3. A MAGYAROK
3.
A MAGYAROK
A MAGYAROK
A honvédsereg tábornoki és törzstiszti karának döntő hányadát (660 fő, 72,5%) természetesen a magyarok tették ki. A magyar tisztek zöme (573 fő, 87,3%) nemesi származású volt. Részben ezzel áll összefüggésben, hogy e tisztek nagyobb felének születési helye az egykori török hódoltságon kívül eső területre: Felső-Magyarországra, a Dunántúl nyugati felére, valamint Erdélyre esik, ahol a nemesség arányszáma még a XIX. században is meghaladta az országos átlagot. Ezt erősíti meg – legalább is részben – a következő táblázat, mely a trianoni változások tükrében mutatja be a tisztikar származását (ld. 12. sz. táblázat).
12. sz. táblázat
A Magyarországon születettek területi megoszlása
A Magyarországon születettek területi megoszlása
Születési hely
|
Fő
|
Százalék
|
Az egész százalékában
|
Az ország mai területén
|
337
|
45,4
|
36,7
|
A Romániához csatolt területen
|
209
|
28,4
|
22,8
|
A Szlovákiához csatolt területen
|
156
|
21,0
|
17,0
|
A délszláv országokhoz csatolt terülelten
|
28
|
3,7
|
3,0
|
Az Ukrajnához csatolt területen
|
7
|
0,9
|
0,7
|
Az Ausztriához csatolt területen
|
5
|
0,6
|
0,2
|
Összesen:
|
742
|
100
|
80,9
|
A táblázat értelmezésére, illetve korrekciójára megjegyezzük, hogy annak adatai a nem nemesi származású magyar, valamint a nem magyar tisztek születési helyét is tartalmazza. Ennek következtében a születési helyek területi eloszlása kiegyenlítettebbnek
mutatkozik, mint ha csak a magyar nemesi születésű tisztekkel számoltunk volna. (Az utóbbiak zöme, az ország mai területét figyelembe véve, például a Dunántúl nyugati és északi felében, valamint az Északi-középhegység területén született.)
Ugyanakkor a nagyjából egyenletes területi eloszlás elfedi, hogy az egyes területeken belül akadtak tájegységek, melyek kiemelkedtek. Ilyen volt elsősorban a Székelyföld, amely több, mint 10%-át adta – 1 tábornokot, valamint 75 törzstisztet – a honvédsereg magyarországi születésű parancsnoki karának.
Mivel a magyar nemesi származású tisztek a honvédsereg teljes parancsnoki karának meghatározó hányadát, 62,9%-át tették ki, indokolt, hogy részletesebben szóljunk róluk. E tisztek zöme, 70–75%-a középbirtokosságból származott. Abból a középnemesi rétegből amelynek fokozatos elszegényedése már a napóleoni háborúkat követően megkezdődött. Miután a családi birtok a század első felének gazdasági pangása, valamint fokozatos aprózódása következtében egyre kevésbé nyújtott megélhetést, a felnövekvő generációknak foglalkozást, megélhetést biztosító életpályát kellett választaniuk. Természetesen erre kényszerült a későbbi honvédsereg parancsnoki karának az a kisnemesekből álló része is, amely vagyontalan volt, vagy kisbirtokából eleve nem tudott megélni. (Ez utóbbiak aránya a nemeseken belül kb. 20–25%-ot tett ki.) A megkapaszkodás, vagy a felemelkedés lehetősége mindkét réteg számára korlátozott volt: azt a fennálló viszonyok között a hivatalnoki, a katonai és a papi pálya, esetleg az ügyvédi-mérnöki, vagy orvosi hivatás biztosíthatta. Mindennek tudata többé-kevésbé már az iskolai tanulmányok megválasztásánál is megnyilvánult, mint azt az alább következő adatokból is láthatjuk. (Ld. 13. sz. táblázat.)
13. sz. táblázat
A magyar tisztek iskolai végzettsége
A magyar tisztek iskolai végzettsége
A honvédsereg magyar származású parancsnokainak relatív többsége jogakadémiát végzett. Ennek az akkor általánosnak számító felsőfokú iskolatípusnak az elvégzése, a vármegyei, vagy az állami hivatalnoki karba való bekerülés – esetleg ügyvédi praxis megteremtésének – az előfeltétele volt. Akik itt folytatták tanulmányaikat, mint látni fogjuk, zömmel e pályákra is kerültek, egy részük azonban a császári-királyi hadseregben kereste a boldogulást. Ez utóbbi a különböző jellegű katonaiskolák végzettjei – 145 fő, 31,5% – számára viszont többnyire magától értetődő volt. Hasonlóan döntött a gimnáziumban tanultak jelentős része, akik tanulmányaik befejezését követően szintén a hivatásos tiszti pályát választották a császári-királyi hadseregben.
Az iskolai tanulmányok és a pályaválasztás fenti megoszlása a reformkori nemesi családoknál általánosan jellemző volt. A középnemesi származású, de elszegényedett Szepes vármegyei adószedő, Görgey György például legidősebb fiát, Guidót a selmeci bányászakadémiára küldte és kincstári hivatalnoknak szánta. Öccse, Ármin, a későbbi honvéd alezredes, a 34. gyalogezred nevelőintézetébe, Kassára került, hogy katonatiszt
legyen belőle, csakúgy, mint a tullni utásziskola növendékévé lett Artúrból. Végül a legkisebb fiú, István számára a jogakadémiát választotta, hogy ügyvéd legyen belőle.20
| 20. | Id. GÖRGEY ISTVÁN: Görgey Artúr ifjúsága és fejlődése a forradalomig. Bp., 1916. |
A honvédsereg magyar származású katonai vezetői közül a bécsi hadmérnöki akadémián tizenkilencen (a felsőbb parancsnokok közül Asbóth Lajos, Gaál Miklós, Hollán Ernő, Patay István, Rohonczy Lipót, Szabó István, Tóth Ágoston, valamint Török Ignác) végeztek.21 A bécsújhelyi akadémián tizennégyen – köztük Czecz János, Dobay József, Hertelendy Miklós, gr. Mikes Kelemen és Szabó Imre – tanultak.22
| 21. | GATTI, FIEDRICH: Geschichte der k. k. Ingenieur Akademie 1717–1869. 1–2. Band, Wien, 1901. |
| 22. | SVOBODA, JOHANN: Die Theresianische Militär-Akademie zu Wiener Neustadt und ihre Zöglinge. 1–3. Band, Wien 1894. |
E két nagyhírű intézmény mellett – amelyekre viszonylag kevés magyar került be – katonai ismereteiket a magyar tisztek zöme a bécsi magyar nemesi testőrségnél nyerte. Noha az elsajátítandó tananyag itt az előbbi kettőnél jóval alacsonyabb volt, annak szintje szintén meghaladta a csapattisztekkel szemben támasztott követelményeket. A honvédsereg későbbi parancsnokai közül itt szerezte katonai ismereteit többek között Bezerédy Lajos, Cserey Ignác, Elek Ferenc, Forró Elek, Gál László, Görgei Artúr és öcscse Ármin, valamint Bibithy-Horváth Pál, Ivánka Imre, Jeszenszky János, Kászonyi József, Klapka György, Korponay János, Krivácsy József, Mándy Ignác, Máriássy János, Mesterházy István, br. Meszéna István, Meszlényi Jenő, Nyeregjártó János, Pongrácz László, Posta Ferenc, Szabó Zsigmond.23
| 23. | Hellebronth Kálmán: A magyar testőrségek névkönyve 1760–1918. Bp., 1939. |
A katonaiskolák közül kiemelkedett a már említett, Korneuburgban, majd Tullnban működő utásziskola. Ezt huszonkét későbbi magyar honvéd törzstiszt, illetve tábornok végezte el, köztük a nemesi testőröknél már említett Bezerédy Lajoson, Görgei Artúron, Ivánka Imrén és br. Meszéna Istvánon kívül Boros Ignác, Kazinczy Lajos, Kiss Sándor, Kosztolányi Mór, Lenkey János, br. Meszéna Ferenc, Mihalik János és Pongárcz István.24
| 24. | KEMENOVIĆ, FELIX von: Geschichte der Pionerkodetten und deren Schulen. Wien, 1911. |
Színvonalas képzésben részesültek továbbá a grazi és az olmützi hadapródiskolák hallgatói, akik között azonban kevés volt a magyar.
Az ezred-nevelőintézetek – minden gyalogezrednek volt egy saját iskolája – hallgatói tiszthelyettesi, illetve csapattiszti kiképzésben részesültek. Ezek száma Magyarországon 14 volt. Közülük kiemelkedett a három székely határőrezred kézdivásárhelyi iskolája. Ennek tanárai – a többivel ellentétben – ugyanis nagyobb részt magyarok voltak, s tán ezért is ez az intézmény volt az egyetlen, mely magyaros szellemben nevelte növendékeit. Volt hallgatói közül több százan lettek 1848/49-ben honvédtisztek, köztük többen törzstisztek.
Az említett cs. kir. katonai oktatási intézményekben az oktatás-nevelés a Habsburguralkodó-ház iránti hűség szellemében folyt. Nem csoda tehát, ha a birodalom különböző népeinek fiai, akik hét-nyolc éves korukban, gyakran családjuktól is elszakadva katonaiskolára kerültek, ahol a katonai tudományok mellett a Habsburg család történetére és feltétlen tiszteletére nevelték őket, majd csapattisztként szülőföldjüktől távol, idegen helyőrségekben éltek, ahol az érintkezés nyelve a német volt, nyelvükben németté, felfogásukban pedig a birodalom egysége gondolatának támogatóivá lettek. Ez a XVIII. század második felétől, a tisztképző intézmények megjelenésével kezdődő folyamat, 1848-ra egy etnikailag ugyan sokszínű, de felfogásában (sőt részben nyelvében is) azonos, dinasztiahű tisztikart hozott létre, melybe a magyar tisztek jelentős része is beletartozott.
A honvédsereg parancsnokainak jelentős része a szabadságharc idején egymással németül érintkezett, s részben e nyelvet használták a katonai adminisztrációban is. Ezt nem csupán a korabeli magyar katonai szaknyelv hiányosságai indokolták, valamint, hogy a honvédseregben sok volt a magyarul nem tudó nem magyar tiszt. Az is szükségessé tette, hogy számos magyar honvédtiszt akadt, aki a cs. kir. hadseregben szolgálva – hazájától huzamosan távol élve – már nem bírta teljes biztonsággal anyanyelvét.
Közéjük tartozott például Lenkey János, sőt Görgey Artúr is, akik azonban még az 1840-es években „felfrissítették” nyelvtudásukat, de ha tömören és egzakt módon akarták kifejezni magukat, még 1848/49-ben is szívesen nyúltak a német nyelv segítségéhez.25
| 25. | Görgey magyar nyelvtudására ld. id. Görgey István 1916. 232., 359., Lenkey János-ról testvére, Károly írta ezt Potemkin (Egervári) Ödönhöz írott levelében (MOL.: Potemkin Ödön levelezése, R. 153.). |
A császári-királyi hadsereg, mint az már az eddigiekből is kitűnt, a honvédsereg parancsnoki karának fő forrását jelentette. Különösen szembeötlő ez, ha a magyar származású tisztek foglalkozási viszonyait vizsgáljuk meg. (Ld. 14. sz. táblázat.)
14. sz. táblázat
A magyar tisztek foglalkozási megoszlása
A magyar tisztek foglalkozási megoszlása
Az egyes foglalkozási ágak között az aktív és nyugalmazott tisztek száma a legmagasabb. Arányuk néhány százalékkal ugyan alatta marad a honvédsereg parancsnoki kara egésze átlagának – 58,7% –, de így is meghatározó. (A 344 főből 280 különben 1848 tavaszán aktív, 64 pedig már nyugalmazott császári-királyi tiszt volt.)
A korábbiakban már említettük, hogy a reformkori magyar nemesség érdeklődése milyen okok következtében fordult fokozott mértékben a katonatiszti pálya felé. Ezt különben a nemesség katonáskodási hagyománya, valamint az is erősítette, hogy a származási előjogaik folytán tisztjelöltként kezdhették pályafutásukat a cs. kir. hadseregben. Ez utóbbi ugyanakkor azokra a nem nemesi származású ifjakra is vonatkozott, akiknek apja maga is cs. kir. tiszt, vagy állami, kincstári hivatalnok volt.
Az 1830-as, 1840-es években ugrásszerűen megnövekedett tisztjelölti létszám azonban nem állt arányban a szükségletekkel. Már csak azért sem, mivel a Birodalom a napóleoni háborúk után, 1848-ig háborút lényegében nem viselt. A hadseregben a tisztigény lecsökkent, az előléptetések lelassultak. Akikre a „szerencse rámosolygott”, s 5-6 év szolgálat után (ez volt az átlagos) megkapták az alhadnagyi (zászlósi) rangot, újabb hosszú éveket kellett várniuk a következő előléptetésre. Többségük csak 40-es éveire érte el a századosi rendfokozatot, amiből már a napi gondoktól mentesen meg lehetett élni. (Ezért is hagyták ott menet közben, még tisztjelöltként, vagy már hadnagyként, főhadnagyként viszonylag sokan a cs. kir. hadsereget ( vö. 8. sz. táblázat).
Mindez általánosságban egzisztenciális elégedetlenséget szült, amit a magyarok esetében hátrányos megkülönböztetésük érzete is fokozott. (Ez utóbbit ugyan nehéz konkrétan bizonyítani, de hogy a magyar cs. kir. tisztekben ez a vélekedés megvolt, az bizonyos, valamint az is, hogy a német anyanyelvű tisztek már csak nyelvismeretük következtében is előnyt élveztek.) Ezért is jelentkeztek már tömegesen 1848 tavaszán, az alakuló honvédseregbe. (Persze, mint említettük ebben magyarságuknak, valamint sok esetben politikai nézeteiknek is szerepe volt.)
A szervezés első időszakában – 1848. május–szeptember – a honvédsereg tisztjei szinte kizárólag a cs. kir. hadsereg aktív (kisebb részben nyugalmazott), zömében magyar tisztjei köréből kerültek ki. Arányuk a későbbiek folyamán fokozatosan csökkent ugyan, a honvédsereg felső vezetésében azonban a szabadságharc végéig meghatározó maradt.
A honvédsereg tiszti előléptetési rendszerében különben a hagyomány és a „forradalmi lendület” ötvöződött. Alapvetően a cs. kir. hadseregből hozott rangidősség elvét alkalmazták, de gyakran előfordult, hogy ezt figyelmen kívül hagyva, soron kívül léptettek elő tiszteket. A rangsor elvének szigorú betartásán nevelkedett volt cs. kir. tisztek az ilyen esetekbe általában nehezen nyugodtak bele, amikor például 1848 novemberében Görgey Kornél, a 9. huszárezred századosa, több rangban előtte álló bajtársát megelőzve őrnagy lett, az utóbbiak testületileg tiltakoztak „lealacsonyításuk” ellen.26
| 26. | Id. GÖRGEY ISTVÁN 1885. I. 36–37. |
Míg szakmai szempontból kétség kívül a volt cs. kir. tisztekből lett honvédtisztek jelentették a honvédsereg parancsnoki állományának legértékesebb részét, a szabadságharchoz való kötődés szempontjából ez a réteg eléggé labilis volt. E tisztek többsége neveltetése, előélete következtében ugyanis dinasztiahű és beállítottságú volt. 1848-ig többnyire a hazától távol, idegen garnizonokban élve, általában csak kevés tudomásuk volt a Magyarországon kibontakozott reform-küzdelmekről.
Ebből a szempontból tipikusnak vehetjük Ivánka Imre – gr. Batthyány Lajos későbbi nemzetőrségi titkára, majd honvéd ezredes – esetét. A felső-magyarországi köznemesi család sarja tanulmányait a tullni utásziskolán végezte, majd nemesi testőr lett Bécsben, később a 12. huszárezrednél Csehországban szolgált. Amikor 1848 tavaszán, tizenhét évi távollét után hazatért, és betévedt a pozsonyi diétára, mint emlékirataiban írja, egy új világ tárult ki számára.27
| 27. | IVÁNKA IMRE: Négyhavi szolgálatom a hadseregben 1848. június végétől októ-ber elejéig. Bp., 1881. 12. |
A császári-királyi hadserege magyar tisztjei kevés kivételtől eltekintve nem kerültek kapcsolatba a Birodalom más népeinek nemzeti és társadalmi mozgalmaival sem, illetve ennek megítélésénél a „császári-királyi szemléletből” indultak ki. (Egyetlen kivételt talán a lengyel jelentett, a magyar nemességet jellemző, és 1831-et követően felerősödött lengyel-barát szimpátiája következtében.)
1848 tavaszán, az itáliai tartományokban fellángolt felkeléseket követően például magyar tisztek sora kérvényezte áthelyezését az olaszországi hadsereghez – olyanok is, akik azután átléptek a honvédseregbe – nemcsak azért, hogy végre előléphessenek, de annak következtében is, mivel maguk is hittek a felkelők segítségére siető Szárd Királyság elleni háború igazságosságában. 1848 május–júniusában, nejéhez intézett levelei tanúsága szerint Damjanich János is így vélekedett, az a Damjanich, aki honvéd tábornokként, 1849-ben kortársai szerint már a Habsburg-dinasztia kérlelhetetlen ellensége és republikánus volt!28
| 28. | Damjanich 1848 májusában, az itáliai hadszíntérről így ír feleségéhez: „...Mindenki a legfeszültebben várja a találkozást (ti. az ellenséggel – B.G.), mert égünk a türel-metlenségtől, hogy a szardíniai árulókat a megérdemelt büntetésben részesítsük...” (HAMVAY ÖDÖN: Damjanich levelei nejéhez. Bp., 1910. 33., 35.) |
De hát miért állt akkor mégis mintegy ezer hivatásos cs. kir. tiszt 1848 őszén a honvédsereghez? Ennek magyarázatát elsősorban az eseményekben kell keresnünk. A Magyarországon 1848 tavaszán bekövetkezett alapvető változások végül is nem fegyveres harc, hanem legális, törvényes úton születtek. Az udvar – igaz, szorult helyzete következtében, de – beleegyezését adta nem csak a polgári átalakulást biztosító törvényekhez, valamint Magyarország belső függetlenségéhez a Birodalmon belül, de ahhoz is később, hogy a Batthyány-kormány egy önálló fegyveres erőt hozzon létre. E mellett, az áprilisi törvények értelmében, illetve a május 7-én és június 10-én kiadott konkrét utasítások alapján a Magyarországon és kapcsolt részeiben állomásozó cs. kir. katonaság elöljárója a magyar kormány hadügyminisztere lett.
1848. októberben a helyzet gyökeres fordulatot vett. Bécs elérkezettnek látta az időt, hogy a Magyarországnak tett engedmények egy részét visszavonja. Legfőbb követelései között pedig az önálló magyar hadügyről való lemondás is szerepelt. Csakhogy addig már közel öt hónap telt el, mely közben nagyot változtatott a magyar hadügyminisztéri
um irányítása alá került cs. kir. csapatok magyar tisztjeinek politikai nézetein és általános felfogásán. Többségük ez alatt az idő alatt az az „új világ”, az új helyzet hívévé vált, annál is inkább, mivel a maga sorsán érzékelte, hogy a független magyar hadügy milyen előnyökkel jár. 1848 őszén pedig nemcsak ez az alig megtapasztalt lehetőség került veszélybe, de az is kiderült, hogy az udvar milyen kétszínű játékot űzött saját hadseregével –, illetve annak Magyarországon állomásozó részével. Miközben hivatalosan lázadásnak minősítette ugyanis a szerbek felkelését, a magyar kormány parancsait megtagadó Jellačićot pedig felfüggesztette hivatalából, aközben a bécsi hadügyminisztérium titokban fegyverrel, lőszerrel és ágyúkkal (sőt tüzérekkel) látta el a felkelőket, illetve a Magyarország ellen készülődő bánt. (Ez részben a perlaszi szerb tábor szeptember 2-án történt bevételénél zsákmányolt iratokból, részben pedig Jellačić tábori postájának elfogásakor lett közismert.)
Mindezek következtében a cs. kir. csapatok magyar tisztjeinek nagyobb fele az októberi fordulatot követően az önvédelmi harc vállalása mellett döntött. Ez lényegében azt jelentette, hogy elkötelezték magukat az 1848 áprilisában született alkotmány fegyveres védelme mellett, a harc végső céljának azonban – ennek szellemében – a dinasztiával való kiegyezést tekintették. A későbbiekben ezért, amikor ez a felfogásuk veszélybe került – 1848/49 fordulóján például, a Habsburg-ház trónfosztását, illetve a köztársaság kikiáltását követelő jelszavak felerősödésekor, illetve a függetlenségi nyilatkozatot követően – különböző eszközökkel tiltakoztak „a harc alkotmányos alapjának” ilyetén veszélyeztetése ellen. (Ennek megnyílvánulásaként 1848. december végén, 1849. január elején sok volt cs. kir. tiszt elhagyta a sereget – de ekkor távoztak a kilátástalannak tűnő hadihelyzet következtében az elvtelen karrieristák is –, s a megmaradtak megnyugtatására ezért kellett kiadnia Görgeinek Vácon azt a nyilatkozatot, mely leszögezte az önvédelmi harc jogalapját.)
A honvéddé lett egykori cs. kir. tisztek között ugyanakkor sokan voltak, akiket 1848 előtti, de méginkább szabadságharc alatti tapasztalataik mind társadalmi, mind nemzeti tekintetben a forradalom és szabadságharc radikálisabb céljainak híveivé érleltek. E kategóriára végül is általánosságban nem ez volt a jellemző.
A honvédsereg magyar születésű vezetőinek további jelentős részét tették ki a vagyonukból élők – vagyis a birtokukon gazdálkodó köznemesek (91 fő, 14,2%), valamint az azonos kategóriába sorolható állami-és önkormányzati hivatalnokok, magán-és kincstári alkalmazottak (összesen 168 fő, 26,2%). Az ezekbe a rétegekbe tartozóknál a honvédseregbe való belépésnél – általában már 1848 tavaszán – az egzisztenciális motivációk sok esetben szintén kimutathatók. A kincstári és magánuradalmi alkalmazottak egy része 1848 tavaszán, a jobbágyfelszabadítással például elvesztette állását, mások az államapparátus és a közigazgatás ugyanekkor bekövetkezett átalakításával jutottak hasonló sorsra. Számos földbirtokos – pl. Beniczky Lajos – eladósodásának történetét ismerjük, s megemlíthetünk más példákat is. Görgei Artúrét, aki immár a harmadik pályát kezdve, nagynénje birtokának gazdatisztjeként tevékenykedik.29 Vagy Klapka Györgyöt, aki a cs. kir. hadseregből kilépve, 1848 tavaszán Perzsiába készül, hogy a sah katonai tanácsadójaként alapítsa meg jövőjét.30
| 29. | Id. GÖRGEY ISTVÁN 1916. 321–329. |
| 30. | Klapka György életrajza, Történelmi Lapok 1892. 10. sz. |
E rétegek honvédseregbe, majd annak vezetésébe történt bekerülésénél az elhatározás másik fő okát a társadalmi indíttatásban kell keresnünk. Abban, hogy ők lényegében annak a liberális nemességnek – kisebb részben polgárságnak – a részét alkották, mely elkötelezte magát a polgári eszmék és átalakulás, illetve az annak védelmében folytatott harc mellett. Többen közülük – mint például Beniczky Lajos, Balogh János, Besze János, Csutak Kálmán, br. Mednyánszky László, vagy a Perczel testvérek stb. – megyei, vagy országos szinten már 1848-at megelőzően is kivették részüket a reformokért folytatott küzdelemből. E mellett meg kell említenünk, hogy sokan közülük korábban a cs. kir. hadseregben szolgáltak, annak kilépett tisztjei (tisztjelöltjei) voltak, tehát katonai tapasztalatokkal rendelkeztek. Ez utóbbi azért is fontos tényező, mert éppen a cs. kir. hadseregben valóra nem vált reményeik következtében, nem kötődtek sem felfogásukban, sem érzelmeikben a Habsburg-dinasztiához, ellentétben a honvédsereg aktív cs. kir. tisztekből lett tisztjeinek többségével. Ezzel is magyarázható, hogy elsősorban közülük került ki a szabadságharc katonai vezetőinek azon része, mely a teljes függetlenség, vagy a republikanizmus gondolatáig is eljutott.
Végül néhány gondolat a foglalkozási ágaknál felsorolt utolsó három kategóriáról. A cs. kir. hadfiaknál és altiszteknél számba vettek többnyire fiatal, huszonéves tisztjelöltek voltak, akik rövid szolgálati idejük következtében még nem érhették el a tiszti rangot. Ők a szabadságharcot végig küzdve, általában annak végére lettek törzstisztek, azaz őrnagyok. (Vö. 10. táblázat.)
Az értelmiségiek címszó alatt említettek többnyire ügyvédek voltak – mellettük néhány tanár, újságíró, mérnök és pap –, akik a szerény számú iparossal, kereskedővel és földbérlő-gazdálkodóval a polgári társadalomra jellemző rétegeket képviselték a honvédsereg parancsnoki karában (összesen 75 fő, 5,4%).
