapota, amelynek kitalálása nem lehetett egyetlen hamisítónak sem érdeke, a hitelesség értékes bizonyítéka. Az episzkoposz-presbiterek nemcsak anyagi ügyeket intéznek, hanem a tanítás és kormányzás terhe is a vállukon nyugszik (1Tim 3,2; 5,17; Tit 1,7-9).
Az állandó figyelmeztetés, hogy tartsák magukat a józan tanításhoz (1Tim 1,4), őrizzék a hit letéteményét (1Tim 6,20; 2Tim 1,14), némelyek szerint nem illenek Pálhoz, aki máskor olyan merészen és eredetien adja elő teológiáját. Pedig érthetők az apostol szájában is, aki már közel érzi végét, s tapasztalatait átadja fiatal munkatársainak. Megállapítja, hogy a közösségekben jelentkezik majd az újításra való hajlam és a hit mindenféle veszélye. Az „üres szavak” (1Tim 6,4),a „hiábavaló kérdések”, a „mesék és vég nélküli családfák” (1Tim 1,4), a „zsidó mesék” (Tit 1,14), a „törvény feletti viták” (Tit 3,9), ésa merev aszketikus előírások (1Tim 4,3) kétségtelenül annak a hellenista, szinkretikus zsidóságnak a termékei, amely ellen Pál a kolosszei krízissel kapcsolatban is állást foglalt.
Igaz, hogy a nyelv sokban eltér az előbbi levelek nyelvétől. Az előadás szabályos, amely szakít a régi levelek tüzes és gazdagságban túlterhelt stílusával. A szókincs is jelentős eltéréseket mutat. De az apostol előrehaladt kora és fogsága megmagyarázhatja ezt az irodalmi tényt. Ezeket a leveleket négy vagy öt év választja el a Kolosszei és Efezusi levéltől. Azonkívül föl kell tételezni, hogy titkárának is nagyobb szerepet szánt, mint máskor szokott. Lukács az apostol mellett volt (2Tim 4,11), és sokan úgy látják, hogy észre lehet venni a rokonságot az ő stílusa és a pasztorális levelek stílusa között.
A Zsidóknak írt levéllel kapcsolatban már az ókortól kezdve fölmerült a kétely, hogy nem közvetlenül Pál apostol műve. Különösen Keleten éltek fenntartással vele szemben. Nyelve és stílusa előkelően tiszta, nem Pál írásmódja. Másképpen idézi és használja az ószövetségi szövegeket is. Hiányzik a címzés és a bevezetés, amellyel Pál leveleit kezdeni szokta. Maga a tanítás kétségtelenül Pálra emlékeztet, de mégis másképpen adja elő. Sok katolikus és nem katolikus kritikus ma azon az állásponton van, hogy a levélnek Pál nem úgy szerzője, mint a többieknek, de köze van hozzá. S ez elegendő ahhoz, hogy igazolja a levél hagyományos beiktatását a Pál-féle gyűjteménybe.
A névtelen szerző megjelölése nehéz. Több név szerepel: Barnabás, Szilás, Ariszton stb. Sokan gondolnak Apollóra, az alexandriai származású zsidó keresztényre, akinek ékesszólását Lukács is dicséri, aki tele van buzgalommal és jól ismeri az Írásokat (ApCsel 18,24-28). Ezeka sajátságok valóban észrevehetők a Zsidóknak írt levélen: választékos nyelve, az alexandriaiakra emlékeztető gondolkodása, szónoki jellegű apologetikája, az Ószövetség felhasználása stb.
A mű írásának helye és ideje és a címzettek nem határozhatók meg pontosan. Úgy látszik, hogy a szerző Itáliában van (13,24), és még Jeruzsálem pusztulása előtt írta a levelet. A templomi liturgiáról úgy beszél, mint élő valóságról (8,4). Amikor a mózesi istentisztelet ideiglenes jellegét hangoztatja, nem szól a 70-ben bekövetkezett katasztrófáról, pedig az döntő bizonyíték lett volna. Egyébként a fogságban írt levelek visszhangja felismerhető benne, ezért keletkezését 63 utánra kell tenni, pontosabban 67 köré, mert már jelentkezneka zsidóháború előjelei egy fenyegető krízisben, amelynek legyőzéséhez szilárd hitre van szükség (10,25).
A levél címzettjei a zsidóságból tértek meg, és jól ismerik az Ószövetséget. Az istentisztelet előtérbe állítása papokra enged következtetni. Keresztények lettek, de el kellett hagyniuk a szent várost, s talán a tengerparti városokban, Cezáreában és Antióchiában élnek. A száműzetés súlyosan rájuk nehezedik és nem minden sóvárgás nélkül gondolnak vissza a jeruzsálemi liturgia szépségeire, amelynek azelőtt szolgái voltak. Új hitük talán csalódást okozott, mert még nem voltak benne erősek, az üldözés zavarai is hatottak rájuk, és megvolt a kísértés, hogy visszatérjenek a zsidóságba.
A levél figyelmezteti őket, hogy ne inogjanak meg a hitben (10,19-39). A száműzöttek biztatására feltárja a keresztény élet távlatait, amelyet zarándokútnak nevez a megígért „nyugalom”, az égi haza felé. Ezen az úton Krisztus a vezető, ő több, mint Mózes (3,1-6). Lássák meg, hogy ez a hit-remény vezette népük patriárkáit, a kivonulás korának zsidóit és az Ószövetség minden szentjét. A régi papság és a régi istentisztelet utáni vágyakozással szembeállítja Krisztus személyét, aki Melkizedek rendje szerint való főpap és felette van Áronnak (4-5-7. fejezet). Áldozatának egyedülálló értéke van, mert helyettesíti az Ószövetség minden elégtelen áldozatát. Krisztusnak mint főpapnak méltósága is egyedülálló: ő az Isten megtestesült Fia, a mindenség királya és az angyalok ura (1-2. fejezet).
A teológiai tanítás a szentírás-magyarázatból táplálkozik, de minduntalan megszakítják buzdítások. A főbb kérdések összekapcsolásának módja nem azonos a mi nyugati logikánkkal, és olykor a szentírási helyek felhasználása is zavarba ejt. De a topológia, az előkép ésa valóság szembeállítása rávilágít arra a módra, ahogy az első keresztények megtalálták a harmóniát a két szövetség között, és Krisztus művét úgy nézték, mint a folyamatos üdvtörténet befejezését. Ezeka meglátások, továbbá a fontosabb hittételeknek Pálra emlékeztető hangsúlyozása teszik ezt az írást az újszövetségi kinyilatkoztatás lényeges részévé.
Rómaiaknak írt levél (Róm)
Korintusiaknak írt I. levél (1Kor)
Korintusiaknak írt II. levél (2Kor)
Galatáknak írt levél (Gal)
Efezusiaknak írt levél (Ef)
Filippieknek írt levél (Fil)
Kolosszeieknek írt levél (Kol)
Tesszalonikaiaknak írt I. levél (1Tessz)
Tesszalonikaiaknak írt II. levél (2Tessz)
Timóteusnak írt I. levél (1Tim)
Timóteusnak írt II. levél (2Tim)
Titusznak írt levél (Tit)
Filemonnak írt levél (Filem)
Zsidóknak írt levél (Zsid)
