Nyelvjárás.
Nyelvjárás.
Esztergom vármegye népének nyelve a dunai nyelvjárás főcsoportjába tartozik. Általában jellemzi az í-ző hajlam, de ezenkívül egyes vidékeken külömböző hatásokat mutat. Sok helyt erősen palóczos, mély a-val beszélnek s egyes községek sajátságos szokása, hogy hadarva, gyorsan, különös torokhangon ejtik a szókat, úgy hogy „idegenek”, vagyis más vidéki magyarnak, ugyan össze kell szednie a figyelmét, ha pl. a tokodi menyecskék csevegését meg akarja érteni.
Még aránylag a legtisztábban beszélnek az esztergomiak, kiknek nyelvjárását Kőrösy László dr. így ismerteti:
Az esztergomi népnyelv a dunai nyelvjárás főcsoportjába tartozik. Első természete az í-skedés. Az irodalmi é helyébe mindenüvé í-t mond: „De szíp kíped van, ídčs rúzsám; de ídes szád van lelkčm, akárcsak a lípes míz; szeretník a fővínyčd lenni.” „Ojan igčnyčsen eriggyé, akár a fírísz.”
De az í-ket meg gyakran közép ékké módosítja: „Vérrad má Jancsi, fogd a véllát, nos oszt ereggyé ki vinyčgét vágni, mer istenugyse megszó a velág.”
Az o helyett szereti a nyíltabb a-t: „Randa alló szípen vág.” De viszont az o-t cseréli az a helyébe: „Jó szovaztó máma, gyere hozzám vacsorára.”
A ragok l-jét nem ismeri a népnyelv: „Siessé a hégyrű, hozzá a Jánosoktú új bort.” De a szóközi l-eket sem igen használja: „Ójan óma, mint a szóma.”
Szereti a rövid magánhangzós kezdetű szókat jól megnyújtani: „Czúkoridčs, gyűkör-fínyes angyalom.” Az ly-et épen nem ismeri: „Ijjen, ojjan barna kis jány. Mítszó ehhő a kiráné. Bagó van a sindő hátán. Sokszor megduplázza a mássalhangzókat: „Fullánk járta. Pirossan süss kalácsot. Esső esik.” Hangátvetései ép oly érdekesek: „Térbetyű lé. Szípen íg a viakszgyérta.” Ikes igéket nem különböztet meg: „Nem dógozník, nem čnník. Mit néző rám ojan szípen. Mit kereső ojan kíső idekint.” Érdekesek: Ihatníkom van. Verekčdhetníkčm van. Innend-onnand. Ütté-ütve; szeretté-szeretve; tanítta-tanítva. Jellemzi e beszédmódot pl. a következő mondóka: „Vót čcczčr čgy embčr, szakálla vót kendčr, szómábú vót háta, viakszbú volt lába; főmászott čgy fára, eecsúszott a lába, betettík čgy lepedőbe, úgy vittík a temetőbe.”
Tősgyökeres és az esztergomi népnyelvet jellemző magyar keresztvizet kaptak majdnem az összes esztergomi hegyek, útak, szigetek, kútak, völgyek, stb., mint: Szent-királyi-sziget, Nyárazsd, Csitri, Körtvélyes, Zsidód, Kolozs-út, Csontkút, Papere, János-völgy, Füvellő, Öreglátó, Bottyán-pallag, Kis-látó, Jezsuita-rét, Juhszallagos, Hadsi, Hegymeg, Sashegy-allya, Borshegy, Öreg kúria, Góré, Galagonyás, Kőallya, Vaskapu, Basaharcz, stb.
A köznyelvben elég sok a helyies színű szó, kifejezés, mondat-fordulat; megérzik rajtuk a kuruczkor, a papsággal való érintkezés, diákos hatás. Lódingnak mondja ma is a pisztolytokot. Ekszczajnak a „készséget”, pl. a révész a csónak-felszerelést: „ebbűl az ekszczajbú hijánzik valami,” t. i. egy evező. Rövidebben ugyanez czajg; a fiakkeros átveszi az elődje czajgját, a kocsit s felszerelését. Czajg az élesztő is: „hagytam kovászt, szalagy czajgért.” Nevezetes helye az esztergomi embernek a pincze, oda járnak ki legszívesebben s ebben jól követi őket a vármegyei nép is; egy tokodi ember mondta: „ebb a zesztendőbe még csak egy napot hibáztam el, de akkor is azér, mer előtte való nap nagyon fel tanáltunk önteni, hát az asszon nem eresztett.” Odakint, ha nincs csapra üttel a hordó, előveszik a hébért, a lopót. A bort meg a lévókával, a lihuval eresztik le a hordóba. Korcsolán gurítják a hordót, vándlit tesznek alá csapoláskor kármentőnek s ott áll a ráczkád, a miben a vörösbort erjesztették régen, stb. Ha azután megtöltik a butykost, viszik haza, mert épen poczeta van a háznál, keresztelő tudniillik, a gyereket Annuskának, Rózsikának hívják, nem Panninak, Rozinak, mint régen, úgy írta be az anyakönyvvezető, a ki külömben tanító, s régen mester-nek hívták, most pedig megkapja a „nemzetes tanár úr” czímet is.
A nép ma már nem babonás. A régi babonákat már csak gúnyból említik, bár az öregeknél még ott motoszkál valami kis hit is még a szokásmondássá lett babonás kijelentések mögött. S itt-ott van is egynehány babona, a mely még szentűl állja a közfelvilágosodás ostromát.
