Szabadka bíráskodása.
Szabadka bíráskodása.
Szabadka városában, – mely, mint tudjuk, 1779. évi január 22-én lőn beiktatva hazánk szabad királyi városai közé, – különösen a bűnfenyítő-ügyek eldöntése tekintetében lényegesen kiterjedt hatáskör illette meg a városi tanácsot. Pallos-joga volt; főbenjáró bűncselekmények elkövetőivel szemben, akasztófán végrehajtandó halálos ítéletet is mondott ki nem egyszer s a halálbüntetést foganatosította is; a Palicsra vezető Szegedi-út melletti vesztőhelyen volt felállítva az akasztófa. Ha az igazságnak megfelelő tényállás kellő tisztába hozatala másképen nem mutatkozott keresztűlvihetőnek: meg volt adva a jog a városi tanácsnak a kinzó vallatás, a tortura alkalmazására. E jogot aztán adott esetekben foganatba is vette.
A város annálesei legnagyobbrészt 1753–1770-ig tüntetnek fel olyan bűneseteket, melyekben a bíróság előtti beismerés kicsikarása okából kínzó 449vallatással szedték ki a vallomást a makacskodó delikvensből. Meg vagyon írva az is, hogy a tortúrák foganatosításánál az általános gyakorlat szerint legtöbbször háromféle módja szerepelt a kínzásnak, ú. m. a csavar, aztán a Torquemada korából jól ismert spanyol csizma, valamint a kezeknek és karoknak kötél által való megszorítása (funiculatio manuum). Sőt egy alkalommal valami negyedik fokát is igénybe vették a tortúrának, de ehhez már hóhér kellett. Lehozatták a szegedi hóhért, a ki nyolcz forintokért végre is hajtotta azt. A halálbüntetések végrehajtásához egyébként mindenkor Szegedről hívták le a hóhért.
Szabadka város büntető hatalmának egyik félelmetes külső kifejezője volt a szégyenoszlop, a pellengér is, melyben gyakorta gyönyörködhettek a város akkori lakosai a városház előtti térségen. Enyhébb bűncselekmények esetében sűrűn alkalmazta a város bírói tanácsa a botbüntetést is. Rendes mérték volt a 150 botütés, melyet egyvégben is kiróhatott a bűnösre, legtöbbször azonban megengedte a tanács, hogy a kirótt botmennyiséget – részletekben (2–3 ízben) törleszthesse le. Egy 1774-iki helytartótanácsi rendelet Szabadkára és általában a vármegye egész területére vonatkozóan megtiltotta, hogy a büntettesre egy-egy esetben száz botütés szabassék ki.
Alkalmazhatta a városi tanács ezeken kívűl a bűnös egyénnek a város területéről való kiutasítását; kegyetlenebb fajta megtorlási mód volt azután az, mikor a bűnösnek talált személy homlokára izzó vassal bélyeget sütöttek s ilyen módon embertársai előtt életefogytáig megszégyenítették. Ennek az inhumánus büntetési eszköznek az 1763-iki helyt. rendelet vetett véget, mely a vármegyének erélyesen megtiltotta a bűntettesek arczának megbélyegzését. A kínvallatást az 1776. évi királyi rendelet és az 1791. évi XLIII. t.-cz. szüntette meg.
Egyik specziális közege volt a város büntető-igazságszolgáltatásának az ú. n. látó, kinek hivatalbéli kötelességében állott a gonosztevők s mindennemű egyéb latrok üldözése. Állandóan három ilyen látó-ja volt Szabadka városának, a kiknek élén 1748 előtt a lajdinant állott, 1748 április 7-ike óta egy városi tanácsnok volt megbízva a rendőri ügyek vezetésével kapitányi czímmel; neki kellett a látókkal egyetemben a város határát minél többször bejárni; a mellett ő tartozott felügyelni a börtönre is; míg elődje, a lajdinant annak idejében már modernebb értelemben vett „razziát” is tartott, mikoron annak szüksége felmerűlt s nagy előszeretettel lepte meg váratlanúl a bőséges mennyiségben tenyésző bor- és zúgkocsmák rejtekhelyeit. Minden ilyen esetben elégséges számmal kerűltek a kisebb-nagyobb bűntettesek a városi tanács büntető hatósága elé, melynek ilynemű tárgyalásain a kamarai főtisztviselőnek vagy helyettesének, nemkülönben az uradalmi fiskusnak, a közreműködésre felkért egyes vármegyei tiszteknek és a jogi ismeretekben valamennyire is járatos egyéb városbéli személyeknek is jelen kellett lenniök. Mind az elítélt, mind a letartóztatott latrok a városi börtönben szállásolták el, mely egy börtönőrnek az állandó őrizetére volt bízva, de rajta kívűl még hat városi hajdú is segédkezett neki a börtön őrizésében.
