Tób 2
Tób 2
Tób 2.1
Asszarhaddon uralkodása idején visszatértem házamba, és visszakaptam feleségemet, Annát, meg fiamat, Tóbiást. Pünkösdkor [a hetek ünnepén] jó ebéd volt. Leültem enni.
Tób 2.2
Elém tették az ételt, különféle fogásokat hoztak. Azt mondtam Tóbiásnak, a fiamnak: „Eredj, gyermekem, aztán ha nélkülözőre akadsz a testvérek körében, akiket ide hurcoltak Ninivébe, hozd ide, s ha derék ember, neki is jut az ételből. Megvárlak fiam, amíg visszatérsz!”
Tób 2.3
Tóbiás el is ment, hogy testvéreink közt egy szegényt keressen, de visszajött, s így szólt: „Apám!” „Na mi van, fiam?” - feleltem neki. „Apám - folytatta -, valakit megöltek a mieink közül, megfojtották, aztán odadobták a piactérre, még most is ott fekszik.”
Tób 2.4
Nem kellett az étel, fölkeltem, elhoztam az embert a térről és bevittem egy házba, hogy ha majd lenyugszik a nap, eltemessem.
Tób 2.5
Aztán hazamentem, megmosakodtam, és szomorúan ettem a kenyeremet.
Tób 2.6
Eszembe jutott, amit Ámosz próféta Bételről mondott: „Ünnepeitek gyásszá változnak és ujjongástok siratóénekké.” Sírva fakadtam.
Tób 2.7
Napnyugta után aztán elmentem, sírt ástam és eltemettem.
Tób 2.8
A szomszédok kicsúfoltak és azt mondták: „Na, ez már megint nem fél? [Nem szabad elfelejteni, hogy ilyenek miatt díjat tűztek ki a fejemre.] A múltkor el kellett menekülnie, és lám, most már megint temeti a halottakat!”
Tób 2.9
Éjszaka megfürödtem, kimentem az udvarra és lefeküdtem a fal tövébe. Mivel meleg volt, nem takartam be a fejemet.
Tób 2.10
Nem tudtam, hogy verebek fészkelnek fölöttem a falon. Meleg ürülék hullott a szemembe. Fehér foltok keletkeztek rajtam, úgyhogy orvoshoz kellett fordulnom. Minél több kenőcsöt használtam el, annál vaksibbá váltam a foltoktól, végül egészen megvakultam. Négy évig nem láttam, sajnáltak is nagyon a testvéreim. Két évig Achikár gondoskodott eltartásomról, amíg Elümaiszba nem ment.
Tób 2.11
Akkor a feleségem kétkezi munkába fogott: gyapjút font, vásznat szőtt,
Tób 2.12
megrendelésre dolgozott és pénzt kapott érte. Egyszer március hetedikén elkészült az egyik darabbal és átadta a megrendelőknek. Ezek mind kifizették, amivel tartoztak, aztán ráadásul még egy kecskegidával is megajándékozták.
Tób 2.13
Amikor a közelembe ért, elkezdett mekegni. Szóltam a feleségemnek, és megkérdeztem tőle: „Honnan van a gida? Talán csak nem lopott jószág? Add vissza a gazdájának! Lopott jószágot nem szabad megenni.”
Tób 2.14
Azt felelte: „Ráadásul kaptam, a munkámért járó pénzen kívül.” De nem hittem el neki, és ráparancsoltam, hogy vigye vissza a gazdájának. [Egészen kipirultam a méregtől.] De ő sem maradt adós a felelettel: „Mire mentél az alamizsnáddal és a jótéteményeddel? Csak rád kell nézni és meglátszik, mennyit értek!”
