A török uralom alatt.
A török uralom alatt.
A vármegye igazságszolgáltatásának megrongált gépezete a török uralom tartama alatt – természetesen – tetőtől- talpig török mintára volt összetákolva, annak mindennemű fogyatékosságaival egyetemben. Bács-Bodrog vármegyének jelenlegi egész területe jogszolgáltatás dolgában is a szegedi szandzsáksághoz tartozott, mely utóbbi viszont öt nahijé-re, vagyis kerületre oszlott. E kerületnek székhelyei: Szeged, Szabadka, Baja, Zombor és Bács városok voltak. E városok mindenikének meg volt a maga kádi-ja, vagyis bírája, a ki a nevezett székhelyeken lakott s egyszersmind, – sőt talán még helyesebben mondva: túlnyomó részben – egyházi személy is volt. Az elsorolt öt kerületen kívűl Bácsmegyében volt még a titeli nahije is, mely azonban mind törvényhozási, mind közigazgatási tekintetben is, már nem a szegedi, hanem a szerémi szandzsáksághoz volt beosztva. Valamennyi nahije egyszersmind törvényszéki járás, vagyis ú. n. Kaza volt. A kádi székhelye egyúttal az illető törvényszéki járás székhelye is. Magától értetődik, hogy a vármegye mindkét részére vonatkozóan a szandzsákság főpontja a szegedi nahije s illetőleg kaza volt a legelső és a legnagyobb.
A törököknek akkortájt a szó szorosabb értelmében vett világi bírájok nem is volt, hiszen a bölcs kádi nem volt világi ember, – fontos egyházi személyiség ő a maga nahijé-jében. Ha a megyebeli, azaz hogy ekkor szandzsákbeli embereknek peres ügyeik akadtak, – szegényeknek ugyan aligha volt kedvük még perlekedni is, – az illető szandzsák főpap-főbírájához, a muftihoz kellett fordúlniok a panaszaikkal. A mufti a feljelentésben előadott tényállást írásba foglalta, nagy kegyesen fethvát, vagyis véleményt írt hozzá s így kerűlt azután az ügy a nahije ítélőszéke elé, mely rendkívűl kiterjedt hatáskörrel volt felruházva, mert az egyházi ügyeken kívűl mindenféle polgári és büntető ügyekben ítélkezett, még pedig végérvényesen, a felebbezés teljes kizárásával. Az ítélőszék feje természetesen a kádi volt, ki mindenkor csakis a panasz tárgyát alkotó, tehát a feljelentett esetekben hozta meg a maga hírhedten bölcs ítéletét. A török hódoltság igazságszolgáltatása a közvádlói intézményt egyáltalában nem ismerte.
Hogy a kádi törvénykezési illetményeiről is kellőképen szó legyen: neki bizony a mai értelemben vett rendes állami fizetése nem volt, – csakis a peres eljárás folyamán felmerűlt perköltségeket vágta zsebre. E tekintetben aztán rendszerint káprótolta is magát bőségesen. A perbeli díjak fizetését illetőleg meglehetősen specziális intézkedése volt az ekkori török bíráskodásnak, hogy a kádi, – fiat justitia, – sohasem a perben vesztes felet, – az elutasított felperest, vagy elmarasztalt alperest – marasztalta el a sokszor ugyancsak tekintélyes perköltségek fizetésében, hanem kivétel nélkül mindíg azt, a kinek sikerűlt a pert, az istenek és a kádi jóvoltából, szerencsésen megnyernie. Képzelhetjük, mekkora igazságosság és méltányosság rejlett ebben az intézkedésben. Perelhetett s zaklathatta az ellenfelét bárki is derűre-borúra: épenséggel nem volt mit koczkáztatnia; ha megnyerte a pert: nem esett annyira nehezére a megállapított 444díjak fizetése; ha pedig a kádi őt bármily alaptalan és konok perlekedésével elutasította, kára nem lett belőle, mert az összes perköltség viselése a méltatlanúl feljelentett, vagy beperelt ellenfél nyakába szakadt.
Büntető ügyekben csaknem kizárólag pénzbírság fizetésében marasztalta el az ítélőszék a bűnösnek talált egyént. Ez a pénzbírság azonban már nem a nagy jogtudós kádi bő zsebébe vándorolt, hanem az mindenkor az illető delikvensre nézve illetékes hűbér-urat, a spahit, vagy a szandzsák-béget illette. Miután a birtokjogtól a büntetőjog sem volt elválasztható: a spahi rendes jövedelme volt a különféle rendőri kihágásokért és csekélyebb jelentőségű bűncselekményekért kirótt sok bírság-pénz, valamint a botbüntetés váltsága is.
A vármegye török hódoltság alatti törvénykezésében a legnagyobb igazságtalanságok előidézője volt többek között a büntetések pénzért való megválthatása. Nemcsak a jelentéktelenebb fontosságú vétségek, vagy kihágások esetén, hanem a főbenjáró bűncselekmények elkövetőire kiszabott büntetést is, – azok mértékéhez viszonyítva, – mind megválthatta az, ki az annak ellenértékéűl meghatározott pénzmennyiséget hiánytalanul le tudta fizetni. Anyagi jólétnek örvendő emberek minden veszélyeztetés nélkül követhettek el lopást, rablást, paráznaságot, vagy akár gyilkosságot is: nem kellett a nyaukat vagy a szabadságukat félteniök, mert volt miből fedezniök a megváltás czímén kiszabott tekintélyes pénzbírságot.
De még a vis major, – természeti csapások, véletlen balesetek – ügyeiben is a nagyhatalmú kádi hozta meg a maga döntő határozatát. A fő-elv itt is az volt, hogy a pénzbírság valamiképen el ne maradjon. Ha Nagy Pétert, – mondjuk, – történetesen agyonrúgta a lova, avagy a nahije valamelyik meghódolt alattvalója, a saját vigyázatlansága következtében, belefúlt a vízbe, vagy bármiféle elképzelhető véletlen haláleset érte: a kádi irgalmatlanúl kirótta a pénzbírságot, még pedig csaknem minden egyes esetben azt a mit sem sejtő és vétő községet marasztalván el abban, a melynek területén az illető polgárral a végzetes kimenetelű baleset megtörtént.
De a törökök egyébként is temérdek erőszakoskodást és visszaélést követtek el a vármegye meghódolt alattvalóival szemben, úgy hogy már I. Lipót királynak 1659. évi dekrétuma világosan kimondja, (13. czikkely, 3. §.), hogy a meghódolt alattvalóknak határkiigazítások ügyében s egyéb panaszokban török uraikhoz folyamodni, a földesuraik részéről, vagy ezek mulasztása esetében, a vármegyei hatóság részéről reájuk kimondandó főbenjáró büntetés alatt tiltva legyen.
Ugyancsak a török uralom nyomasztó hatását igyekszik ellensúlyozni I. Lipótnak későbbi, 1681. évi dekrétuma (48. czikkely), melynek értelmében a törököknek a főkapitányok, a vármegye és a helybeli nemesek tudta nélkül, önként és saját akaratukból meghódoló helységekre, vagy jobbágyokra nézve az 1655. évi CVII. és 1575: XII. czikkelyek megújításával rendelik, hogy ilyenek ellen a vármegyék alispánjai komolyan és az eddiginél szigorúbb büntetéssel lépjenek fel (ellent nem állván a földesuraknak bármely tiltakozásai).
Épenséggel nem lehetett hát sajnálni annak a korszaknak a letűnését, melyre így is meglehetősen sokáig kellett várniok e vármegye lakosainak. De eljött végre az az idő, mikor a félholdas uralomnak a vármegye területén is egyszer s mindenkorra vége szakadt s nyomtalanúl búcsút vett tőlünk a spahik és kádik szomorú pünkösdi királysága.
*
