B) A CSÁSZÁRI-KIRÁLYI ALAKULATOK CSATLAKOZÁSA
B) A CSÁSZÁRI-KIRÁLYI ALAKULATOK CSATLAKOZÁSA
1848 októberében Bécs és Pest szakítása válaszút elé állította a Magyarországon állomásozó császári – királyi katonaságot. Míg egy részről a császár és király, majd a Magyarország elleni hadjárat főparancsnokává kinevezett Windisch-Graetz herceg az uralkodóra tett eskü értelmében több alkalommal is a „császári zászlóhoz való visszatérésre“ szólította fel az alakulatokat, másfelől az Országos Honvédelmi Bizottmány is fennhatóságának elismerését követelte tőlük, egy másik fogadalom alapján. Annak az eskünek az értelmében, melyet 1848 nyarán az országban állomásozó császári – királyi csapatoknak le kellett tenniük magyar alkotmányra, az ország megvédésére. E kettősség jogilag megoldhatatlan dilemmát jelentett, hiszen a katona, ha egyik esküjét megtartja, azzal a másikat megszegi. Csupán a katonai eskü alapján tehát nem lehetett dönteni.
S itt léptek előtérbe azok a tényezők, melyeket a császári-királyi katonaságról szóló fejezetben már említettünk. Nevezetesen, hogy a Magyarországon, a Habsburg Birodalomban – s a tágabb Európában – 1848 tavaszán kitört forradalmi és nemzeti mozgalmak komoly hatással voltak a császári-királyi hadseregre. A hadsereg addigi összbirodalmi jellege – nemzetek felettisége – megbomlott, s az addig uralkodó elv is tarthatatlanná vált, mi szerint a katona nem politizál.
A szerb felkelés, valamint Jellačić támadása a császári-királyi hadsereg magyar alakulatainak legénysége és magyar tisztjei többségénél a jogos önvédelem érzetét keltette, s magatartásukat az új helyzetben ez szabta meg. Bécs követelésével ellentétben tehát „magyar oldalra“ álltak.
Ez szám szerint 20 sorezredbeli zászlóaljat, 1 gránátos zászlóaljat, a 14. (I. székely), a 15. (második székely) határőr ezredet, valamint 7 huszárezredet jelentett. Az említett alakulatok zöme a délvidéki táborokban, a szerb felkelők elleni hadszíntéren állomásozott, csatlakozásuk tehát lényegében helyben maradást jelentett. Jelentések sora számol be arról, hogy a katonák október közepén, ill. második felében sorra lefejtették egyenruhájukról a császári ház színeit jelképező fekete-sárga zsinórzatot, s lettek így „V. Ferdinánd katonáiból Kossuth katonáivá“. Megjegyzendő, hogy az említett alakulatok között több olyan is volt, melynél a legénység nagyobb felét, vagy jelentős részét szlovákok tették ki. Ilyen volt például a 2. Sándor, a 60. Wasa gyalogezred, valamint a 8. Koburg huszárezred.
A szabadságharchoz az alábbi magyarországi kiegészítésű soralakulatok csatlakoztak.
A gyalogság esetében: a 2. Sándor (orosz cár), a 34. Vilmos (porosz herceg), a 39. Don Miguel (portugál trónörökös), valamint a 60. (Gustaw) Wasa (herceg altábornagy) számot, illetve nevet viselő ezred 3-3 zászlóalja. Tobábbá a 62. Turszky (Auguszt báró altábornagy) 2, a 19. (Karl zu) Schwarzenberg (herceg altábornagy), a 32.(Habsburg-) Estei Ferdinánd (főherceg), a 33. Gyulai (Ferenc gróf altábornagy), a 37. Mihály (orosz nagyherceg - 1847-ig névadója - Máriássy András báró táborszernagy), a 48. Ernő (Habsburg főherceg) és az 52. Ferenc Károly (szintén Habsburg főherceg) gyalogezred 1 -1 zászlóalja. (Megjegyezzük, hogy a 62. gyalogezred 1. zászlóalja 1848 októberében Komáromban feloszlott, illetve katonái beálltak a 18. és a 37. honvédzászlóaljba.).
A lovasságtól: az 1. (Ferdinánd) Császár, a 2. (Ernő Ágost) Hannover (királya), a 3. (Habsburg - Estei) Ferdinánd, a 6. (I. Vilmos) Württemberg (királya), a 9. I. Miklós (orosz cár) huszárezred 8 -8 százada, a 4. Sándor (orosz trónörökös), a 11. Székely (határőr) huszárezred 6 – 6 százada, a 10. (III. Frigyes) Vilmos (porosz király) huszárezred 4 százada, valamint az 5. (Josef von) Radetzky (gróf tábornagy) és a 7. (LXIV. Henrik) Reuss-Köstritz (hercege) huszárezred tartalék százada.
Az itthon levő magyarországi kiegészítésű csapatok közül csupán az erdélyi kiegészítésű 31. és 51. gyalogezred, valamint a 62. gyalogezred 3. zászlóalja választotta a császári oldalt. Ezek döntően román nemzetiségű legénységből álltak. Az említett ezredek több száz magyar katonája 1848 őszén, vagy az azt követő hadjárat során azonban átállt a honvédsereghez.
Az 1848 októberében még Magyarországon állomásozó, de nem magyarországi sorozású császári-királyi alakulatok döntő többsége viszont megtagadták a további engedelmességet a magyar kormánynak. (Közülük a Délvidékén állomásozók Temesvár, illetve Arad erődjébe húzódtak, melyek várak így a császáriak kezére kerültek.)
Akadt azonban néhány olasz legénységű alakulat is, mely szintén a magyar oldalt választották. Így a Velence tartományból sorozott 16. Zanini gyalogezred 1. és 2. zászlóalja, mely Eszéken, illetve Péterváradon állomásozott (az ezred 3. zászlóalja otthon már korábban átállt az olasz forradalom oldalára). Az előbbit tanult, s az olasz- magyar közös szabadságon lelkesedő altisztjei a magyar ügy mellé állították, minek következtébe a zászlóalj császári érzelmű tisztikara – három olasz tiszt kivételével – elhagyta az alakulatot. Az ezred péterváradi várőrséghez tartozó 2. zászlóaljának tisztjei – osztrákok, németek, szerbek és horvátok – októberben helyzetükből adódóan hűséget fogadtak a magyar kormánynak. (Péterváradon csak magyar kormányhű alakulatok voltak, a zászlóalj olasz legénysége pedig ellenséges beállítottságú volt a szerbekkel szemben, mivel értesültek a szerb és a horvát határőrök észak-itáliai „tevékenységéről“.) Ám ennek ellenére az utóbb említett zászlóalj négy századát 1849. január elején a császári érzelmű tiszteknek sikerült átvinniük Újvidékről a szerbek felkelők táborába.
A lombardiai kiegészítésű 23. Ceccopierri gyalogezred néhány száz katonája októberben csapattestétől – Morvaországból - megszökve szintén csatlakozott az alakuló magyar honvédsereghez. Belőlük alakult a Frangepán nevet viselő önkéntes csapat. Végül a szintén olasz legénységű 7. Kress könnyűlovasezred – melyet különben császárhű tisztjei szeptember közepén Jellačić seregéhez csatlakoztattak – egy 56 főnyi szakasza is magyar oldalra állt, s később kitüntette magát Bem tábornok erdélyi hadjárata során.
Jellačić szeptemberi támadása idején, majd az októberi fordulatot követően az osztrák örökös tartományokban maradt császári-királyi magyar alakulatok körében általános lett a dezertálás. Helyesebben szólva a próbálkozás, hogy hazatérjenek a „megtámadott hon védelmére“. Ennek egyik mozgató rugója különben a magyar országgyűlés, illetve Kossuth szeptember 22-én e tárgyban kiadott, kiáltványa volt, melyben hazatérésre szólította fel a magyar katonaságot.
A gyalogos alakulatok esetében a sikeres hazatérésnek minimális esélye volt, ennek ellenére mégis tudunk sikeres próbálkozásokról. Galíciából például, a 31. és a 37. gyalogezred több katonájának is sikerült hazaszöknie. Az itáliai tartományokban állomásozó 52. gyalogezred vagy egy tucatnyi katonáját pedig Sándor Ferenc káplár – a szabadságharc végén honvéd százados – hozta haza egy hamisított paranccsal.
Több sikerrel jártak a huszárok. Az első huszár – szökésre még 1848 májusában került sor, a galíciai Marjampolból, ahonnan a 6. Württemberg huszárezred egyik százada tért haza Lenkey János kapitány, a későbbi honvéd tábornok vezetésével. Bizonyára nem kisebbítjük Lenkey érdemét, ha elmondjuk, hogy a szökés megszervezése és kivitelezése nem Lenkeyhez, hanem két altiszt nevéhez fűződik: Harsányi Bálint őrmesterhez – aki azután a Bocskai huszárok századosaként hősi halált halt a szabadságharcban -, valamint László Endre tizedeshez, aki szintén huszárszázadosként fejezte be a szabadságharcot.
Az októberi fordulat után a külföldön állomásozó huszárok közül, a legkedvezőbb helyzetben a magyar határ közelsége miatt a 4. Sándor huszárezred Grazban állomásozó két százada volt. (Ennek az ezrednek 6 századát 1848 nyarán már haza vezényelték Ausztriából, Batthyány miniszterelnök kívánságára.) Az említett osztály október közepén a magyarországi fejleményekről értesülve felkerekedett, és a szökést irányító lengyel születésű Jan Stadnicki tizedes vezetésével Körmenden csatlakozott a Jellačić-ot üldöző magyar sereghez. Stadnicki szintén huszárszázadosként fejezte be a szabadságharcot.
Már merészebb vállalkozást jelentett a 10. Vilmos huszárezred 4 századának – 4 már itthon volt -, valamint a 8. Koburg huszárezrednek a hazatérése. E két ezred századai ugyanis bukovinai, illetve galíciai garnizonokban állomásoztak. A nagy távolság ellenére a két ezred századai október- november folyamán sorra megindultak, s mintegy kétszáz főnyi veszteség árán átvágták magukat Magyarországra. A huszárok kisebb – nagyobb csoportokban vágtak útnak, részben megbízhatónak tartott tisztjeik, azok hiányában gyakran altisztjeik vezetésével.
A honvédsereg tábornokairól és törzstisztjeiről szóló munkában már szóltunk azokról a hazafias beállítottságú tisztekről, akik életük kockáztatásával vállalkoztak erre a feladatra, s azután törzstiszti rangot értek el a honvédseregben. Így a 8. huszárezrednél megemlítettük lekcsei Sulyok Ede, Új Imre és a lengyel Marian Skolimowski főhadnagy, valamint Longin Wierzbicki hadnagy nevét. A 10-es huszároknál pedig Szontágh Frigyes hadnagyot, valamint a szintén lengyel Lipoty Surmackit – magyar nevén Zsurmay Lipótot. Egészítsük ki most e névsort azokkal a tisztekkel és altisztekkel, akik azután századosi rendfokozatot értek el a szabadságharc honvédseregében. A 8. Koburg huszárezrednél ilyen volt Hertelendy Károly és Lukács Károly hadnagy, Tölgyessy József főhadnagy, a lengyel Adam Poplawski hadnagy, valamint Arnulf Bees hadnagy (egy német bárói család ellengyelesedett tagja) és Georg Amsberg hadnagy.
A szökések kivizsgálása céljából később készült császári jegyzőkönyvek különösen Poplawskit és Amsberget hibáztatták. Tanúvallomások alapján szó szerint idézik például Poplawskinak a haza- indulás alkalmával százada magyar és szlovák katonáihoz intézett, tört magyarsággal elmondott szavait: „…A császár kutya f … a! Nektek most haza kell menni, védeni Magyarország! Aki nem jön, azt én levág!...“ (A huszárezredek „magyaros szellemét“, mint láthatjuk, az is jelezte, hogy ha külföldi születésű tisztjei ha nem is tanultak jól meg magyarul, érzelmi kitöréseiknek mégis a legénységtől és magyar tiszttársaiktól ellesett szavakkal adtak hangot.)
A 8. huszárezred egy másik, 1848. október 28-án este Janowból útrakelő századával kapcsolatban pedig az alábbi visszaemlékezést olvashatjuk: „… Amsberg hadnagy szakasza késett. A hannoveri születésű, magyarul alig beszélő fiatal tiszt magánkívül, izgatottan vágtatott szakaszához. Itt mindkét kezében pisztolyt tartva sürgette embereit…“. E század, melyet Földváry Károly alszázados vezetett, különben november 1-jén Sambor közelében bekerítésbe került és kénytelen volt megadni magát. Földváryt rangfosztás mellett várfogságra ítélték. Amsbergnek azonban sikerült megszöknie és századosként küzdötte végig a szabadságharcot.
A „magyar üggyel“ rokonszervező magyar, vagy nem magyar származású tisztek mellett e két ezrednél is kiemelkedő szerep jutott az altiszteknek. Az egyszerű, paraszti származású László Károly tizedes például a 10. Vilmos huszárezredben szolgáló szakaszát a következő, maga fogalmazta mintára eskette fel: „Mi magyar hű vitézek esküszünk a magyarok Istenére, hogy magyar hazánk védelmére utolsó csepp vérig készek vagyunk: elszánva azt mindenünk feláldozásával oltalmazni, mert az minket azon felszólítással hí, hogy aki őt megmenteni nem siet, az czudar, az nem magyar…“ Azzal ötven emberének már ki is adta a „Nyergelj! Fordulj! – parancsot, és ötnapi szakadatlan menet, meg egy kemény összecsapás után – melyben tizennégy emberét elvesztette – október 16-án a lakosság ünneplése között bevonult Taracközre. László csapatával novembertől az erdélyi hadszíntéren küzdött, s, mint a Somogy megyei önkéntes huszárszázad kapitánya fejezte be a szabadságharcot.
A 10. huszárezred másik két századának szökését szintén három altiszt – későbbi honvédhuszár százados -, Bukovits Károly őrmester, valamint Panker Alajos és Rácz Boldizsár tizedes szervezte meg.
A leghihetetlenebb, egyben legkalandosabb vállalkozások azonban azokhoz a huszárezredekhez kötődtek, amelyek több száz kilométerről kísérelték meg a hazatérést. Ezek közül mindenekelőtt a jászkunsági sorozású 12. Nádor huszárezredet kell megemlítenünk.
Az 1848. szeptember végén Prágától északra állomásozó ezred katonái a hírlapok és magánlevelek útján értesültek Jellačić betöréséről, s azt is tudták, hogy hazavezénylésükről már egyezmény született. Az utóbbit elrendelő konkrét parancs azonban csak nem akart megszületni. Ebben a helyzetben érkeztek meg a magyar kormány titkos megbízottjai – Kossuth említett kiáltványával – hogy az ezredet a bécsi hadügyminisztérium utasításának hiányában is hazatérésre bírják. Egyikük, Kászonyi Dániel szeptember 29-én tárgyalt az ezred megbízhatónak tartott magyar tisztjeivel, akiknek távoztával egy Balla Endre nevű tizedes kereste fel Kászonyit. Balla kifejtette, hogy néhány társával kész azonnal útra kelni, melytől Kászonyi megannyi ellenérve ellenére sem tágított. A párbeszéd Kászonyi későbbi emlékiratai szerint végül ekként zárult:
„ Balla: Hány nap alatt érhetünk haza ?
Kászonyi: A szokásos útvonalon haladva és a rendes menetteljesítményt alapul véve 18–20 nap alatt.
Balla: Nekünk elég lesz egy hét is. Majd a legrövidebb utat választjuk és éjjel – nappal lovagolni fogunk!“
S visszautasítva a Kászonyi által felajánlott pénzsegélyt – mondván: pénzre feladata teljesítéséhez Kászonyinak sokkal inkább szüksége van, mint neki, még csak arra vesztegetett időt, hogy egy térképet szerezzen és hét készenlétben álló társával még aznap éjjel megindult Magyarország felé. Bajtársaival szerencsésen meg is érkezett. Itthon a szabadságharcot végig küzdve századosként fejezte be katonai pályafutását.
Balla és társai példáját hamarosan az ezred több százada követte. A nagy távolság és a Magyarországra vezető utat elálló császári katonaság következtében azonban csak két szökési kísérlet járt sikerrel. Sréter Lajos kapitány és Dessewffy Dénes hadnagy ötven huszára, valamint az őket követő, Virágh Gedeon és Hollán Hugó főhadnagy vezette kétszáz huszár, akik szerencsésen haza érkeztek. A harmadik – sikeres- hazatérés Udvardy Ferenc tizedes nevéhez fűződik. A sorozatos szökések következtében a császári hadvezetés az ezredet 1849. május végén Csehországból az itáliai hadszíntérre vezényelte. Útközben – még Ausztria területén - az ezred két százada Mauthausen környékén „fellázadt” és altisztjei vezetésével megpróbált Magyarországra jutni. Az egyik század súlyos, veszteség teljes harcok után fogságba esett. Az Udvardy Ferenc vezette, mintegy száz főnyi századnak azonban sikerült áttörnie és csatlakoznia a honvédsereghez.
Az említett, huszárjaikat haza hozó tisztek közül Sréter alezredesi, Dessewwffy és Virágh őrnagyi, Hollán – valamint a velük hazatérő altisztek közül – Lauber Ignác és Lázár Sándor századosi rendfokozatot ért el a honvédseregben.
A császári-királyi hadseregben még két további magyar huszárezred szolgált: az 5. Radetzky és a 7. Reuss ezred. 1848/49-ben mindkettő a Habsburg Birodalom észak- itáliai tartományaiban állomásozott. Az 1848 őszén bevezetett hírzárlat – a hazulról érkezett levelek cenzúrázása – következtében itt tömeges szökésekre nem került sor. Szórványos kísérletek azonban történtek. A Pesti Hírlap egyik november végi száma például azt közölte, hogy „19 huszárunk az itáliai hadseregtől a napokban Pestre érkezett.“. (A hír valószínűleg az 5. Radetzky huszárezredtől haza szökött, Udvardy János tizedes – később honvédhuszár százados – vezetése alatt dezertált huszárokat takarja.)
A hazatért huszárszázadokkal a szabadságharchoz csatlakozott császári- királyi huszárezredek száma 9 és félre (72 századra) nőtt. (Itt megjegyezzük, hogy a császári-királyi hadsereg valamennyi – azaz 12 – huszárezredét Magyarország állította ki.)
A császári-királyi hadsereg magyar alakulatainak csatlakozása felbecsülhetetlen nyereséget jelentett a honvédsereg számára. Maga a létszám sem volt elhanyagolható, hiszen kb. 30 ezer, évek óta szolgáló, jól kiképzett katonáról volt szó, akik többsége – a szerbek elleni háború eredményeként – harci tapasztalatokkal is rendelkezett. Nem véletlen tehát, hogy az első 12 honvédzászlóalj mellett ezek a volt császári -királyi alakulatok lettek a szabadságharc katonailag legmegbízhatóbb csapattestei. E mellett ezek az alakulatok biztosítottak kiképző kereteket az újonnan alakuló honvédzászlóaljak, valamint huszárezredek számára, mely nagymértékben meggyorsította ezek hadrafoghatóságát.
A soralakulatok 1848 októbere folyamán gyakorlatban már megtörtént döntése – az Országos Honvédelmi Bizottmány, vagyis a forradalmi magyar kormány fennhatóságának elismerése – végül is Mészáros Lázár hadügyminiszter november 27-én kiadott rendeletével „legalizálódott“. Ez megszüntette a honvéd- és a soralakulatok közti különbséget, illetve a kettő összeolvasztása révén deklarálta az egységes magyar honvédsereg létrejöttét. (A honvédseregbe betagolt huszárezredek azonban a szabadságharc végéig, a sorzászlóaljak pedig 1849. június közepéig megtartották a császári királyi hadseregben viselt hadrendi számukat.)
