5. A LENGYELEK ÉS AZ OLASZOK
5.
A LENGYELEK ÉS AZ OLASZOK
A LENGYELEK ÉS AZ OLASZOK
A tábornoki és törzstiszti állomány lengyel születésű tagjai (38 fő) a parancsnoki állomány 4,2%-át tették ki.38 Rendfokozat szerint ez három tábornokot, 5 ezredest, 12 alezredest, valamint 18 őrnagyot jelentett.
| 38. | A különböző későbbi források további öt lengyelt tartanak nyílván a magyar sza-badságharc honvéd őrnagyaként, többen pedig egyel magasabb törzstiszti rendfoko-zatban szerepelnek, mint nálam, az életrajzi lexikonban. Ennek az az oka, hogy Kossuth már az emigrációban, 1849 őszén Vidinben, majd Sumlán több lengyel tisztet – köztük pl. Bulharyn ezredest tábornokká, Matczynski századost pedig őr-naggyá – léptetett elő. (Vö.: WYSOCKI, JÓZEF: Együtt a szabadságharcért 1848–1829. Wysocki tábornok emlékiratai. Fordította s.a.r. Kovács István, Bp., 1993.) |
A szabadságharc magasabb rangú lengyel tisztjei részben az 1830/31-es lengyel szabadságharc veteránjai közül kerültek ki, részben pedig a cs. kir. hadsereg tisztjeként csatlakoztak a honvédsereghez. Szerepüket, súlyukat tekintve az előbbi csoporthoz tartozók jelentősége volt a nagyobb.
Kossuth már 1848 őszén utasította a kormány párizsi megbízottját, gr. Teleki Lászlót, hogy az 1831-es lengyel felkelés Franciaországban élő egykori tábornokai közül többeknek ajánlja fel a szolgálat lehetőségét a honvédseregben. Annak vezetéséből ugyanis akkor még hiányoztak a megbízható, egyben kellő tapasztalatokkal rendelkező parancsnokok.
Részben ennek következtében, mint például Henryk Dembiński, de ettől függetlenül is, sorban érkeztek azután a lengyel emigránsok: Leon Czechowski, Ignacy Czernik, Tadeusz Idzikowski, Franciszek Łós gróf, Wladislaw Tchorzincki, Józef Wysocki stb. akik részben a magyarországi lengyel légió (majd 1849 tavaszától az erdélyi) szervezői és tisztjei lettek, részben pedig a honvédseregben kaptak különböző posztokat.
A bécsi forradalom leverése után Magyarországra érkezett Bem, mint közismert 1848. november végén az erdélyi sereg parancsnoka lett, Dembiński a magyar főseregé, a Feldunai hadseregé, később pedig a felső-magyarországié, míg ez utóbbit később a harmadik lengyel tábornok, Wysocki vezette.
A cs. kir. hadseregből átjöttek között Wladislaw Poniński gróf, a lengyel légió 1. dzsidásezredének parancsnoka, Mieczyslaw Woroniecki herceg, aki egy önkéntes vadászcsapat élén már 1848 nyarán és őszén kitűnt a délvidéki harcokban, valamint Piotr Podoski, a honvédsereghez csatlakozott cs. kir. 34. gyalogezred tisztje, a szabadságharc végén annak parancsnoka voltak a nevesebbek.
S persze méltatlan lenne nem megemlíteni Jerzy Bulharyn ezredest, a felső-tiszai harcok során jó katonai hírnevet szerzett dandár-, majd hadosztályparancsnokot, vagy az 1849 nyarán Magyarországra érkezett gr. Zamoyski Wladislaw ezredest, aki a fősereg Temesvárig tartó visszavonulása során tűnt ki.
A honvédsereg vezetésébe bekerült lengyelek egyrészt szakképzett katonák voltak (tizennégyen felső fokú katonai akadémiát végeztek), másfelől, mint említettük, e tisztek fele (tizenkilenc fő) 1830–1831-ben harctéri tapasztalatokat szerzett. Tudásukkal, személyes bátorságukkal nem kis mértékben járultak hozzá a honvédsereg sikereihez, s az sem lebecsülendő, hogy a magyar szabadságharc megalkuvás nélküli hívei közé tartoztak. A magyar függetlenség kivívását ugyanis Lengyelország újraegyesítése, feltámadása zálogának tekintették.
Területileg tekintve, a lengyelek fele a Habsburg Birodalomhoz tartozó Galíciában, míg másik fele Lengyelország Oroszországhoz csatolt részén született. Származásuk szerint valamennyi – ismert – esetben nemesek voltak, heten főnemesek, akiknek jelentős része a lengyel felkelésben való részvétel miatt birtokát azonban elvesztette.
A lengyel tisztikar társadalmi-politikai felfogását illetően nem volt egységes. A lengyel nemzeti mozgalmat megosztó irányzatok harca – a Czartoryski-féle „arisztokrata szárny”, valamint a Demokrata Társaság egymással szemben álló véleménye – Magyarországon is éreztette hatását.39 A Czartoryski-hívek – pl. Dembiński és Bulharyn –, valamint a Lengyel Demokrata Társaság követői – Wysocki –, illetve a több tekintetben harmadik utasnak számító Bem felfogása között sok ellentét feszült, mely nem egy alkalommal komoly torzsalkodáshoz vezetett. Mint ismeretes, ennek egyik következményeként Bem ellen 1848 novemberében, Pesten egy sikertelen merényletre is sor került. Ezzel együtt a lengyelek 1848/49-es magyarországi szereplését, illetve működését a honvédsereg parancsnoki karában, a legpozitívabban értékelhetjük. (Ez persze nem jelentheti azt, hogy az egyes személyek tevékenységét, hibáit és tévedéseit – mint például Dembiński hadvezéri működését – ne tehetnénk kritika tárgyává.)
| 39. | E kérdésrőlbővebben ld. Kovács Endre: Bem József. Bp., 1954. 14–217., valamint Kovács István 1998. 23–27. |
Az olaszok közül (7 fő, 0,8%) mindenek előtt – legalább is az „időrend” szerint – Luigi Venturini nevét kell megemlítenünk. 1848 októberében ő lett a parancsnoka ugyanis a cs. kir. 16. Zanini gyalogezred 2. zászlóaljának, amely ekkor, Eszéken, csatlakozott a magyar honvédsereghez. Ez az észak-itáliai sorozású legénység döntése volt – a cs. kir. tisztikar ezt követően Verturini és öt olasz társa kivételével elhagyta az alakulatot. A honvéd őrnaggyá, majd 1849 januárjában dandárnokká előléptetett Verturini a kápolnai csatában megsérült, illetve zászlóalja nagyobb felével fogságba esett (1849. febr. 27.). A császári hadbíróság halálra ítélte, de ezt kegyelemből 20 évi sáncfogságra (kényszermunkára) változtatták.40
| 40. | Hadtört. Levéltár: Pesti hadbíróság 1849-1/39. |
Az említett zászlóalj mellett a cs. kir. hadsereg más itáliai sorozású alakulataitól – a 23. Ceccopierri gyalogezredtől, a 7. Kresz könnyűlovasezredtől stb. – is álltak át csapattöredékek, katonák 1848 őszén, és később is a honvédsereghez. A Ceccopierri-ekből alakult Frangepán-csapat Lipótvár feladásakor szintén fogságba esett (1849. február 2.). A 7. könnyűlovasezred egy fél-százada viszont hősiesen végigküzdötte Bem Erdély felszabadításával végződő hadjáratát. A század parancsnoka ekkor Giuseppe Decarlini százados lett, aki 1848 őszén, cs. kir. őrmesterként csatlakozott alakulatával a honvédsereghez. Őt később őrnaggyá, és július végén, Monti ezredes hadosztályparancsnoki előléptetésekor, az olasz légió vezetőjévé nevezték ki.
Az olasz szabadságért magyar földön harcoló olasz katonák önálló légióba szervezése már 1849 tavaszán elkezdődött, ennek befejezése pedig Alessandro Monti báró nevéhez fűződik. Monti eredetileg a szárd kormány megbízottjaként indult Magyarországra, de felhatalmazását a novarrai vereség következtében visszavonták. A közben Magyarországra érkezett Monti, a közös ellenség elleni együttes harc szellemében felajánlotta szolgálatait, s Kossuth május végén ezredesi rangban az olasz légió parancsnokává nevezte ki. (Monti korábban a cs. kir. hadseregben századosi, az olasz felkelő seregben pedig alezredesi rendfokozatot viselt.) Az olasz légió, mely az időközben hadosztályvezénylővé lett Monti alárendeltségében maradt, igen kitűnt a szabadságharc utolsó küzdelmeiben, és az általános fegyverletételkor Monti vezetésével hagyta el az országot.41
| 41. | Az olasz légióra, valamint az itt szereplő alakulatokra és személyekre ld. BERKÓ ISTVÁN: Az 1848/49. évi magyar szabadságharc olasz légiója, Bp., 1929., HERMANN RÓBERT: Az olasz légió a magyar szabadságharcban. In: Nemzeti és társadalmi átalakulás a XIX. században Magyarországon. Tanulmányok Szabad György 70. születésnapjára (Szerk. OROSZ ISTVÁN–PÖLÖSKEI FERENC), Bp., 1994., PETE LÁSZLÓ: Monti ezredes és az olasz légió a magyar szabadságharc-ban. Debrecenben, 1999. |
Az olaszok közül, a fentiek mellett, Cesare Galvagni honvéd alezredest, a 2. Hannover huszárezred szabadságharcunkban kétszer is megsebesült bátor parancsnokát (volt cs. kir. százados), valamint a 26 éves Giuseppe Merlo őrnagyot, a IV. (bácskai) hadtest vezérkari főnökét (ő előzőleg hadnagy volt a cs. kir. hadseregben), illő még legalább név szerint megemlítenünk.
