E) A KÜLFÖLDI LÉGIÓK
E) A KÜLFÖLDI LÉGIÓK
Az előző fejezetben már szóltunk arról, hogy a honvédsereg kötelékében külföldi légiók is alakultak. Ezek szervezetükben és létszámukban 1849 tavaszán, illetve nyarán teljesedtek ki.
A császáriak által bevezetett határzár ellenére 1848/1849 fordulóján, 1849 tavaszán sok lengyel önkéntes érkezett Galíciából. Ennek nyomán egyre több kisebb – nagyobb létszámú lengyel alakulat szerveződött. Ezek egy része Józef Wysocki már említett l. zászlóaljához, valamint dzsidásszázadához hasonlóan részt vett a tavaszi hadjáratban. (Wysocki lengyelei a Damjanich tábornok parancsnokolta III. hadtest kötelékében szolgáltak, s a Poniński vezette dzsidások különösen kitüntették magukat a március 5-i szolnoki ütközetben. Az 1. lengyel zászlóalj pedig az április 2-i hatvani ütközetben, az április 6-i isaszegi csatában, valamint Vác bevételénél – április 10. – jeleskedett.)
A lengyel csapatokat májusban Miskolcon vonták össze, ahol Wysocki – akkor már tábornok – parancsnoksága alatt megalakult belőlük a lengyel légió. Állománya 3, egyenként 4 századot számláló gyalogos zászlóaljat, két – 2-2 századból álló – dzsidásezredet, valamint két tüzér fél-üteget tett ki. Létszáma 1849. július közepén – amikor az oroszokkal vívott harcok következtében már viszonylag jelentős veszteségeket szenvedett – 2300 fő volt. A légió megalakulását követően a Felső-magyarországi sereg kötelékébe került. Június közepétől részt vett a Galícia felől betört orosz fősereg elleni harcokban, majd július közepétől a Tiszai sereg, illetve a hónap végétől a Szegednél összpontosított fősereg részekén Haynau császári fősereg ellen küzdött. A légió maradványa a szabadságharc végén Szerbián át török földre menekült.
A lengyeleknek azonban volt egy másik légiójuk is, az erdélyi seregben. Ennek szervezése 1849 januárjában kezdődött, részben önkéntesekből, részben pedig a császári sereg magyar fogságba esett lengyel nemzetiségű katonáiból. 1849 júliusában az erdélyi lengyel légió 2 gyalogos zászlóaljat és két – egyenként szintén 2 századból álló – dzsidásezredet számlált, mintegy 1200-1300 fővel. A légió 1. zászlóalja júliusban a Beszterce körüli harcokban tűnt ki, míg a Szamosújváron, illet Kolozsvárott szerveződő 2. zászlóalj csak az utolsó, augusztusi harcokban vett részt. A két zászlóalj végül az észak-erdélyi sereg maradványaival Kazinczy Lajos Erdélybe érkezett hadtestéhez csatlakozott, melynek augusztus 24-25-i zsibói fegyverletétele előtt Nagybányára vonult és feloszlott. Katonái rejtek-utakon megpróbáltak hazajutni Galíciába. Az erdélyi dzsidások még részt vettek Bem augusztus 5-én Nagycsűrnél, valamint 6-án Nagyszebennél vívott csatájában, melyben jelentős veszteségeket szenvedtek. Maradványuk Bem tábornok kíséretét adta, aki augusztus 17-én szintén a Törökországba való menekülés mellett döntött.
A német légió Peter Giron őrnagy 1848 novemberében alakította 1. zászlóalja – 2 század – a Feldunai sereg, illetve a VII. (feldunai) hadtest kötelékében küzdötte végig, a világosi fegyverletételig a szabadságharcot. Maga a parancsnok, Giron a december 28-i bábolnai ütközet során azonban megsérült, s Nagyváradra került. Kiküldött toborzó tisztjei révén itt a következő hónapokban újabb és újabb századokat állított fel, melyek részben a zarándi dandárhoz, részben pedig az erdélyi sereg Csucsa – Bánffyhunyad térségét biztosító különítményéhez kerültek. Ezek alkották a légió 2. zászlóalját. (Hatvani Imre őrnagy említett májusi abrudbányai expedíciója során a zarándi dandárhoz beosztott német századok is jelentős veszteséget szenvedtek.)
A 3. zászlóalj szervezésére 1849 májusában – júniusában a fővárosban került sor. Mivel az említett két zászlóalj legénysége döntő mértékben magyarországi németekből és magyarokból toborzódott – s az is feszültséget okozott, hogy ők magasabb zsoldot kaptak, mint a honvédzászlóaljak katonái – június közepén Görgei, mint hadügyminiszter elrendelte a légió 2. és 3. zászlóaljának egyesítését, illetve abból a 126. honvédzászlóalj megalakítását. Ennek parancsnoka a mecklenburgi születésű August Thomstorff őrnagy – később pedig Járossy Ádám alezredes – lett. A zászlóaljat a későbbiekben Baja védelmére vezényelték, majd a Délvidéken összpontosított fősereghez osztották be. Az általános fegyverletételt követően török földre menekült.
A 126. honvédzászlóalj megalakításakor a légió néhány százada Erdélyben maradt, s továbbra is viselte a német légió elnevezést. Csakúgy, mint a légió „kassai osztálya“, melyet Korn Fülöp százados toborzott 1849 tavaszán, Kassán és környékén. Ez utóbbi a IX. felső-magyarországi hadtesthez nyert beosztást.
Viszonylag jelentős erőt képviselt a szabadságharc olasz légiója is. Ennek az alapját a 16. Zanini gyalogezrednek azon két százada képezte, melyek az ezred 1. zászlóaljának januári átállása, valamint a 2. zászlóalj kápolnai csatában történt fogságba esése után a honvédsereg kötelékében maradtak. A két századra alapozva 1849 áprilisában, Debrecenben kezdődött el az olasz légió szervezése. A császári sereg magyar fogságba esett olasz katonáihoz intézett felhívás alapján sokan jelentkeztek az alakuló légióba. (Elsősorban a Buda május 21-i bevételekor fogságba esett 23. Ceccopierri gyalogezred zászlóaljának katonái közül).
A légió végleges megalakítása az 1849. május közepén Magyarországra érkezett báró Alessandro Monti nevéhez fűződik. Monti 1848 tavaszáig századosként a császári-királyi hadseregben szolgált, majd onnan kilépve őrnagyi, illetve alezredesi rangban részt vett az olasz szabadságharcban. A honvéd ezredessé kinevezett Monti jó és szakértő szervezőnek bizonyult. Július közepére megalakította a légió 6 századból álló, 600 főt meghaladó 1. zászlóalját, valamint vadász századát, továbbá – a már említett 7. Kress könnyűlovasokra alapozva – lovas századát. A légió részét képezte továbbá a Zaniniak fent említett 2 százada – a 2. olasz zászlóalj -, mely a légiótól elválva időközben az erdélyi hadszíntérre került. (Ez kezdetben a zarándi dandárban, majd a Gyulafehérvár várát ostromló hadosztályban szolgált.) Az utóbbi alakulatot is beszámítva július közepén az olasz légió 1050 katonát számlált.
Monti július végén hadosztályparancsnok lett a Szegednél összpontosított főseregben, de hadosztályába került a légió is, melynek vezetését Giovanni Merlo őrnagy vette át. A Dembiński tábornok parancsnoksága alatt álló sereg ezt követően Temesvárig vonult vissza. Utóvédjét részben az olasz légió képezte, mely több alkalommal is kitűnt az üldözőkkel, a Haynau vezette császári főseregének csapataival vívott harcokban. A légió a döntő jelentőségű augusztus 9-i temesvári vereséget követően is megőrizte zárt rendjét és – a lengyel légióval együtt – ők biztosították Mehádiánál Kossuth és a többi menekülő útját Orsova, illetve a török határ felé. Augusztus18 - 20-án azután a légió 445 főnyi maradványa – melyhez az addig Erdélyben küzdő két század is csatlakozott – elhagyta az országot.
