A fonó.
A fonó.
A késő ősz beálltával a szerb leányok ma az egyik, holnap a másik háznál gyűlnek össze fonni. Ez összejövetelt préló-nak nevezik. Az összegyűlt leányok vidám énekszó mellett szorgalmasan fonnak. Folytonos tréfa, kaczagás, mesemondás, találós mesék feladása közben orsójuk pereg, szájuk cseveg, unalmat kerget, jó kedvet gerjeszt.
Egy csapat legény megy az utcza közepén, a dudással együtt. Ha az egyik vagy másik legényt szerelmi bú bántja, szomorúan énekli: „Hej i umrétyu, zaboravit nétyu!” (Meg is halok, még sem felejtem el!) A dalos legény azonban csakhamar elhallgat, mert itt a ház, a hol a prélót tartják, s ő ott nem akar szomorúnak látszani. A legények befordúlnak a házba. A dudás, a mint a szobába ér, mindjárt fújja a kólót. A leányok tánczra kelnek a legényekkel. A táncz után a leányok dalra fakadnak. A kinek szerelmét viszonozzák: kedveséről énekel. Egy ily énekben többi között azt mondja a leány, hogy kedvese messze országokra ment mulatni, hol hűségét próbára tették, melyet azonban vitézűl kiállott; bár gazdag és szép leány ígérte neki kezét, ő azzal felelt: „Blága imam, drágu imam, lepsu nego sto szi tí!” (Van kincsem, van kedvesem, szebb mint te!)
A megvetett, a megcsalt szerelmű leány pedig rettentő átkokat szór a hűtlenre:
Kivirágzott a kis meggyfa, – Lesz rajt’ meggyecske, – Ül alatta egy kis lányka, – Vele kedvese.
Kis madárka repűlt, repűlt, – S vígan csicsergett, – Messze szállva, más házába, – A fejük felett.
Hallga édes, hallga kedves, – Hogy mit csicsereg? – Hogy én nálad, – mond az ifjú, – majd szebb nőt veszek.
Erre a sértett női büszkeség ily átkokra fakad:
Végy hát olyat, én nem bánom, – Isten bocsássa, – Édes anyád vakúljon meg, – Menyét ne lássa. – Dőljenek ki jó lovaid, – Ha hozzák haza, – Te beléd meg üssön végre – Az Isten nyila.
Ily beszédre, persze, a kiben jó lélek van, megréműl. Így van ez e dalban is. A legény szájába adott mentség így szól:
Hallgass édes, hallgass kedves, – Az csak tréfa volt, – Ne higyj abból, a mit mondtam, – Ne egy árva szót.
A megcsalt szerelem azonban nem ismer könyörületet. Játszani a szívvel nem lehet, s a leány így felel a legény mentségére:
Áll egy fa a Duna partján, – Másik – tengeren, – Majd ha ezek ölelkeznek, – Akkor te velem!
Így dalolás, táncz és találós mesék feladása között halad az idő vagy éjfélig, mikor a leányok hazamennek.
374A feladott találós mesékben van tudatos elmésség. Némelyik pedig határozottan szellemes. Példáúl: Mikor van az egész falu egy akaraton? (A templomból kimenetkor.) Ki ordított olyat, hogy az egész világ meghallotta? (A szamár Noé bárkájában.) Mi megy át a vízen híd nélkül, csónak nélkül, árnyék nélkül? (A hang.) Hány kenyér sűl esztendeig a kemenczében? (Egy sem.) Milyen ekével szántottak legelőbb? (Új ekével.) Mi nem lesz vizesebb, ha a vízbe esik? (Az eső.) Erdőn lettem, megölettem, halva éneklővé lettem? (Hegedű.) Erdőben nőtt, réten legelt, vas szája van? (Duda.) Kisebb az egérnél, magasabb a háznál, keserűbb a méregnél, édesebb a méznél? (Dió.) Mit vesz az ember a vásárban legelőször? (Lélegzetet.) Milyen fa nélkül nem lehet el az erdő? (Szélső fa nélkül.)
Így töltik a szerb leányok és legények a fonóban a hosszú őszi és téli estéket. Fonnak a leányok, mesélnek a legények, találós meséket adnak fel egymásnak megfejtés végett, játszva kiismerik egymást, kitanúlják egymás természetét és hajlamait. A házasodni akaró legények ott tartanak szemlét a falusi szépek felett, ott választanak maguknak feleséget.
