Az első történeti nyomok.
Az első történeti nyomok.
A mai Bihar vármegye területén a legelső történeti nyomok a jelenlegi földfelületi változatoknál még feltünőbb ellentétekről tanúskodnak. Míg északi, de főleg észak-nyugati vidékén árvíztér terült el, addig a keleti és a délkeleti részén emelkedő hegyeken, a bükk- és fenyveserdőkkel borított havasokon óriási rengetegek határolták. A Köröstől délre eső terület, még a történeti időben is, őserdővel volt benőve, hatalmas vadállatoknak, mint a bölénynek nyújtván biztos búvóhelyet. (Márki Sándor – Arad várm. története II. 1. kötet.)
E rengetegektől övezett s az akkori viszonyoknak megfelelőleg lakható területen, a legrégibb történetírók szerint Kr. előtt a IV. században géták, vagy ezek rokonai, a dákok laktak. Strabo, a ki Krisztus korában élt, a géta és a dák név között csupán földrajzi megkülönböztetést lát, Ptolomaeus (Kr. után 140 körül) a géták helyett dákokat ismer, kik szerinte egész a Tiszáig és a jazygok földjéig kalandoztak.
Augustus uralkodása alatt Crassus és Lentulus római vezérek egy ízben legyőzték e néptörzset, mely azonban nem tört meg, sőt Deczebál alatt, a ki egész Dáczia erejét egyesítette, mindegyre félelmetesebb hatalommá fejlődött. Domitianus római császár a félelmetes szomszéddal szemben mit sem tehetett s a békét tőle pénzen vásárolta meg, utóda Traján azonban, 98 és 117 közt Kr. után, személyesen vezette légióit ellenök; Deczebált legyőzvén, birodalmát egész a Tiszáig elfoglalta. Traján alatt Dáczia római provincziává lett, melynek nyugati határai a mai Bihar vármegye területén vonultak át.
A római provinczia nyugati határait Torma Károly tette tanulmány tárgyává s szerinte Dácziának északnyugati valluma Kis-Sebes felől, folyton a Sebes-Körös partján, Csucsa, Feketetó, Sonkolyos, Rév, Élesd, Mező-Telegd és Nagy-Váradon át vonult nyugatra, mely innen valószinüleg az Arad vármegye és Temes vármegye területén átvonuló u. n. római sánczokkal 456állott összefüggésben. A Nagyvárad táján egyenes szögben megtört vallum folytatását északkelet felé a „Csörsz árka” nevű sánczolatban kell keresnünk. Nagyváradon alul Püspöki körül találkozott e vallus északról, a Tasnád és Kegye felől Zálnok, Széplak, Baromlak, Verzár, Fegyvernek, Tótfalu, Sitér és Csatáron át vonuló vallummal.
Ez a vallum volt Dáczia határa a rómaiak korában.
Ezen a vallumon belül azonban a leigázott barbár népek tanyáztak. E területet a rómaiak nem is tekintették tulajdonuknak, mert az állandóan adófizető barbár kézben volt s „regio transvallum”-nak neveztetett.
A vallumon túli vidék a Körös, a Berettyó, a Kraszna és a Szamos folyók, továbbá a Réz- és a Bükk-hegység közt terült el.
Bélavár romjai.
Munkácsi L. felvétele.
A lelőhelyek tanúsága szerint, a Somály, Márkaszék (Széplak mellett), Fegyvernek, N.-Tótfalu, Sitér helységektől határolt sűrü népességü vidéket jazygok lakhatták. Kivülök itt még szláv népeket találunk. (Jakab Elek – Kolozsvár tört. I. 268.) A mai Bihar vármegye területén cuspán csak Feketetó helység határában akadunk a római megszállás nyomaira, mely valószinüleg a mai Sebes-váralja helység határában fennállott római állótábor (Resculum) előőrseként szerepel. Miután a rómaiak elhagyták Dácziát, a Maros és a Körös folyók partjait vandalok és gepidák foglalták el.
Jordanis, ravennai gót származásu püspök szerint, a ki 530 körül élt, a vandalok a Grisia folyó mentén laktak, mely alighanem a Sebes-Körösnek felel meg, míg a Fekete-Köröst, úgy látszik, Gilpil és a Fehér-Köröst Miliare névvel jelölte. (Jordanis – Longobardicarum Rerum Scriptores stb. 63. lap. 1618. évi kiadás.) A gepidák – szerinte – gót eredetüek, máskor meg azt írja róluk, hogy testvérszövetségesek a gótokkal. A vandalokat a bizanczi történetírók is a gótokhoz számítják.
Alig helyezkedtek el a gótok, midőn, 378 táján, a fergetegként előtörő hunnok, a többi dunai népekkel együtt őket is leigázták.
A hunn uralom másfél századig (378–454.) tartott s lassú szétzüllésével, a Tiszától egészen a Fekete-tengerig, a gepidák uralma erősödött meg.
A gepidák uralmát azonban 567-ben a nyugatról előnyomuló longobárd és a keletről előtörő avar nép törte meg.
A gepidák örökébe az avarok jutottak Baján khagán vezérlete alatt.
Az avarok lakóhelyeik védelmére köralakú sánczokat, továbbá töltéseket és árkokat vontak, melyeket főleg az általuk leigázott szlávokkal készíttettek. Ilyen, az avarok által készített árok nyomaira akadunk a békésvármegyei Szeghalmon és Ó-Tordán átvonuló és a bihari földvárnál végződő „Ördög-árok”-ban.
A bihari földvár felé Arad vármegye felől, Sarkad, Cséffa határain keresztül vonuló töltés hasonlókép avar eredetre vall. (Karácsonyi – Békés 457várm. története I. 11–13 l. O’sváth – Bihar várm. sárréti járás leírása 54–55. lap.)
Ezek a töltések közlekedési utaknak használtattak s az a körülmény, hogy a bihari várnál végződtek, e földvár avar eredetét igazolja.
A Békés és Bihar vármegyék határán található kamati vár azonban még az őskorból maradt fenn, bár az avarok ezt is lakóhelyül használhatták.
Baján elfoglalván a gepidák földjét, az ott lakó szlávok a győző zsákmányává lettek, de a gepida nép is teljesen elvesztette hatalmát, mert többé nincs királya. Baján hosszú uralkodásának végszakában már a hanyatlás jelei mutatkoznak. Halála után 600 körül Priscus egészen a Tiszáig üldözte a khagán fiait. Ettől kezdve egészen a frank háboruig (791–803.) nem sok adatunk van az avarokról. (Hunfalvy – i. m. 136. l.)
Pipin frank fejedelem 792-ben egész a Tiszáig hatolt előre, 796-ban átkelt a Tiszán és szétdúlta az avarok gyűrüjét (Jakab Elek i. m. I. 189. dr. Borovszky Samu – A Honfoglalás 50. l.)
Bélavár romjai.
Munkácsi L. felvétele.
A szlávok, kik előbb a gótokat, később a hunnokat uralták, majd Baján hadaiban szolgáltak, az avar uralom megdőltével továbbra is megmaradtak e terület törzslakosságának. Ezek már ismerték a várépítést; saját magok és barmaik védelmére földből készített sánczokat emeltek.
A három Körös mellékfolyóinak vidéke telve van ily védművekkel.
Szláv eredetű várak: Bél városától dél felé egy régi erősség nyomait találjuk, mely a Tőz folyón uralkodott, hasonlókép szláv eredetre mutatnak a Sólyom, Fekete-Bátor és Fekete-Tót községek határában található földvárak. Sőt a síkságon Sarkad mellett is egy régi földvárnak a nyomaira akadunk.
A Sebes-Körös hegyes vidékén Lok, Pestere, Telegd, Gyires községek határaiban szintén régi földvárak nyomai látszanak.
A Sebes-Körös vidékéhez tartoznak a bihari és a csatári földvárak. Az utóbbi Bihartól keletre és mind a kettő a Kösmő patakon uralkodott. A Berettyó vidékén Molnos-Petri határában egyszerre három földvár nyomaira akadunk. A Berettyó partján még Félegyháza, Kis-Marja, Gáborján helységek határaiban is találunk némi földvár-maradványokat.
Az Ér-folyó mellékén is némi nyomok tűnnek elő, ú. m. Ér-Keserü, Kóly és Nagy-Léta községek határaiban. (Borovszky – i. m. 52–57. l.)
A frank háborútól a honfoglalásig nincsenek adataink a tiszántúli népek történetét illetőleg; Nagy Károly császár hadai legfeljebb a Tiszáig jutottak, de a helynevekből kétségtelen, hogy a mai Bihar területét, mint 458általában a Tiszántúlt a IX. században is szlávok lepték el, a megmaradt s legyőzött avar nép pedig lassanként elszlávosodott. (Hunfalvy – i. m. 172.)
A szlávok emlékét a földvárakon kívül még a helynevek is megőrizték számunkra. Így Less, mely szlávul erdőt jelent; szláv tőből képződött Debreczen is. Szent-Elek helység neve még a XVI. sz. elején is Eszeny-telek volt. Szláv eredetüek még: Derno (Derna), Terebes = irtás, Szomajom = föld, továbbá Derecske, Konyár, Kenéz, Szovát, Sztár = Esztár.
A helynevek tömeges feltünése igazolja, hogy a Tisza és az Igfon erdő, másfelől a Maros és a Szamos közt a szláv pásztorok elég sűrüen telepedtek le. (Pauler Gyula – A magyarok megtelepedése, Századok 1877. évf. 390. lap.)
A későbbi korszakból fenmaradt oklevelek tanúsága szerint a mai Bihar vármegye területén kazarok is laktak.
A kazarok az avar birodalom gyengülése idejében nyomulhattak Dél-oroszországból e tájra, hol valószinüleg kisebb harczok után jutottak némi hatalomra az avarok felett. Az avarok csak kisebb rétegekben a Sebes-Körös jobb oldalán és a Sebes-Köröstől délre fordultak elő.
A Berettyón túl eső terület csak igen gyér népesség által volt megszállva, mert a beköltözködő magyarok a mai Székelyhídig és a Sárrétig nem akadtak ellenállásra. (Márki S. – i. m. II. 1. 47. l.)
