ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
A történetírás objektivitásáról és szaktudományos jellegéről máig komoly, sőt egyre komolyabb viták folynak. Egész történetírói iskolák alakulnak annak bizonyítására, hogy a történelmi tény nem létezik, csak értelmezésekről és az értelmezések értelmezéséről beszélhetünk. S minden bizonnyal minden ilyen állítás mögé komoly építmények emelhetők. A történetírás az ókorban és a középkorban még az irodalom egyik alműfaja (is) volt, s valójában csak a 17–18. században vált önálló diszciplínává.
Ha az érdeklődő olvasó például Magyarország honfoglalás kori vagy második világháborús történetéről olvas, az eltérő értelmezések és megközelítések olyan kavalkádjával találkozik, hogy csak kapkodja a fejét. De még Mohács esetében is azt tapasztalhatjuk, hogy legalább három-négyféle elbeszélésmódra lelhetünk azzal kapcsolatban, hogy Mohács törvényszerű végkimenetel, okozat, ok vagy elhanyagolható tényező volt-e a középkori magyar állam történetében. De ettől még annyi bizonyos marad, hogy Mohácsnál nem mi győztünk, ahogy az is bizonyos, hogy a m agyar törzsszövetség a 9–10. század fordulóján birtokba vette a Kárpát-medencét vagy az, hogy a második világháborút nem a győztes oldalon fejeztük be.
Mindezt azért tartom fontosnak előrebocsátani, mert Bona Gábor professzor jelen műve is azon történeti munkák közé tartozik, amelyek azt bizonyítják, hogy a történetírás objektív tudomány. Mert lehet vitatkozni azon, hogy 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc győzhetett volna-e vagy eleve vereségre volt ítélve; hogy jó döntés volt-e Bécs helyett Buda alá vonulni 1849 tavaszán; hogy a komáromi vagy a szegedi összpontosítás ígért-e több eredményt 1849 nyarán – de ezt a könyvet tanulmányozva, arról nemigen lehet vitatkozni, hogy kikből állt össze a szabadságharc hadseregét megszervező és az orosz intervenció bekövetkezéséig sikerre vezető honvéd tábornoki és törzstiszti kar.
A honvédsereg felső vezetésének kialakulását és átalakulását, a különböző politikai válságoknak a tisztikarra gyakorolt hatását, a tisztikar összetételét, tagjainak életrajzi forrásait, a kutatási nehézségeket bemutató igen alapos, a legújabb kutatásokat is hasznosító bevezető tanulmányok után több mint 1100 hosszabb-rövidebb életrajzot kapunk azokról, akik néhány hónapon vagy közel másfél éven át azon dolgoztak, hogy az önállóságát 1848 tavaszán visszanyerő Magyarország meg tudja védeni a polgári átalakulás vívmányait és a Habsburg-birodalmon belüli önrendelkezését.
Bona Gábor munkája már az első megjelenésekor egyfajta historiográfiai fordulatot jelentett a magyar történetírásban: a ,,hivatalos”, a politikatörténeti szempontokat érvényesítő történetírással szemben visszaadta 1848–49 katonáinak becsületét, amikor bemutatta azokat a döntési helyzeteket, amelyek elé 1848 nyarától kerültek, s amikor meggyőzően bizonyította, hogy a szabadságharc katonai sikereinek magyarázata nem e tisztikar forradalmi, s főleg nem – mint röviddel előtte egy divatos szerző hirdette – világforradalmi elkötelezettségében, sokkal inkább alapos szakmai felkészültségében és a katonai kötelességteljesítés éthoszában keresendők.
De ez a munka jóval több annál. Immáron több történész nemzedék nőtt fel Bona Gábor jelen kötetének különböző kiadásain, illetve a honvédsereg századosi, főhadnagyi és hadnagyi karát bemutató vaskos és alapos munkáin. 1848–1849 hadserege az egyetlen, amelynek tisztikaráról, annak összetételéről gyakorlatilag száz százalékos feldolgozottsággal rendelkezünk – s ez Bona Gábor érdeme, aki ugyanolyan buzgalommal és gondossággal gyűjti a tábornokokra vonatkozó adatokat, mint az utolsó honvéd szekerészhadnagy anyagkönyvi bejegyzését. E munkának köszönhetően pedig nem csak a
honvédsereg tisztikaráról, de az egész haderő társadalmi összetételéről kapunk meggyőző képet.
Nálunk nagyobb országokban az ilyen kutatásokra kutatócsoportok jönnek létre – nálunk egyetlen ember munkájának eredménye ez a páratlan teljesítmény. Pontosabban, nem emberé. Az első és a további kiadásokat követően ugyanis leszármazottak, amatőr érdeklődők és szakemberek tucatjai küldtek kisebb-nagyobb kiegészítéseket az egyes életrajzokhoz. De – nem lehet elégszer hangsúlyozni – ezek az adatok azért épülhettek és épülhetnek be a történeti kutatásba, mert Bona Gábornak köszönhetően volt hová beilleszteni őket.
Jómagam húszéves voltam, amikor az első kiadás megjelent, s már akkor nagy örömmel olvasgattam az egyes, az addigi szakirodalom adatait kiigazító életrajzokat. Azóta több mint három évtized telt el, de továbbra is ugyanazt a szellemi izgalmat és kíváncsiságot érzem, amikor az életrajzok újabb, még bővebb, még alaposabb változatait kezembe vehetem, s alighanem ugyanígy érez a korszakkal foglalkozó valamennyi szakember, s az 1848–1849 iránt érdeklődő vagy az ősét a kötetben megtaláló olvasó is. Kevés ilyen hasznos könyvet írtak 1848–1849 történetéről; olyam művet, amelyet egymást követő nemzedékek hasznosítottak a jelenben és a jövőben is.
Hermann Róbert
a MTA doktora
a MTA doktora
