Sándorffy József.
Sándorffy József.
Rhédeyt áldozatkészségben csak Sándorffy József multa felül, ki 1814-ben vette át a váradi szinészet szervezését, és önállósítása érdekében tíz éven át oly tevékeny működést és munkásságot fejtett ki, hogy nem tekintve áldozatkészségét, méltán kelti fel a szinészet történetírójának figyelmét, elismerését.
A mit Bécsben, e téren mint orvosnövendék tapasztalt, meghonosítja Váradon is, mikor Gulácsi Antaltól, az álmosdi földbirtokostól átveszi a debreczeni szintársulat felszerelését. Leltárt készíttet, rendezteti a könyvtárt, beszerzi a muzsikálékat, (kottákat), diszleteket szerez, elsőrendű tagokat (köztük Kántornét) szerződtet, biztosítja ezek jogait, előnyeit, kinevezi a vezértagokat, meghívja Ruzicska Józsefet karmesternek, cseh muzsikusok által betaníttatja a magyar czigányokat, gondoskodik egyenruhákról, meghatározza a belépti díjakat, a zártszék árát a megyebeli urak gavallérságára bízva, csinosabb szinlapokat nyomat és lépten-nyomon elárulja, hogy valóban van érzéke a színészet iránt és jól tudja, mennyi e téren a teendő. Fenmaradt az 1814. julius 14-ki szinlap, mely szerint Schilbach „Paulina vagy a véletlen egybetalálkozás ünnepe” került szinre. Ez annál becsesebb, mert nem tekintve azt, hogy ez a legrégibb fenmaradt nagyváradi szinlap, egyszersmind oly szinműről szól, mely a pesti műsoron sem fordult elő.
391Újból létesítette a Debreczennel is fennálló kapcsot, sőt ezt megelőzőleg még Aradon is járt társulata. Az aradi kirándulás azért nevezetes, mert ekkor játszottak ott legelőször magyar színészek.
1815-ben kivált ugyan két csoport szinész, de ez nem bontotta meg az egységet, mert Sándorffy pótolta a kiváltakat és megküzdve a czenzura aladékoskodásaival, a kisérletező német szintársulatok erejével, még szinházi épületet is vett, hogy biztos otthona legyen a váradi szinészetnek. Időközben felszereléseit gyarapította a gróf Károlyi árváktól kapott díszletekkel; létesítette az ingyenes tanulójegyeket és körültekintően gondoskododott, hogy a magyar szinészet mindinkább önállóvá legyen, mely törekvése sikerrel is járt. Két városban, Váradon és Debreczenben egyszerre honosította meg a szinészetet és a közönség körében állandó érdeklődést keltett a magyar szinészet iránt. Fáradhatatlan munkássága és áldozatkészsége azonban romlását idézte elő. Már 1821-ben panaszkodott, hogy olyan, mint a megszedett szőlővenyige. Hisz 32,659 frt 53 krt költött 7 év alatt, 1821-ig, a váradi önálló szinészet létesítésére. Fel is ajánlotta Beőthy Ödönnek a szinügy vezetését, csupán 2500 frtot kérve az összes szinházi felszerelésért, de Beőthy Ödön az ajánlatot nem fogadta el. Hiába tett kisérleteket Szegeden és másutt, hogy az ottani közönség érdeklődését kiaknázza, sehogy sem tudott kellő eredményt elérni. Így 1824-ben, mikor rövid szenvedés után, november 30-án, 59 éves korában meghalt, oly állapotban maradt vagyona, hogy a törvényszék elrendelte a csődöt. Később Várad elvesztíti önálló jellegét, Sándorffy törekvései – meczenás híján – kárba vesztek, a szintársulatok csak átmeneti állomásnak tekintik, de azért mindig támogatta e város közönsége a szinészetet, sőt alig nyolcz évvel Sándorffy halála után, a város közönsége annyira megelégelte a német szintársulatokat, hogy ezeknek többé nem adott játszási engedélyt és e lépéssel megelőzte csaknem az összes hazai városokat.
Jakab Mihály levéltárnok kritikái, majd Kuthy Lajos tudósításai is lényegesen hozzájárultak a szinészet megkedveltetéséhez, a mi annyira hódított a közönség körében, hogy úgy Kovács Imrét, Bihar-megye szolgabíráját, mint Faliczky János jogakadémiai tanár nejét szindarab írására is ösztökélte.
1836-ban leégett ugyan a szinház, de két évvel később Pályi Elek a „Fekete Sas”-ban, utóbb az „Apolló”-ban megkezdi előadásait és a közönség annyire érdeklődik a társulat iránt, hogy nem tekintve a fényes jutalomjátékokat, lehetővé teszi állandó vendégek szereplését és először esik meg, hogy nyolcz hónapon át egyhuzamban játszik szintársulat Váradon.
