Szárazföldi vadak téli védelme.
Szárazföldi vadak téli védelme.
Szárazföldi vadja bizony nem valami sok lehetett a nagyon is fedetlen sík Alföldnek. Néhány évtizeddel ezelőtt még csak kivételesen lehetett az országban olyan területekre akadni, a hol az állandó vadat rendszeresen, okszerűen, megfelelő tanúlmány alapján és egyszersmind eredményesen is óvták, tenyésztették. A nagyúri birtokok fáczánosait leszámítva, a kezünk ujjain elszámlálhattuk volna a valósággal védett és gondozott területeket. Az állandó vaddal azért nem törődtek, mert hisz az úgy sem mehet el tőlünk, itt lévén a hazája. A költöző vagy vándorvaddal pedig azért nem, mert az meg úgysem a mienk s ma itt lehet, holnap ott.
A fáczánosok gondozásával jóformán minden eféle tevékenység teljesen kimerült; s már az is nagydolog-számba ment, ha valahol néhány pár foglyot fogtak el őszszel, hogy a zord tél vadpusztító fagya, hava ne irthassa ki az egész állományt. De hogy a kint maradt vadat etetni kellene, hogy ott, a hol nagyon is védetlen a terület, a búvó vad számára bokros helyeket, remízeket, gazosokat kellene hagyni s annak a környékén a ragadozót folyvást írtani kötelesség volna arra bizony a századik vadászember, ha gondolt.
Pedig például az olyan nagyon is nyílt vidéken, a minő a Bácska rónasága, mi mentheti meg a téli kopárságban mindenütt szem elé kerülhető állandó vadat, mint ha legalább mesterségesen biztosítunk számára valami menedéket? A míg voltak nádasok, zsombikosok: egy kicsit könnyebb lehetett; mert az ilyen terep sok védelmet kínál; ámbár másrészt a ragadozót is vonzza; hisz az ilyen helyeken búvik meg a róka a legszívesebben; sőt az orvmadarak is ide kívánkoznak; tudják, hogy zsákmányt az ilyen búvók környékén találnak leghamarabb.
