Ünnepi szokások.
Ünnepi szokások.
Nagy ünnepek, minők a karácsony, húsvét, mint mindenütt, itt is a gyermekek ünnepe. Ekkor az örökzöld fenyőfa helyett, mely a régi otthonban díszlett, a szegényebb osztály a kökényfa ágát díszíti fel gyertyával, almával, dióval. Húsvétkor a pirosra festett húsvéti tojásnak csinálnak a zöld lóherében fészket, melynek látásán a kicsikék szemei az örömtől csillognak.
Midőn a tavasz beköszönt, s a délibáb űzi játékát, a legeltető gyermeksereg utána fut, torkaszakadtából kiáltva: „Spiegele, Spiegele husch, – Weiter von Busch zu Busch.” – (Tükröcske, tükröcske huss, Bokortól bokorig fuss!)
Ha meg a vándorgólya nagy és hosszú útjáról merengve tér haza, a fiatal gyermeksereg rázendíti: „Storche, Storche, Schnäbele – Mit de lang Heugäbele…” – (Gólya, gólya, gólyacsőr, – Vasvilla-lábod nyakig ér…)
359Aratás idején, kévehordáskor, keperakáskor újból megered a dalolási kedv: „Regnet der Wétz dem Bauern uff’n Hut, – Dann ischt die Ernt’gar reich und gut.” – (Ha a búza a gazda kalapjára húll, az aratás bőven fizet.)
Ha eljő az ősz, a kikerics elvirágzott s közeleg a tél, és a szél maga előtt hajtja a száraz kórókat, akkor a vén pásztor azt mondja: „Kóró? Igen, nappal kórónak nézi az ember, de éjjel akárhány turbánt és törökfejet láttam már közöttük, tele van velök a mező s ha az éjjel hollószárnya elterűl a föld felett, titkon, csöndben kijönnek regélni rég elmúlt, harczterhes időkről.”
Azalatt a faluban vígan vannak az emberek. Szól a fúvós muzsika s vígan ropják a fiatal párok a tánczot.
„Kerweih” (búcsú, templomszentelési emlékünnep), ez a szó felvillanyozza a falu apraját-nagyját. „Kerweih’im Himmel und auf Erden” (búcsú égen s földön) mondogatják. Ez ünnepet rendszerint a Szent Mihály-napját követő hetekben tartják meg. A midőn már a mezei munkát mindenütt befejezték, a hombárok telve vannak Isten áldásával s a pinczékben erjed az idei bor, akkor az egész helység készűl a Kerweihra. A gyermekek új ruhát, czipőt kapnak, a házakat kívűl s belűl kitakarítják s befestik s az egész német ház ünnepi díszt ölt. Közelről s távolról eljönnek az ismerősök, barátok, rokonok. Vígan dalolják: „Drei Tag, drei Tag, gehn mer net Hem” (Három nap, három nap nem megyünk haza…) A „Szent Mihály kenyerét”, a „Küchelchet” (kalács) hosszában a termékenység jeléűl meghasítva, mindenütt sütik. Becsülettel megfelelnek a libának is, s nem is találni e napon oly konyhát, a hol a sütőkemenczében a „Márton madara”, t. i. a liba nem énekelne. Azután „úszni” akar s bizony nem átalanak e napon a szomjúságon felűl is egy-két-kilencz pohárkával felhajtani. Az esteli táncz azután újra kijózanít.
Szent Mihály napjának különben is fontos szerep jut. Ezen a napon fizetik az egyházi hivatalnokoknak, s községi alkalmazottaknak, a régi szokás szerint, a terményilletményeket. Ha zivatar jő Szent Mihály napján, azt mondják: „Donnert der Michel, – viel Arbeit die Sichel.” (Ha mennydörög Szent Mihály, Sarlóra nagy munka vár.)
Majd meg a fonókra kerűl a sor (Spinnstub), hol víg terefere s komoly mesemondás járja. Újév persze a jó-kivánságok ideje. Vízkeresztkor (három király) a bethlemesek járnak házról-házra. A húshagyó kedd falun nagy vígalmak napja. Itt-ott divatban van még ma is az álarczos menet, mely abból áll, hogy a fiatalság tömegben megindúl afelé a ház felé, a melyben eladó leány van s a ház előtt rákezdi a „Hannagel han, Fastnacht geht an”… kezdetű nótát, melyben bort és kalácsot kérnek.
