3. A TISZTIKAR VÁLSÁGA, A VÁCI NYILATKOZAT (1848. DECEMBER – 1849. JANUÁR)
3.
A TISZTIKAR VÁLSÁGA, A VÁCI NYILATKOZAT
(1848. DECEMBER – 1849. JANUÁR)
A TISZTIKAR VÁLSÁGA, A VÁCI NYILATKOZAT
(1848. DECEMBER – 1849. JANUÁR)
A császári csapatok általános támadását 1848. november elején az erdélyi osztrák hadtest támadása vezette be, amely hamarosan Erdély elvesztéséhez vezetett. Ebben kétségkívül szerepet játszott az a tény, hogy a honvédelem szervezése Erdélyben túl későn indult meg. 1848 októberére a tervezett négy honvédzászlóaljból még csak kettő – a kolozsvári 11. és a marosvásárhelyi 12. – alakult meg, és tovább súlyosbította a helyzetet, hogy még 1848 nyarán a Délvidékre vezényelték a 14. és a 15. székely határőrezred egyegy zászlóalját, valamint a 11. Székely huszárezred egy (két századból álló) osztályát, vagyis az erdélyi cs. kir. csapatok azon részét, amelyben bízni lehetett. Októberben a honvédzászlóaljak sorozása itt is megindult ugyan, de a támadás időpontjában forradalomhű reguláris katonai erő még alig volt Erdélyben.
A honvédelem szervezése lényegében két területen, Kolozsvár központtal: Észak-Erdélyben és a Székelyföldön folyt. Az észak-erdélyi magyar csapatok nagy része az anyaországból ide irányított mozgósított nemzetőrökből, valamint erdélyi nemzetőrökből és népfelkelőkből állt. Parancsnokuk br. Baldacci Emánuel kolozsvári születésű cs. kir. ezredes, az 51. gyalogezred vezénylője volt, aki 1848 tavaszától szeptember közepéig, mint az Országos Nemzetőri Haditanács elnöke tevékenykedett, s akit a kormány október 27-én honvéd tábornokká és az erdélyi csapatok főparancsnokává nevezett ki.85
| 85. | Életrajzára: A Pallas nagylexikona II. köt. – Svoboda i. m. 497. o. Elítélésére: Had-tört. Levélt. (HL.) Pesti hadbíróság 1851-6/11. |
Székelyföldön, a román felkelés és császári csapatok várható támadására tekintettel, az agyagfalvi székely nemzetgyűlés október 17-én általános hadkötelezettséget rendelt el. Ez valamennyi tizenkilenc és negyven év közötti férfilakosra kiterjedt, akikből aztán napok alatt négy dandár alakult.
A sereg magvát a 14. és 15. székely határőrezredek otthon levő egy-egy zászlóalja, a 11. Székely huszárezred 4 százada, valamint a 12. honvédzászlóalj és a frissen toborzott „Kossuth” huszárok (később 15. Mátyás huszárezred) egy osztálya alkotta. Ehhez csatlakozott mintegy tíz-tizenötezer nemzetőr és népfelkelő, amely komoly erőt képviselt, mi-vel a katonaviselt (határőri szolgálatot teljesített) székelységből került ki.86 A fegyverzetben, felszerelésben mutatkozó hiányosságok és a tüzérség teljes hiánya ugyan csökkentették harci értéküket, az eseményekre azonban végül is nem ez, hanem a katonai vezetők, a parancsnokok megalkuvó magatartása gyakorolt döntő befolyást.
| 86. | NAGY SÁNDOR: Háromszék önvédelmi harcza 1848–49. Kolozsvár, 1896. 31–37. o. – KOVÁCS ENDRE: Bem József. Bp., 1954. 286–287. o. Legújabban: EGYED ÁKOS: Háromszék 1848–1849. Bukarest, 1978. |
A székely dandárok parancsnokai: Josef Betzmann és Donáth György alezredesek, Franz Dosner ezredes, valamint a főparancsnok Dobay Károly és Sombori Sándor ezredesek a császári-királyi hadseregben eltöltött több évtizedes szolgálat következtében nem voltak alkalmasak egy népi honvédelmi ihletésű forradalmi sereg vezetésére. Noha az árulásig közülük csak a német származású Betzmann és Dorsner jutott el, a többiekre is csak addig lehetett számítani, amíg egy-egy román felkelő tábor szétverése volt a feladat. Mihelyt reguláris császári csapatokkal kerültek szembe elbizonytalanodtak, múltjuk szembekerült magyar patriotizmusukkal, és két kő között őrlődve csak félmegoldásokig jutottak.
A november 5-én Marosvásárhely mellett elszenvedett vereség hatására előbb Dorsner ezredes jelentette be Csíkszék, néhány nap múlva pedig Betzmann alezredes közölte Udvarhelyszék meghódolását. Bár a Nagyszebenben székelő császári főhadparancsnokság fennhatóságának elismerésének fejében a székely határőrezredeket nem fegyverezték le, és a székeket sem szállták meg császári csapatok, ezek az események előre vetítették Erdély elvesztését.87
| 87. | Egyedül Háromszék tartotta magát tovább, melynek Dobay és Sombori sürgette kapitulációja 1849 januárjában Bem tábornok csapatainak közeledése következté-ben nem lépett érvénybe. |
A Székelyföld meghódoltatása után a Karl Urban ezredes vezette beszterce–naszódi és egy Dél-Erdélyből jött császári dandár Kolozsvár elfoglalására indult. Noha az ellenség nem volt számbeli fölényben, és az ellenállást a magyarok legalább is megkísérelhették volna, Baldacci tábornok nem merte vállalni a kockázatot. Rövid ellenállás után, november közepén föladta Kolozsvárt, majd egészen a csucsai szorosig vonult vissza. Erdély ezzel elveszett, nem kis részben az alkalmatlan katonai vezetők hibájából.
1848. december közepén kezdetét vette a császári csapatok általános támadása Magyarország ellen. A mintegy száznegyvenezer fővel és kétszázötven löveggel több irányból, nagyjából egy időben intézett támadás hadműveleti célja az ország fővárosának elfoglalása volt. A Windisch-Grätz altábornagy vezetése alatt álló főerők december 16-án lépték át a határt Ausztria felől. Az ötvenezer katona két hadoszlopban, a Duna jobb és bal partján vonult előre, a hadoszlopok Győrnél egyesültek és követték a harc nélkül visszavonuló magyar fősereget.
Simunich tábornok hétezer emberből álló hadosztálya már ezt megelőzően, december 14-én Morvaország felől tört az országba. December 16-án Nagyszombatnál súlyos csapást mért a Feldunai hadsereg jobb szárnyára, Guyon ezredes csapataira, majd tovább folytatta előnyomulását a Vág völgye irányába. A Vág völgyébe ugyanakkor északról, Galíciából vonult be egy kisebb osztrák különítmény, ezt azonban a Ferdinand Querlonde alezredes és Beniczky Lajos kormánybiztos vezette magyar dandár egyelőre visszaverte.
Súlyos helyzet alakult ki Felső-Magyarországon is. Itt Schlik tábornok támadott nyolcezer főnyi hadtestével. December 6-án lépte át a határt Galícia felől, elfoglalta Eperjest, majd tovább vonult Kassa felé. A Felvidék védelmére rendelt magyar csapatok Pulszky Sándor ezredes vezetésével Kassa előtt útját állták az ellenségnek, de a december 11-i budaméri csatában az osztrákok megfutamították a számra valamivel erősebb, de jobbára kiképzetlen és felszereletlen nemzetőrökből álló sereget.
Nugent táborszernagy stájerországi hadteste ezzel egyidőben a Dunántúl déli részét szállta meg, amelyet a Feldunai hadsereg visszavonulása következtében Perczel Mór tábornok csapatai feladni kényszerültek.
Mindezt kiegészítette a délvidéki szerb–osztrák hadtest támadása Temesvár és Arad osztrák várőrségének felmentésére, illetve a Maros vonalának birtokba vétele. A Puchner altábornagyhoz intézett utasítás pedig Nagyvárad elfoglalását irányozta elő az erdélyi osztrák hadtest számára.
A kitűzött célokat a császári csapatok csak részben tudták megvalósítani. A Délvidék nagyobb része 1849. január végéig – az itteni magyar csapatoknak a Közép-Tisza vonalához rendeléséig – magyar kézen maradt. Az újjászervezett és megerősített erdélyi magyar hadtest, élén új parancsnokával, Bem tábornokkal pedig nemcsak meggátolta az császári csapatok kijutását az Alföldre, hanem ellentámadásba ment át és rövid idő alatt jelentősen visszaszorította az ellenséget.
E sikerek azonban csak részben ellensúlyozták a főhadszíntéren bekövetkezett újabb eseményeket. Görgei tábornok – néhány kisebb utódvédharcot nem számítva – csapataival ellenállás nélkül vonult vissza az osztrák határtól, majd Perczel hadtestének december 30-i móri veresége hatására – a politikai vezetés többszöri utasítása ellenére – végképpen lemondott arról, hogy csatát fogadjon el a főváros előtt. Így Windisch-Grätz csapatai 1849. január 5-én kardcsapás nélkül vonulhattak be Pest-Budára. Ugyanakkor, január 4-én Kassánál a felvidéki magyar csapatok – ezúttal Mészáros Lázár tábornok vezénylete alatt – ismételten súlyos vereséget szenvedtek Schliktől.
A katonai helyzet kedvezőtlen alakulása, a császári csapatok sikeres előnyomulása és győzelmei, de mindenekelőtt a főváros eleste a honvédsereg tisztikarában is éreztette a hatását. 1848. december végén elesett erdélyi ellnállás utolsó bástyája, a kilátástalanul
– segítségre nem számítható Háromszék –, mely november–december folyamán hősi küzdelmet folytatott a császári csapatok és a román felkelők ellen, miután Dobay Károly és Sombori Sándor honvéd ezredesek, valamint Nagy Imre alezredes kényszerű-kelletlen behódoltak a nagyszebeni osztrák főhadparancsnoknak.88
| 88. | NAGY SÁNDOR i. m. 62. |
1849 januárjában visszavonult a szolgálattól br. Blagoevich Imre és Zahn János altábornagy, péterváradi főhadparancsnok, ill. várparancsnok, nem követte a kormányt Debrecenbe br. Hrabovszky altábornagy, országos főhadparancsnok és a hadügyminisztérium osztályfőnökeinek nagy része sem. Néhány tábornokot, illetve törzstisztet (például Majthényi István bárót, Komárom várparancsnokát) pedig megbízhatatlansága miatt kellett eltávolítani.
A honvédtisztek kilépése a legnagyobb mérvű a bácskai és a bánsági hadtestnél, valamint a Feldunai hadseregnél volt. A bácskai hadtest parancsnoka br. Bakonyi Sándor tábornok, még közvetlenül a császári támadás megindulása előtt, december 13-án „megbetegedett”, a helyettesévé kinevezett Esterházy Sándor gróf pedig kijelentette, hogy a szerb felkelők ellen igen, viszont a reguláris császári csapatok ellen nem hajlandó harcolni.89 Hasonlóan nyilatkozott hadtestének számos törzstisztje, a cs. kir. 5. tüzérezredtől átjött tisztek pedig egyenesen kijelentették, hogy mivel a szerb felkelők is a császár katonái, nem fognak rájuk lövetni.90 Kossuth a helyzet tisztázására Nádossy Sándor ezredest küldte Bácskába, aki azonban Esterházy társául szegődött, és csak néhány tiszt – mindenekelőtt gr. Vécsey Károly és Lenkey János ezredesek, valamint Baudisz József százados –fellépésének volt köszönhető, hogy az ellenség előtt álló hadtest nem került súlyos helyzetbe.91 Esterházy és Nádossy január közepén elhagyta helyét, példájukat a bácskai és bánsági hadtest tizenöt törzstisztje és több tucat főtiszt követte.
| 89. | GRACZA GYÖRGY: Az 1848-49-i magyar szabadságharc története. Bp., 1894– 1898. II. köt. 398. o. |
| 90. | Uo. |
| 91. | GELICH i. m. II. köt. 276–277. o. – GRACZA i. m. II. köt. 399. |
Hasonló folyamat játszódott le a Görgei parancsnoksága alatt álló Feldunai hadseregnél. A sereget, a tulajdonképpeni magyar fősereget, amely azonban ekkorra az elvezénylések (és dezertálások) következtében már hadtestnyi erőre olvadt csupán a Pestről Vácra történt vonulás ideje alatt hatvan főtiszt hagyta cserben. A zászlóalj-és huszárosztály-parancsnokok közel fele – szám szerint tizenöt – szintén távozott. Leköszönt továbbá Bárczay János, Ferdinand Karger és gr. Zichy Lipót dandárparancsnok, valamint gr. Lázár György tábornok, a tartalék hadosztály parancsnoka.
1848. december közepétől 1849. január első harmadáig hét tábornok és ötvenhat törzstiszt, valamint közel negyven nemzetőrségi törzstiszt, vagyis a honvédsereg és a nemzetőrség akkori parancsnoki karának közel egyharmad része távozott!
A zászlót elhagyó törzstisztek és tábornokok a szabadságharcot közvetlenül megelőzően szinte kivétel nélkül cs. kir. tisztek voltak. Közöttük két csoportot különböztethetünk meg. Az elsőbe – ez volt a kisebb csoport – azokat sorolhatjuk, akik csak a magyar alkotmányra tett esküjük alapján, vagy csupán egzisztenciális okokból, de különösebb meggyőződés, hazafias öntudat nélkül vállalták a szolgálatot, vagy akik úgyszólván az eseményekkel sodródva kerültek a honvédségbe. Ezek a tisztek 1848/49. fordulóján a kilátástalannak látszó katonai helyzet következtében léptek ki, de minden különösebb lelkiismereti válság nélkül.92 A kilépők másik, népesebb csoportja viszont olyanokból állt, akik a cs. kir. hadseregben eltöltött hosszú szolgálati idő során vérükké vált fegyelem, a Habsburg uralkodóház tisztelete és az alkotmányra, az ország megvédésére tett eskü, az önvédelmi harc jogosságának tudata között őrlődtek. Számukra ez a konfliktus 1848 decemberében éleződött ki, amikor ténylegesen is a császári hadsereggel kerültek szembe. Dönteniük kellett, s döntésükhöz a végső lökést a válságosra fordult hadihelyzet
| 92. | Ezek közé tartozott többek között Appel Lajos ezredes, az áruló Balás Manó őr-nagy, Esterházy Sándor gróf tábornok, az osztrák Karger ezredes stb. |
adta meg. A főváros feladása után sokan közülük nem vállalták a harc folytatását és kiléptek, gyakran még akkor is, ha mint említettük, meg voltak győződve a harc igazáról.93
| 93. | Hogy kilépésük nem minden lelkiismereti konfliktus nélkül történt, az példák sorá-val bizonyítható. E tisztek peranyagában (kilépésüket követően a császáriak hadbí-róság elé állították őket) gyakran találhatók olyan dokumentumok, melyekkel a vád képviselőjének egyértelműen sikerült bebizonyítania, hogy az illető tiszteket nem csupán a körülmények sodorták a forradalom táborába, hanem meggyőződésből vállalták a szolgálatot. A legválságosabb pillanatban azonban nem volt erejük ah-hoz, hogy úrrá legyenek neveltetésükön, egész eddigi, a dinasztia szolgálatában el-töltött előéletükön. Ebbe a csoportba tartozott többek között a rangfosztásra és sú-lyos börtönbüntetésre ítélt Lázár György tábornok, Hauszer Tivadar őrnagy, Hruby Károly őrnagy, Sombori Sándor ezredes, Dobay Károly ezredes, a tábornokok kö-zül br. Hrabovszky János altábornagy. |
Az idősebb, korábban aktív császári tiszteknél csak ritkán – például Aulich Lajos, Kiss Ernő, Répásy Mihály, Schweidel József, Mészáros Lázár esetében – kerekedett felül korábbi előéletükön, neveltetésükön az ügy igazságába vetett hit.
Az előbbiekben említettük, hogy a tisztek kilépése a bácskai és a bánsági hadtestnél, valamint a Feldunai hadseregnél öltötte a legnagyobb méreteket. Ennek oka abban rejlett, hogy ezeknél a seregrészeknél szolgált a legtöbb korábban aktív császári tiszt. Perczel tábornok hadtesténél, vagy a Mészáros, majd Klapka vezette felső-tiszai hadtestnél is voltak kilépések, de nem jelentős számban. A parancsnokok zömét itt ugyanis olyan tisztek adták, akik még a forradalom kitörése előtt léptek ki, vagy nyugalmaztatták magukat a cs. kir. hadseregtől, tehát nem közvetlenül onnan kerültek át a honvédséghez.94 E tisztek nagy része viszont korábban éppen elveszett illúziói következtében vált meg a katonai szolgálattól, így az uralkodóházhoz sem kötötték őket olyan kötelékek, mint az aktív tisztek csoportját.
| 94. | Az említett hadtestek hadosztály-és dandárparancsnokai az egyetlen Hertelendy Miklós kivételével vagy még a forradalom kitörése előtt hagyták el a cs. kir. hadse-reget, vagy (Bátori-Sulcz és Sekulits) éppen a forradalom hatására léptek ki 1848 tavaszán. |
Az 1848. decemberi, 1849. januári kilépésekkel kapcsolatban meg kell emlékeznünk Görgei tábornok sokat vitatott váci nyilatkozatáról.
Az 1849. január 5-én Vácott született proklamáció két részre oszlik. Az első rész Görgeinek „A magyar királyi feldunai hadtesthez” intézett napiparancsát tartalmazza. Ebben a legutóbbi események kapcsán „megrendült öntudatot” és „megfogyatkozott bátorságot” kívánta helyreállítani a hadtest parancsnoka. Ennek kapcsán leszögezte saját álláspontját: „Én azért fogadtam el a nekem fölajánlott állást, mert Magyarország ügyét igazságosnak tartom. És én meg fogom állni a helyemet... még akkor is, hogyha legjobbjaink is eltántorodnának és elfordítanák karjukat az igazságos ügytől.” Majd azt a nézetét fejtette ki, hogy hadtestének az ország határáról történt harc nélküli visszavonulása, a főváros feladása, valamint az így előállt súlyos katonai helyzet a politikai vezetés hibás intézkedéseinek következménye volt.
A váci nyilatkozat második része, „A magyar királyi feldunai hadtest nyilatkozata”, a Görgei napiparancsában megfogalmazottak részletezése, megállapításainak, következtetéseinek kiemelése, markánsabbá tétele. A feldunai hadtest jogállását elemezve a nyilatkozat leszögezi, hogy: „A magyar királyi feldunai hadtest, melynek magva és értelmisége egykor az egyesült osztrák hadsereg kötelékébe tartozott, mielőtt a magyar ezredeket egyedül és kizárólag a törvényes magyar királyi hadügyminisztérium hatósága alá rendelték, az akotmányos magyar király akaratának engedelmeskedve esküt tett Magyarország alkotmányára; legelőször is a nádor főherceg parancsnoksága alatt állították a Jellasich által vezetett ellenséges cs. kir. csapatokkal szembe, és azóta a legszomorúbb politikai zavarok között is esküjéhez mindenkor híven csak a magyar királyi felelős hadügyminiszter vagy az ez által törvényesnek elismert honvédelmi bizottmány parancsainak engedelmeskedett.” Rátérve a december közepe óta tartó visszavonulás és a főváros feladása okainak elemzésére, a nyilatkozat megismétli Görgei véleményét: mindez az OHB ellentmondó és katonailag meg nem valósítható parancsainak tudható be, s ennek következtében a hadtest bizalma megrendült a legfőbb hatalmi végrehajtó szervben. Mindezek alapján (és a „politikai izgatások közt” – célzás a forradalom radikális elemeinek decemberi pesti megmozdulásaira) a nyilatkozat négy pontban szögezte le azokat az alapelveket, amelyek a hadtest további működéséhez törvényes jogalapot biztosítanak.
1. A feldunai hadtest hű marad esküjéhez, hogy Magyarország V. Ferdinánd király által szentesített alkotmányát minden külső ellenség ellen megvédi.
2. Határozottan állást foglal az „éretlen köztársasági izgatásokkal” szemben.
3. Csak a felelős magyar hadügyminiszter, vagy annak törvényes helyettese parancsainak engedelmeskedik.
4. Az ellenséggel kötött bárminemű megegyezést csak abban az esetben fogadja el, ha az biztosítja az országnak azokat az alkotmányos jogokat, amelyre a hadtest esküjét letette.95
2. Határozottan állást foglal az „éretlen köztársasági izgatásokkal” szemben.
3. Csak a felelős magyar hadügyminiszter, vagy annak törvényes helyettese parancsainak engedelmeskedik.
4. Az ellenséggel kötött bárminemű megegyezést csak abban az esetben fogadja el, ha az biztosítja az országnak azokat az alkotmányos jogokat, amelyre a hadtest esküjét letette.95
| 95. | A váci nyilatkozat teljes szövegét, a német nyelvű eredeti alapján, magyar fordítás-ban közli Tragor Ignácz: Vác története 1848–49-ben. Bp., 1908. 75–80. o. |
A nyilatkozat kiadását közvetlenül megelőző katonai és politikai események, valamint a feldunai hadtest helyzete kétségtelenül indokolttá tették a főparancsnok beavatkozását. Perczel tábornok vereségét és a főváros feladását követően a tisztek távozása tömeges méreteket öltött, a kormány menekülése és a Windisch-Grätzhez küldött képviselőházi küldöttség (melynek megbízatásáról a politikai vezetés nem informálta Görgeit és tisztjeit) a bizonytalanság érzetét keltette. A feldunai hadtest törzstisztjeinek többsége egy baloldali fordulattól is félt, amely a forradalom radikális szárnyának felülkerekedését, a köztársaság kikiáltását eredményezte volna. A tisztek és parancsnokok 1849. január 5-én tömegesen keresték fel Görgeit e kérdések tisztázását kívánva, s a fővezér nem térhetett ki a válaszadás elől.96
| 96. | GÖRGEY ARTÚR: Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. évek-ben. Bp., 1911. I. köt. 15. fej. – id. GÖRGEY ISTVÁN 1848. és 1849-ből. Bp., 1886. II. köt. 14. és 15. fej. |
A nyilatkozat első része az alkotmányra tett eskü érvényessége kapcsán tisztázta az önvédelmi harc jogosságát; álláspontja teljesen egybeesett a politikai vezetés felfogásával és a Feldunai hadsereg korábban, november 26-án és december 10-én megjelent nyilatkozataival.97
| 97. | E nyilatkozatokban Görgei és Csány László kormánybiztos a hadsereg részéről visszautasította az udvar vádjait, hangsúlyozta a magyarországi események törvé-nyes voltát, és a hadsereg hűségéről biztosította az országgyűlést, valamint az OHB-t. Közli GELICH. i. m. I. köt. 425–427. és III. köt. 20–22. o. |
A napiparancs és a nyilatkozat második része azonban már számos problémát vet fel. Az a beállítás, amely a hadtest visszavonulását és a kedvezőtlen katonai helyzet kialakulását az OHB és (kimondatlanul is) Kossuth hibás, ellentmondó, katonailag nem megfelelő intézkedéseinek, valamint a fővárosból történt távozásának tulajdonította, nem felelt meg a valóságnak. Mellőzve ennek tételszerű igazolását (mármint azt, hogy Görgei maga volt az, aki seregének tapasztalatlansága következtében kerülte – indokoltan – a döntő csatát a létszámfölényben levő császáriakkal), a politikai vezetés nyílt és kemény bírálatát nem tekinthetjük szerencsésnek. Még akkor sem, ha az – a kormányt okolva a kialakult katonai helyzetért – alkalmas lehetett az ingadozó tisztikar önbizalmának erősítésére.
A váci nyilatkozat további elemzésekor figyelmet érdemel a határozott állásfoglalás a függetlenségi, köztársasági törekvésekkel szemben. Kétségtelen, hogy egy ilyen arányú politikai változás ekkor még elidegenítette volna nem csak a feldunai hadtest, de a többi csapat volt cs. kir. tisztjeinek többségét is. Elsősorban azért, mert a tisztikar zömének akkori felfogása szerint a győzelmet nem az ország teljes függetlenségének megvalósítása, hanem a bécsi udvarral való – a ’48-as törvények alapján történő – megegyezés érdekében kell kivívni. Mindez persze egyelőre még egybeesett a forradalmat vezető kis-és középnemesi rétegek többségének ekkori felfogásával, valamint Kossuth és a politikai vezetés nagy részének hivatalos véleményével is.
Ami Görgeinek a váci nyilatkozathoz való személyes viszonyát illeti, történetíróink körében mind a mai napig két vélemény áll egymással szemben. Az egyik szerint Görgei maga nem osztozott dinasztikus érzelmű tisztjei aggodalmaiban, és csak a bomlás megakadályozására kényszerült kiadni a váci nyilatkozatot. „Görgey a váci proklamációt seregének, inkább azonban tisztjeinek összetartása, megnyugtatása és lekötése céljából bocsátotta ki, egyúttal azonban saját pozícióját is erősítette ezzel az OHB-nyal szemben. Viszont kétségtelen, biztos, hogy a váci proklamáció elvei nem képezték Görgey meggyőződését...” – írta Steier Lajos Az 1849-i trónfosztás előzményei és következményei c. munkájában.98
| 98. | STEIER LAJOS: Az 1849-i trónfosztás előzményei és következményei. h. n., 1925. 9. |
Ezt a felfogást vallja többek között Kosáry Domokos 1936-os tanulmányában és Tragor Ignác 1908-ban megjelent könyvében.99 Véleményük szerint Kossuth és Görgei azonos szerepet játszott a szabadságharc során: a győzelem, illetve ennek alapvető feltétele, a nemzeti egység érdekében állandóan saját meggyőződésüktől eltérő engedményekre kényszerültek. A váci nyilatkozattal például a dinasztikus érzelmű tisztek kilépésének megakadályozására tisztjei álláspontját (és nem a sajátját) szögezte le Görgei, de ezzel csak látszólag és csak azért került szembe Kossuthtal, mivel Kossuth a nyilatkozatot a vezér saját véleményének vélte. Amikor azonban 1849 márciusában, tiszafüredi személyes találkozásuk során Görgei közölte Kossuthtal a váci nyilatkozat születésének körülményeit, kettőjük viszonya újra normalizálódott.100
| 99. | KOSÁRY DOMOKOS: A Görgey-kérdés és története. Bp., 1936. 28–31. o. – TRAGOR IGNÁC: Vác története 1848–49-ben. Vác, 1908. 74–82. |
| 100. | KOSÁRY i. m. 37–38. o. |
Ezzel szemben számos történészünk Görgeit a royalista beállítottságú tisztek szellemi vezetőjének tekinti, aki maga is a forradalom balratolódásának ellensége volt. Szerintük a vezér már ekkor, 1849 januárjában kilátástalannak látta a küzdelmet, és a kapitulációra gondolt a váci nyilatkozatnak a hadtest dinasztiahűségét, forradalom-és radikalizmusellenességét hangsúlyozó részében.101
| 101. | Ezt a véleményt képviselte már a kortárs történet-és emlékiratírók közül pld. HORVÁTH MIHÁLY: Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben. Bp., 1871. II. köt. 239. o., ASBÓTH LAJOS: Görgey. Pest, 1867. 8. o., Klapka: Emlékeimből. Bp., 1886. 127. o., valamint a Correspondence de Pesth 1881. márc. 5-i számában megjelent cikke, MÉSZÁROS LÁZÁR: Emlékiratai. Pest, 1867. II. köt. 49. o. és Gelich Rihárd i. m. II. köt. 181. o.). A későbbiek közül MÁRKI SÁNDOR (Milenáris Történet X. 194., 196. és 203. o.) és SPIRA GYÖRGY: A magyar forradalom 1848–49-ben c. munkájában. (Bp., 1959. 403–406. o.) |
Foglalkoznunk kell még azzal a nézettel, amely szerint – és ezt számos olyan történész is vallja, aki különben elítéli Görgeit és tisztjeit az OHB-val szembeni magatartásáért – egyedül és kizárólagosan a váci nyilatkozat érdeme, hogy a katonailag kétségtelenül a legértékesebbek közé tartozó feldunai hadtest és jól képzett tisztikara megmenekült a teljes felbomlástól. Mi az igazság ebben a tekintetben?
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a Feldunai hadsereg-hadtest legénysége az osztrák határtól folytatott visszavonulás során a kisebb utódvédharcokban jól megállta a helyét, a honvédek erkölcsi ereje a főváros feladásakor is töretlen volt.102 Akik dezertáltak, azok elsősorban a huzamosabb szolgálatra alkalmatlan nemzetőrök közül kerültek ki. Zichy Lipót gróf, a 10. Vilmos huszárezred parancsnoka és az ezred több tisztje, akik január 4én Pesten távozásukkor ezredük legénységét is megpróbálták eltántorítani, nem találtak meghallgatásra a katonáknál.103
| 102. | 1849. január 3-tól a Feldunai hadsereg hivatalosan a Feldunai hadtest elnevezést viselte. |
| 103. | Az eset részletes leírása: id. GÖRGEY I. i. m. I. köt. 108–111. o. |
A tisztikar megtartása azonban kétségtelenül nagyobb problémát jelentett. Ha a tömeges távozás tovább folytatódik, a hadtest egyszerűen vezetés nélkül maradt volna. A váci nyilatkozat után valóban szinte egy csapásra megállt ez a folyamat, 1849. április közepéig, a függetlenségi nyilatkozat megjelenéséig mindössze három törzstiszt hagyta el a helyét.104
| 104. | Az említett három törzstiszt: Szegedy Imre ezredes, a 9. huszárezred parancsnoka, egyben dandárparancsnok, aki január 24-én hagyta el a sereget, Zsedényi Gyula al-ezredes és Piller János ezredes. Zsedényit, aki ekkor már több mint egy hónapja be-tegszabadságon volt, Görgei 1849. január 6-án Vácott távollétében nevezte ki a feldunai hadtest vezérkari főnökévé, ő még ugyanebben a hónapban jelentkezett Windisch-Grätznél. Piller ezredes, hadosztályparancsnok február 19-én a Schlik-féle osztrák hadtest elleni sikertelen hadművelet után azért távozott, mert Dembiński őt tette felelőssé az osztrákok elszalasztásáért (id. GÖRGEY I. i. m. I. köt. 42., 43., 148. és 220–222. o.). |
Nézetünk szerint ennek okát azonban csak részben kereshetjük a váci nyilatkozatban. 1849. január közepe után a többi hadtestnél is csak elvétve került sor tisztek kilépésére, holott hasonló nyilatkozat kiadására ezeknél a seregrészeknél nem került sor, és a váci nyilatkozat is csak később vált ismertté.
Valószínűleg az történt tehát, hogy a váci nyilatkozat célját tekintve megkésett. Megjelenése idejére a tisztikar politikai szempontból leginkább ingadozó elemei már elhagyták a sereget. Kétségtelen viszont, hogy az új körülmények között, a kilátástalannak látszó katonai helyzetben, a baloldal megerősödése, a radikális sajtó dinasztiaellenes hangjának felerősödése közepette ismételten le kellett szögezni a hadtest megmaradt, dinasztikus érzelmű volt cs. kir. tisztjei előtt, hogy a harc célja továbbra is az áprilisi törvényekben nyert belső önállóság biztosítása. E tisztek azonban végül is döntően nem a kiáltvány hatására tartottak ki az önvédelmi háború ügye mellett, hanem azért, mert világosan látták, hogy az általuk is helyeselt fenti cél csak akkor érhető el, ha erre a bécsi udvart fegyveres erővel kényszeríteni tudják. Ehhez viszont a háború sikeres folytatására és győzelmes befejezésére volt szükség.
E mellett azt is meg kell említenünk, hogy a honvédség tisztjeinek számára a kilépett honvédtisztekkel való bánásmód is tanulságot jelentett. Őket a császáriak hadbíróság elé
állították. Még jól járt, aki csak a rangját és címét veszítette el, a többséget emellett súlyos börtönbüntetésre ítélték. A császáriaknál önként jelentkezett gr. Lázár György honvéd tábornok és Alois Freiherr von Wiedersperg honvéd őrnagy rangfosztása és elítélése 1849 januárjában Pesten kijózanítólag hatott arra a néhány tisztre, akiknek hasonló szándékai voltak.105
| 105. | LÁZÁR GYÖRGY honvéd tábornokot a pesti császári királyi hadbíróság 1849. január végén halálra ítélte, az ítéletet azonban – a cím és vagyonvesztés mellett – tíz évi várfogságra változtatták. Hasonlóan járt Wiedersperg honvéd őrnagy is (id. Görgey I. i. m. I. köt. 108. o. – HL. K. k. Kriegsgericht zu Pest 1849-5/473.). |
