Dalmáczia visszafoglalása.
Dalmáczia visszafoglalása.
Egyéb jeles tulajdonságai és sikerei mellett, főleg Dalmátország visszafoglalása szerezte meg Lajosnak a hálás utókortól a „Nagy” nevet. Nem érdektelen tehát kikutatni: mennyi része volt a négy Miklósnak, elsősorban Vásári Miklós érseknek e fényes eredmény kivívásában? Írott kútfőink e tekintetben nem sokkal járulnak kezünkre. Tényekből kell kivonnunk észleleteinket amaz állításunk bebizonyítására, hogy Magyarország politikáját, 1350-től, melynek kiváló czélja Dalmátország visszahódítása volt, a négy Miklós, elsősorban Vásári Miklós esztergomi érsek irányította.
Magyarországon Nagy Lajos király uralkodása alatt két akarat érvényesült: anyjáé, idősb Erzsébet királynéé s az övé. E két akarat nem volt ellentétes, a mennyiben Nagy Lajos király anyja óhajtását fiúi szeretettel mindíg teljesítette, viszont anyja is, e nagyeszű és nagyerényű asszony észszel fölérte a magyar birodalom 265érdekeit s azokat egész lélekkel ápolta. Születésére azonban lengyel volt, s ezért történt, hogy a nápolyi meddő hadjárat után mindenek előtt két ízben is kemény harczot kellett a magyar hazafiaknak harczolniok, jóllehet a délvidéken talán sürgősebb, hasznosabb dolgot végezhettek volna. De e lengyel expediczió elől nem volt menekvése, nem csupán azért nem, minthogy a magyar királyné így óhajtotta, hanem főleg mert Lajos király írott szerződések kötelezték, hogy nagybátyját, a lengyel királyt ellenségeivel szemben tőle telhetőleg segítse, és mert végre Galiczia és Lodoméria, melyért a harcz folyt, Magyarországnak szintén visszahódítandó részét alkotta.
A király és anyja érdemök szerint sokat adtak a négy Miklósra. Gelet fia Miklóst az özvegy királyné tette nádorrá még 1342-ben, innentúl haláláig jelesen vitte tisztjét, sokat fáradott a nápolyi ügyben is; ugyanezt tudjuk Vásári Miklósról, kit hogy Nagy Lajos igen megszívlelt nápolyi hadjáratban, kitetszik rohamos emelkedéséből, s abból, hogy a király Esztergomban többször meglátogatta (mire legott visszatérünk), és a nagy magasztalásból, melylyel Miklós érseknek és rokonainak a csanádmegye, Rohoncza, Nagyfalu, Veresmart és Harmad nevű birtokokat adományozta.* Kont Miklós nagy diplomata és jeles hadvezér hírében állott. A második nápolyi hadjáratban Laczkfi István elé került; ő intézte Aversa és Belc meghódolását, mint a király hűséges szolgája, ő volt kiszemelve a koros nádor esetleges utódjának.* Végre Keszei Miklós zágrábi püspök, 1356 aug. 4-től kalocsai érsek, észben és megbízhatóságban nem állott társai mögött.
Turul, 1899, 135.
Fontes domest. III, 164–177.
* * *
Hogy Nagy Lajos király Vásári Miklós érsek idejében, és pedig 1352-ben és 1353-ban többször ellátogatott Esztergomba, arra ugyan csak néhány adattal szolgálhatunk;* de minthogy e tartózkodások emléke okíratok keltezéséből maradt reánk, nem lehetetlen, hogy idővel még több adat is kerül elő.
Nagy Lajos Esztergomban tartózkodik 1352. január 15. (Anjouk. Okmt., V. 52.) 1352 július 27. (U. o. V. 602) 1353 április 26. (Magy. tört. tár, IX, 21. – Anjouk dipl. eml. II., 439.
Igen megható János barátnak, a király gyóntatójának elbeszélése abból az időből, midőn a királyt Aversa falai alatt nyíllal megsebesítették (1350). A nyíl lábába szorult és Laczkfi István meg Volfurt alig tudták tizenkétszerre onnét kirántani. Szegény, iszonyatosan szenvedett. Ekkor mondá János barátnak, ki fejét tartotta: Isten tudja, hogy egész lelkem a szentferencziek kezében van; a miért, ha látod, hogy meghaltam, vedd fejemet és szívemet, vidd anyámnak és miután keservesen megsíratott, temesd el Esztergomban Béla király sírja közelében, a szentferenczieknek a boldogságos Szűz tiszteletére épült templomában, melyet jelenleg és mindenkorra temetkező helyemül választok. Minek nyilvánvaló bizonyítékát adta a király akkor is, midőn ép egészségben visszatérvén Magyarországba, 1352-ben Esztergomban, Péter fia Tamás házában tartózkodván, Jakab al-ágyazó fiának Miklósnak, (valószínűleg szintén szerzetesnek) tiszta arany lánczokból készült, 404 aranyforint értékű övet adott át az esztergomi ferenczrendi kolostor részére, hogy ezért tetemét majdan oda befogadják.*
Fontes domest. III, 158.
