Mesemondás.
Mesemondás.
A bácskai szerb nép legszebb és legkedvesebb foglalkozásai közé tartozik a meseköltészet, mesemondás.
Hol volt, hol nem volt, az operencziás tengeren is túl volt, kidőlt-bedőlt kemenczének egy csepp oldala sem volt, mégis tizenkét sorjában sűlt meg benne a töpörtyűs pogácsa. – Ilyforma bevezetés után a mesemondó elvisz bennünket Meseországba, beszél aranyos hajú tündérekről, hableányokról, elátkozott királyfiakról, csengő baraczkról, beszélő körtéről, mosolygó almáról stb.
A szerb népmesék jellemvonása: az elbeszélés egyszerű folyama, a keresetlen naivitás s a valódi humor varázsa, a csak odavetett, de annál jellemzőbb rajz, a hangulat bizonyos zavartalan egysége, naiv természetessége, a nyelv pongyola bája, szeszélye, festőisége s a kifejezések sajátossága.
A szerb népmeséknek majdnem mindegyike egy-egy magyarázatot ád, hogy megértsük a kies rónaságokon rezgő dalokat, az ott elömlő könnyeket, az ott kitörő vidámságot és az ott búsuló némaságot.
Tüzetes összehasonlítások, más nemzetek népmesekincseivel, még becsesebbé teszik a szerb népmeséket, melyekről Grimm, sok más német tudóssal egyetértően, azt állította, hogy „szerb népmeséket, a bennök nyilatkozó érzelem gyöngédségére, bensőségére és sajátszerű bájára, hasonlítani sem lehet sok más nép meséihez.”
