III. A SZÁZADOSOK KÉSŐBBI SORSA

Teljes szövegű keresés

III. A SZÁZADOSOK KÉSŐBBI SORSA
Az 1848/49-es szabadságharcot követő tömeges megtorlás elsősorban a honvédsereg volt katonáit érintette. A Bécsben, illetve a Magyarországon teljhatalommal rendelkező császári főparancsnok, Haynau által kiadott rendelkezések szerint mindazok a volt császári- királyi tisztek, akik szolgálatot vállaltak a honvédseregben, hadbíróság elé kerültek. Ezen túlmenően hadbírósági eljárás várt a honvédsereg önálló seregtest-parancsnokaira – ez persze többségében egybe esett az előbbi kategóriával – valamint mindazokra a honvédtisztekre, akik ellen súlyosabb – általában politikai jellegű – vád volt támasztható. A honvédsereg többi tisztjét és katonáját pedig sorozó bizottság elé állították, s egészségügyi alkalmasság esetén közlegényként besorozták a császári hadseregbe.
A császári hatóságok retorzióját lényegében csak a komáromi, valamint a péterváradi várőrség katonái tudták elkerülni, akik a kapituláció fejében büntetlenséget élveztek. Ez a századosok esetében 363 főt jelentett – közülük 316-an Komárom, 47-en Pétervárad feladásakor tették le a fegyvert. Mintegy további 60 százados a szabadságharc végén emigrációba ment, s így kivonta magát a felelősségre vonás alól.
A századparancsnoki kar volt császári-királyi tisztekből álló része, valamint a politikai váddal illetett századosok – összesen mintegy 370 fő – tehát a honvédsereg 440 tábornokához és törzstisztjéhez hasonlóan hadbíróság elé került. (Politikai okokból többnyire azok a századosok kerültek vád alá, akik a magyar kormány által felállított vésztörvényszékek tagjaiként működtek.) A törzstisztekhez és tábornokokhoz hasonlóan a századosok zömét is Aradon, illetve Pesten, az erdélyi sereghez tartozókat pedig a nagyszebeni hadíróságon ítélték el. Noha a hadíróságok a századosok közel egyharmada esetében is halálos ítéletet hoztak, ezeket szinte kivétel nélkül hosszabb várfogságra változtatta a „legfelsőbb kegyelem“. Így végül is csak öt századost végeztek ki. A lengyel Karol d'Abancourt, Gödrössy (Gruber) Fülöpöt, Kolosy Györgyöt – akit a Lamberg gyilkosságban találtak bűnösnek -, valamint Sándor Lászlót, kilenc fogságba esett román felkelő kivégeztetése miatt. Az ötödik vértanú a szintén lengyel Konrad Rulikowski volt, akit Nagyváradon az orosz hadbíróság ítélt halálra a honvédsereghez való átállása miatt.
További 262 századost egykori császár-királyi tiszti rangjától megfosztva vagyonelkobzásra és börtönre ítéltek: 2 főt egy év, 45 főt két év, 3 főt három év, 15-15 főt négy, illetve öt év, 24 főt hat év, l főt hét év, 13 főt nyolc év, 1 főt kilenc év, 58 főt tíz év, 44 főt tizenkét év, 4 főt tizennégy év, 8 főt tizenöt év, 19 főt tizenhat év, 2 főt tizennyolc év, végül 1 főt húsz évvárfogságra. A viszonylag enyhe, két évre szóló ítéletek Nagyszebenben születtek. A 20 év sáncmunkával – kényszermunkával – Takács Zsigmond huszárszázadost tisztelték meg, aki 1848. szeptemberében szintén részt vett a törvénytelenül magyarországi katonaság főparancsnokká kinevezett Lamberg tábornok meggyilkolásában. Mintegy további 80 százados rangfosztása után szabadon engedtek. ők többnyire azok közül kerültek ki, akik még 1848 előtt léptek ki a császári – királyi hadseregből – ellenük egy 1850 nyarán született rendelet alapján beszüntették a vizsgálatot. Végül 30 századost felmentettek. (Elsősorban olyan nyugalmazott császári – királyi tisztek tartoztak ide, akik a nem a harcoló csapatoknál, hanem valamilyen „béke beosztásban“ – térparancsnokként, kórházi felügyelő tisztként, stb. – teljesítettek szolgálatot a szabadságharcban.)
Az elítélt századosok zöme 1852 és 1855 között amnesztiában részesült. Tizenhárman azonban – akik az egykori magyar nemesi testőrség tagjai voltak -csak 1856-ban, heten pedig csak 1857-ben nyerték vissza szabadságukat. Legutoljára, 1858-ban a már többször említett Georg Amsberg, valamint 1859-ben Hegyesi Sándor kapott kegyelmet.
Végül megemlítjük, hogy néhány századost távollétében szintén halálra ítéltek. Így a törökországi emigrációban tartózkodó Ludwig Collint és Dercsényi Istvánt, a Franciaországba menekült Dessoulmonstier Sándort, valamint a Magyarországon bujkáló Karácson Istvánt.
A büntetés másik formája, mint említettük, a honvédek és tisztek közlegényként történt tömeges besorozása lett. A Bécsi Hadilevéltár személyi nyilvántartó lapjainak tanulsága szerint a császári hadseregbe besorozott közhonvédek és altisztek száma 40 és 50 ezer között mozgott. (A számot azért nem lehet pontosan megállapítani, mert nem minden esetben tüntették fel, hogy az illetőt volt honvédként sorozták-e be.) A honvédtisztek esetében azonban már pontos adatok állnak a rendelkezésünkre.
Ezek szerint 2-2 ezredest, illetve alezredest, 37 őrnagyot, 519 századost, valamint 2191 hadnagyot és főhadnagyot soroztak be a szabadságharcot követően közlegényként a császári hadseregbe. Ez lényegében meghaladta a honvédsereg főtiszti karának – hadnagyok, főhadnagyok és századosok – egyötöd részét. A kényszer sorozottak mellett ugyanakkor viszonylag jelentős volt azoknak a száma is, akik önként álltak be a császári hadseregbe. Ennek többnyire egzisztenciális okai voltak. De gyakori volt az olyan eset is, amikor az ezzel az illető a reá váró büntetést akarta elkerülni. Sárossy Károly századosra, mint szökött nemesi testőrre például a hadíróság várt, de mivel gyorsan beállt egy magyar gyalogezredhez, szem elől tévesztették. Hasonlóan tett Balla Endre, a Csehországból haza szökött huszárból lett százados, aki, hogy elkerülje a felelősségre vonást, a szabadságharc után Ballay András álnéven egy császári magyar huszárezred katonája lett.
A besorozások első nagy hullámára 1849. augusztus végén, szeptember elején került sor, a világosi, valamint az azt követő fegyverletételek során fogságba esettek köréből. Az év végére, 1850. januárjára azután minden törvényhatóságnak el kellett készíteni a területükről származó, illetve ott élő volt honvédek és tisztek névsorát. Ezek alapján pedig azokat is sorozóbizottság elé idézték, akik a szabadságharc végén nem estek fogságba, hanem hazatértek. Így csak a bujkáló honvédek kerülhették el a besorozást. (Még az 1850-es évek derekán is soroztak be, főleg egykori császári-királyi katonákból lett honvédeket, azzal az indokkal, hogy a honvédsereghez történt átállásukkor még nem szolgálták le kötelező katona idejüket.)
A volt honvédtisztek esetében külön büntetést jelentett, hogy őket többnyire birodalom más országaiban állomásozó, nem magyarországi sorozású ezredeihez osztották be, gondosan ügyelve arra is, hogy azonos szakaszba, vagy századhoz legfeljebb csak egy-két tiszt kerüljön.
A nagyszámú volt honvéd és honvédtiszt besorozása viszont lehetetlen helyzetet teremtett a hadseregben. Napirenden voltak a szökések, megszaporodtak az öngyilkosságok – sokan nem bírták elviselni a megaláztatásokat -, s az elővigyázati rendszabályok ellenére több szervezkedésre is sor került. 1851-1852. fordulóján például a Hamburg és az ausztriai Radkersburg körzetében állomásozó ezredekhez besorozott honvédtisztek körében derítettek fel egy összeesküvést, melyet Kossuth megbízottai irányítottak. 1853-ban pedig az itáliai tartományokban az 52. gyalogezrednél szolgáló volt honvédtiszteket ítélte hosszabb–rövidebb börtönbüntetésre hasonló okok miatt a hadbíróság.
A fenti problémák végül is változtatásokra késztették a császári hadvezetést. 1852-ben elrendelték, hogy a továbbiakban a volt honvédeket is a „császár katonáiként“ kell kezelni, ezért tilos negatív megkülönböztetésük, az „ex-honvéd“, valamint a „Kossuth -kutya“ megszólítás használata. Ugyanakkor lehetővé tették, hogy a volt honvédek, illetve tisztek további katonai szolgálatukat pénzen megválthassák. Ez ugyan jelentős összeg – 500 forint – volt, sokan azonban élni tudtak a lehetőséggel. Egyidejűleg pedig számos volt honvédtisztet tartósan szabadságoltak. (Többségüket egészen a 10 éves szolgálati idő leteltéig, 1859-ig.) Sőt, a tiszti pálya lehetőségét is megnyitották a kényszerbesorozottak előtt. Ennek eredményeként számos egykori honvédtiszt az 1850-es évek közepén, vagy második felében a császári hadseregben is tiszt lett. ők ezt követően többnyire kiléptek a szolgálatból, jó néhányan viszont fényes karriert futottak be a következő évtizedekben. Az egykori honvéd századosok közül Balogh István és Gázmán Károly például ezredes, Hannenheim János József vezérőrnagy, Gabriányi József, Jelencsik Vince és Vakaczek Sándor pedig altábornagy lett.
A szabadságharc végén emigrációba ment honvéd századosok a törökországi internálást követően – mely 1851. tavaszáig tartott – szétszóródtak a nagyvilágban. Néhányan a török hadsereg tiszjei lettek, mint például Bíró (Richter) Ignác, Divitsek György és Taschler (Pozsonyi) József. Mások a magyar emigráció párizsi és londoni központjában telepedtek le, míg megint mások áthajóztak az Újvilágba. (Komárom várának feladásakor több tucat tiszt szintén emigrált, s többségük szintén Amerikában telepedett le. ők alapították az Iowa állam beli New Budát.) Több egykori honvédtiszt pedig az akkor felfedezett ausztráliai aranymezőkön próbált szerencsét.
Az emigráns honvédtisztek zömét ismét összehozta azonban 1859, amikor a francia-olasz-osztrák háború idején úgy tűnt, hogy Magyarország függetlenségének kivívása megvalósítható. III. Napóleon francia császár Cavour szárd miniszterelnök, valamint Kossuth szövetségkötésének eredményeként megalakult az olaszországi magyar légió. Ebben, majd az l860-ban Garibaldi alatt szervezett magyar légióban, mely végül az „olasz királyi hadsereg magyar segélyserege“ lett, s egészen a kiegyezésig fennállt, története során mintegy harmincöt '48-as honvéd százados is szolgált, hosszabb – rövidebb ideig. Közülük többek nevét az olasz történetírás is számon tartja. Így például Dunyov Istvánét, aki a volturnoi csata egyik hőse volt, vagy Dobay Károlyét, aki végül az olasz királyi hadsereg tábornoka lett. De jelentős szerepet játszott a légió történetében Asztalfi Kristóf, Figyelmessy Fülöp, Kun Béla, Radnich János, Simoncsics József, Vavrek János, Verdősy József, valamint a hősi halált halt Tóth Sámuel egykori honvéd százados is.
Az Amerikai Egyesült Államokba kerültek közül többen a polgárháborúban jeleskedtek. Az egykori századosok közül Georg Amsberg, Gallik (Gállfi) András, Pomutz György és Toplányi Sándor tábornoki, Figyelmessy Fülöp, Mihalóczy Géza – róla, hősi halálát követően egy erődöt neveztek el – és gróf Wratislaw Ede pedig ezredesi rendfokozatot ért el az északiak seregében.
Ugyancsak többen vállaltak szolgálatot Klapka tábornok 1866-ban a porosz–olasz–osztrák háború kapcsán alakított poroszországi magyar légiójában. Így Grisza Ágoston, Komáromy György, valamint Kövi Albert.
Végül az 1863-as lengyel felkelésnek is volt három egykori honvéd százados résztvevője: Kerkápoly Tivadar, Székely Lajos, valamint Andreas Ott. (Az orosz fogságba esett és Szibériába hurcolt Székely Lajos a kiegyezés után Andrássy miniszterelnök közbenjárására szabadult.)
Az itthon maradt honvéd századosok egy része viszont a hazai ellenállási mozgalomból vette ki a részét. Anau József, Borbáth László, Endreffy Károly, Gál József, Jeney József, Knezoviczky István, Nagy Sámuel, Panker Alajos, Plachy Lajos, Somogyi József, Tarsoly Gergely, Varga Antal, Vass István, Várady Dániel, Vischer Konrád és Zeyk László az 1850-es, illetve 1860-as évek különböző önkényuralom-ellenes szervezkedéseiben vettek részt, s ezért börtönbüntetést szenvedtek. Ennél tragikusabb lett Kossuth egyik megbízottjának, Andrásffy Károlynak, valamint Hegymeghy Somának a sorsa. Az előbbiről már szóltunk, Hegymeghy bűne pedig az volt, hogy a Noszlopy Gáspár vezette szervezkedés céljaira egy császárhű földbirtokos meggyilkolásával próbált pénzt szerezni. Mindkettőjüket kivégezték.
A Magyarország függetlenségét célul kitűző mozgalmak legjelentősebbike pedig egyenesen egy '48-as százados, Nedeczky Istvánnak a nevéhez fűződik. ő 1864-ben Almásy Pál volt országgyűlési képviselővel közösen szervezett kiterjedt hálózatot, egy új szabadságharc kirobbantása érdekében.
Igaz, ezzel szemben azt is el kell mondanunk, hogy viszonylag szép számmal akadtak olyan honvédtisztek is, akik hivatalt vállaltak az önkényuralom időszakában. Az egykori századosok közül például Hild Károly, Kovács Ágoston, Lázár József, Mészáros Ferenc, Rudnyánszky Béla, Szalai Nikodém és Zelenák János. Ennek azonban általában nem politikai, hanem anyagi, megélhetési okai voltak. Ezt bizonyítja sok viszszaemlékezés is, melyben arról olvashatunk, hogy az említettek általában igyekeztek segíteni a bajba jutott hazafiakon – gyakran egykori tiszttársaikon.
Az 1850-es évek egzisztenciális bizonytalansága, kilátástalansága különben általánosan jellemző volt az egykori honvédtisztekre. A földbirtokosokból, vagy iparosokból lett tisztek ugyan visszatérhettek régi foglalkozásukhoz, de ők volt lényegében csak egy szűk réteget alkottak. Az egykori állami és vármegyei hivatalnokokat, tisztviselőket honvéd múltjuk következtében azonban vagy nem alkalmazták, vagy politikai nézeteik miatt ők maguk nem voltak hajlandók arra, hogy az önkényuralmi rendszer szolgálatába álljanak. Mellettük ott volt a jurátus ifjúságból, lett honvédtisztek csoportja, mely szintén képzettségéhez, társadalmi helyzetéhez mért állást szeretett volna. S folytathatjuk a sort az egykori császári-királyi altisztek gárdájával, akik tíz – tizenöt – húsz év katonai szolgálat után most megélhetés nélkül maradtak. A nyugalmazott tisztekkel, akik a szabadságharcban való részvételük miatt elvesztették nyugdíjukat, az ügyvédi gyakorlattól ugyanezért eltiltott ügyvédekkel, stb.
A társadalom persze segített, ahol tudott. A hazafias érzésű földbirtokosok, a városok, falvak szép számmal alkalmazták őket gazdatisztként, uradalmi ispánként, családi nevelőnek, jegyzőnek, stb., ez azonban nem volt elég. Majd csak az 1850-es évek második felében indult meg lassan a „kapitalizálódás“, hogy a kiegyezést követően felgyorsulva álláslehetőséget biztosítson a volt honvédtiszteknek is. A gyárak és vállalatok létesítése, az út- és vasútépítések, folyószabályozások kapcsán egyre több szakemberre, hivatalnokra lett szükség. Több olyan magán-társaságról is tudunk – pld. Duna-Gőzhajózási Társaság, Első Magyar Általános Biztosító Társaság – mely jelentős számú '48-as honvédtisztet foglalkoztatott az 1850-es évek második, illetve az 1860-as évek első felében.
Az igazi megoldást azonban végül is a kiegyezés hozta meg számukra. Az alkotmány visszaállításával a megyei önkormányzati hivatalok; az állami közigazgatási, jogi, stb. intézmények is megnyíltak számukra. Sőt, most már kimondottan előnyt jelentett egykori '48-as honvédtisztnek lenni. A következő két évtizedben a vármegyék tisztségviselőinek megválasztásánál, a különböző állami hivatalok betöltésénél kimondottan jó ajánlólevélnek bizonyult a honvédtiszti múlt. Alispánok, szolgabírák, törvényszéki bírók sora került ki a volt honvéd századosok közül is. Az utóbbiak között megemlíthetjük Czorda Bódogot, aki végül a budapesti ítélő tábla elnöke lett, valamint Kozma Sándort, aki szintén kúriai bíróként és királyi tanácsosként fejezte be pályafutását.
E mellett a politikai közéletben is fontos szerepet játszottak. 71 honvéd századosról tudunk például, akiket egy-, vagy több cikluson át országgyűlési képviselőként tevékenykedtek – közülük Bánó József a képviselőház alelnöke lett. Draskóczy Gyula, Földváry József, Hertelendy Kálmán, Kiss Miklós, Lázár Mihály, br. Lipthay Béla, Molnár István Plachy Lajos, Szabó Kálmán, gr. Szapáry Géza és Waechter Frigyes pedig vármegyei főispánok lettek. Még két miniszter is került ki az egykori századosok közül: Péchy Tamás, aki 1875. és 1880. között a közlekedési tárcát vezette, valamint Szende Béla, aki 1872-től 1882-ben bekövetkezett haláláig honvédelmi miniszter volt.
Nem csak a közhivatalokban, a jogi intézményekben és a politikában, de sok más területen is fontos szerephez jutottak a kiegyezést követő időszakban az egykori honvédtisztek. Az 1869-ben létrehozott magyar királyi honvédség törzstisztjeinek kétharmad részét a szabadságharc őrnagyai, alezredesei és ezredesei közül válogatták ki. Ugyanakkor mintegy 160 '48-as honvédszázadost is „reaktiváltak“, igaz többségük – az idősebb korúak – „szolgálaton kívüli“, azaz tartalékállományba került. A fiatalabb, aktív szolgálatot vállalók közül többen itt is magas „polcra“ jutottak. Szvetics József altábornagy és a Ludovika Akadémia parancsnoka, Dőry Lajos és Kutassy Ignác vezérőrnagy lett, Bernát Albert, Rakusz Lajos, Rényi György, Svajczer Gábor és gr. Vay László pedig ezredesként fejezte be a szolgálatot.
A tudományos életben korának ismert személyisége volt Ballagi Mór bölcsész, Galgóczy Károly mezőgazdász és író, Jakab Elek országos allevéltárnok, gróf Lázár Kálmán ornitológus, Úrházy György és Vajkay Károly – mindannyian a Magyar Tudományos Akadémia tagjai. Neves orvos lett Bakody Tivadar, a hasonszervi gyógymód magyarországi meghonosítója. S jó hírnevet szerzett hazánknak az angliai emigrációban maradt orvos, Duka Tivadar, valamint a szintén Angliában élő Zerffi Ignác, aki a Brit Királyi Történeti Társaság igazgatója lett.
A kulturális és művészeti, irodalmi élet ismert szereplői között tartjuk számon Degré Alajost, az írót, Feleki Miklós és ifj. Lendvay Márton a színészeket, Muraközy János festőt.
Meg kell említenünk továbbá báró Podmaniczky Frigyest, aki nemcsak Budapest közéletében játszott fontos szerepet – s megírta humorral teli visszaemlékezésit szabadságharcos pályfutásáról -, de akinek „keze nyomát“ ma is több fővárosi középület őrzi, mivel 1873-tól ő volt a fővárosi közmunka tanács elnöke.
Végül szólnunk kell Houchard Ferenc és Kenessey Albert hajóskapitányokról, akiket a modern magyar hajózás úttörői között tartunk számon és Pap Gáborról, aki a komáromi egyházkerület református püspöke lett.
A kiegyezés idején még életben volt honvédtisztek idősebb generációi életkoruknál fogva már kevésbé élhettek az új lehetőségekkel. Közülük az egykori császári-királyi tiszteket rehabilitálták, azaz visszakapták rendfokozatukat, nyugdíjjogosultságukat, vagy ha ilyen nem volt, „kegydíjat“ állapítottak meg számukra.
Sokak egzisztenciális problémáinak enyhítésére azonban nem maradt más, mint a honvédegyleti segély. Az első honvéd egyletek már 1861-ben, a rövid alkotmányos éra idején megalakultak, de a provizórium bevezetésekor betiltották működésüket. A kiegyezés után ismét létre jöttek a honvédegyletek, melyek megyénként, illetve a nagyobb városokban szerveződtek. Céljuk elsősorban a keresetképtelenné vált honvédek segélyezésének megszervezése volt. (Jóllehet az emigrációból haza tért Perczel Mór tábornok, valamint elvrokonai szerették volna a honvédegyleteket kiegyezés-ellenes tömegerővé formálni. Az Andrássy – kormány kiadott intézkedései azonban ennek elejét vették, az egyletek működésének terét a jóváhagyás során az érdekvédelemre szorították.)
A honvédegyletek segélyezési tevékenységének alapját maga az uralkodó, Ferenc József vetette meg, aki a kiegyezés „örömére“ 100 ezer koronás alapítványt tett az „1848/49-es események“ során – innen és túl – károsodott személyek számára. (Ennek az összegnek tehát csak a fele illette meg a szabadságharcban magyar oldalon részt vett, megcsonkult, vagy életkoruk következtében munkaképtelenné vált katonákat.) A további forrást a segélyezésre a magánszemélyek adományai, valamint különböző jótékonysági rendezvények – pld. bálok – fölajánlott bevételei jelentették.
Ám a bevételek az 1870-es évek elejére elfogytak, illetve a jogosultak között járadék, vagy egyszeri segély formájában kiosztásra kerültek. A honvédegyletek pedig sokáig hiába kérték törvény megszavazását az egykori honvédek és tisztek támogatására. A parlament végül csak 1895-ben hozott törvényt az 1848/49-es szabadságharc veteránjainak államilag garantált nyugdíjáról. Tehát akkor, amikor már viszonylag kevesen voltak életben.
Így elmondhatjuk, hogy 1848 honvédei és tisztjei többségénél az anyagi megbecsülés hiányát legfeljebb a társadalom részéről érzékelhető tisztelet és szeretet kompenzálhatta. Bizonyára ezért sem mulasztották el fejfájukon feltüntetni, hogy a szabadságharc katonái voltak.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages