Telepítések.
Telepítések.
A vármegye magyarságának elhelyezkedése újabbkori eredetű és telepítésének történetével összefüggő. A tatárjárás után Bács és Bodrog vármegyék sík földje lassanként benépesűl. A mohácsi vész előtt a két vármegye lakossága majdnem kizárólag (esetleg kún, besenyő, bolgár eredetű) magyar. De a XVI. századtól kezdve sok csapás éri. Az 1514-iki pórlázadás is csökkenti a vármegye magyar lakosságának számát, de a rákövetkező háborúkban a mai bácsmegyei síkság a felvonuló török hadtestek országútja, melyet rövid idő alatt sivataggá változtattak. Egy 1522-iki tizedlajstrom Bács vármegye öt kerületének 94 községét említi, a melyek közűl ma már csak 17 áll fenn. A többi vagy nyomtalanúl elpusztúlt, vagy pedig csak nevük maradt fenn, legtöbbször megváltozottan, sokszor nemzetiségi falvak pusztái, erdei, vagy dűlőnevei gyanánt.
Ugyancsak az 1522-ik évi összeírásnak kétezer családneve, három szláv kivételével, mind magyar. – De a sivatag terület még a XVI. században újabb irtó támadás színhelye: a pusztítást tovább folytatja Cserni Jovan bandája. A török okkupáczió (1542–1687) idejében a két vármegye községei a szegedi szandzsák hat náhijében oszlottak el. A falvak kicsik, úgy hogy a XVI. század utolsó éveiben az adózók száma egy helyütt sem éri el a kilenczvenet, a mohamedán lakosságot nem számítva, mint a mely fejadót nem fizetett, de különben is leginkább csak a középpontokban (Baja, Zombor, Szabadka, Titel) lakott. Az adózók között még sok a magyar, de ezek inkább kivándoroltak, úgy hogy a vármegye területét, egynehány csehet nem számítva, szerbek és mohamedánok lakták. Bár a mohácsi vész előtti utolsó évtizedben is találunk néhány szerbet a Bácskában, de ez időben egyre jobban szaporodik a számuk mindenfelé, a merre a török fegyverek előnyomúlnak. A gunyhókban lakó, csordái után csatangoló népelemmel a telepítések korában a két vármegye területén mindenfelé találkozunk, úgy hogy a mikor Savoyai Jenő zentai győzelme után (1697) megindúl a nagy arányú telepedés, a vármegyék lakossága már jórészt szerb.
Még a zentai csatát megelőzőleg telepednek le a bunyeváczok és sokaczok (1687), a Csernovics szerbjei (1690–91); a passzaroviczi béke (1718) után vándorol be a szerbség és sokaczság zöme, s azután 1733-ban megindúl a magyar telepedés sora, egy évvel megelőzvén a német kolonizácziót, s elér a XIX. század második tizedéig. Az első magyar telep a vármegye éjszaki részén Jánoshalma (Jankovácz). Gombos Gábor, a bácskai kincstári jószágok adminisztrátora, még 1731 április 28-án Bécsben kelt iratával megengedi, hogy a Jankovácz nevű kamerális pusztát katholikus magyarok megszállhassák. A pusztának akkor már voltak szláv lakosai. Jankováczról népesűlt be idővel Mélykút (1776), Kisújszállás, Tataháza (1776), Madaras (1789) tehát az a terület, mely a vármegye magyarságának ma is egyik tömörülési pontja. Egy évtizeddel később, 1743-ban telepűl zalai és somogyi magyarokkal Bezdán. 1748-ban Tolna, Baranya, Veszprém és Somogy vármegyékből szabadon költöző lakosok, Losonczy nevű követjük útján kérik a magyar királyi kamarát, hogy a Bács vármegyében levő kincstári jószágok néhány pusztáján letelepedhessenek. A királyi kamara tanácsa 1748 szeptember 10-én Pozsonyban kelt levelével Paka, Merkopnya, Sterbácz és Bezdán nevű praediumokat jelölte meg hatvan sessióban, kikötvén, hogy a beszállandó lakosok mindnyájan magyarok és pápisták legyenek. A rákövetkező évben (1749) betelepűlnek Kula, továbbá somogyi és baranyai magyarokkal 324Baracska és Bátmonostor dunamelléki községek. A magyarok letelepülésének lefontosabb mozzanata a Tisza-mellék benépesűlése a XVIII. század közepén. Legnagyobbrészt jász rajok népesítik be Magyarkanizsát (1750), Zentát (1755), Ádát (1760), Óbecsét (1767). Településüket a királyi kamara intézte az előbb kizárólag szerbektől lakott nagyhatárú községek benépesítése czéljából, midőn a Tisza-mellék katonai sánczaiban lakó szerbek 1751 után az újonnan szervezett végvidékekre, vagy Oroszországba elvonúltak. Közbűl 1750-ben telepíti Grassalkovich Antal Topolya pusztát, 1752-ben pedig Nemesmiliticsre és 1756-ban Újdoroszlóra kerűlnek, az utóbbi helyre a dunántúli vármegyékből, katholikus magyarok. 1767-ben népesűl be magyarokkal Petrovoszeló (Péterréve), 1776-ban Martonos. Immár II. József korában telepűlnek a vármegye derekán elhelyezkedett református magyar községek, a nagy német kolonizáczióval egy időben, 1786-ig. 1785-ben Feketehegyre, a kincstári pusztákra 250 református kún család telepszik Kúnhegyesről s kisebb részben a hevesmegyei Tiszaburáról. Egy évvel később (1785) Tiszaroffról és Tiszaderzsről, 1787-ben pedig Tetétlenről telepszik református kún népesség Pirosra. Kossuthfalva pusztáit, ugyancsak 1786-ban, hasonlóképen református kún népesség szállja meg Karczagról, Nagykúnmadarasról és Jászkisérről. 1786-ban telepűl Pacsér a Nagykúnságból, nevezetesen Kisújszállásról és Törökszentmiklósról átköltözött 200 református magyar családfővel és hozzátartozóival. 1783-ban telepszenek szerbek helyébe Temerin magyar lakosainak ősei Pest, Heves és Nógrád vármegyékből; 1805-ben népesűl be magyarokkal Mohol, 1806-ban Bácsföldvár. A nagyobbméretű telepedés ideje lejárt. Kisebb rajok a XIX. század elejétől kezdve el-elszálltak még egyik-másik helyre, de e században már családonként folyik a népmozgalom, a maga folytontartó módján, egyik községből a másikba. A század elején Újvidék református vallású magyar lakosai szállingóztak a városba, nem telepűlési rajokban, hanem a városi élet soknemű megélhetési föltételeitől vonzatva, szórványosan és az ország különböző részeiből, leginkább azonban Piros, Feketehegy, Kossuthfalva és Pacsér környékéről. A század legelső éveiben Rigicza (Regőcze) új birtokosa a szomszéd Pest vármegyéből, Tatárszentgyörgyről és Miskéről telepít községébe magyarokat. Bajára Komáromból kerűlnek fa- és gabonakereskedő református lakosok. Kuczora magyarsága és Sajkásgyörgye lakossága is így szivárog be a tiszamenti községekből. Borsod magyar népe hasonlóképen a környékbeli falvakból verődött össze, Tiszakálmánfalva népessége 1884 óta, a mikor a kincstári erdők helyére telepűlt, szintén a környékbeli magyarságból kerűlt ki. A városok (Zombor, Baja, Szabadka) magyar lakossága azonban leginkább idegenből magyarosodott meg.
