Zsigmond.
Zsigmond.
Zsigmond király, szövetségesei körében, már útban volt Havasalföld felé, hova a törökök terjeszkedései és ama remény késztették, hogy egy diadalmas hadjárattal megerősítheti trónját, midőn neje, Mária királynő, váratlan baleset következtében, 1395 május 17-én hirtelen elhúnyt.
Még mielőtt útrakelt volt, Mária királynő hozzájárulásával, Kanizsai János érseket Bajót birtokával jutalmazta s a gyászhír vétele után, azonnal visszaküldötte Magyarországba, hogy a forrongás kitörését megakadályozza.
Kanizsai érsek bölcs fellépése megtartotta a király számára a nyugati határszéleket, úgy hogy a következő évben (1396) akadálytalanul vezethetett ismét hadat a török ellen.
Az 1396. évi szerencsétlen kimenetű nikápolyi hadjáratba Kanizsai érsek szintén elkísérte urát, sőt a csatavesztés után, menekülő útjában is Zsigmond mellett maradt, a kivel hajókon, a Dunán és a Fekete tengeren át, Konstantinápolyba jutott, a honnan Baróti Cserei Balázs kíséretében csak az év vége felé került vissza székhelyére.
Esztergom biztonságára ezalatt Kővágóörsi György – a Batthyányak őse – vigyázott. Az ő érdeme elsősorban, hogy az érseki székhely nem került az elégületlenek kezére, a kik felhasználván a király távollétét, a délvidéken kitűzték a lázadás zászlóit.
316Zsigmond király bőkezűen jutalmazta szolgálait. Már 1397-ben elzálogosította neki Csabi, Battyán és Polgár falvakat, melyeket a lázadó nápolyipárti uraktól vett el, s 1398-ban új adománylevelet állított ki számára. Még 1401-ben is az ő őrizetére volt bízva az esztergomi vár. (Zalai Okmt. II. 572.) Az idegenek dédelgetése, a koronajavak elprédálása azonban még azokat is az elégületlenek táborába hajtotta, a kik Zsigmond uralomnak eddig főtámaszai voltak.
1401 elején az elégületlenek élére maga Kanizsai János érsek állott. Az elégületlen főurak, felhasználva a husvét után tartani szokott országos tanácskozásokat, feltűnő nagy számban jelentek meg Budán, melyet fegyvereseikkel körülkerítvén, a királyt elfogták és Visegrádra szállították, az ország kormányát pedig a kebelükből alakított országos tanácsra bízták, melynek élére Bebek Detre nádor, Kanizsai János érsek és Szécsényi Frank országbíró kerültek. A tanács első űléseit Budán tartotta, majd Esztergomba tette át székhelyét.
Zsigmond szerencséjére az urak között csakhamar szakadás állott be, mely körülmény megnyitotta előtte börtön ajtait. Újabb törvénytelenségek azonban rövid idő multán ismét felkeltették az elégületlenséget.
Mialatt a Nápolyi László pártja 1403 elején a délvidéken heves csatákat vívott Zsigmond híveivel, azalatt a Kanizsai János érsek előlűlése alatt, Váradon egybegyűlt főpapok és főurak megfogadták, hogy Nápolyi Lászlót emelik a trónra. De Nápolyi László késedelmes eljárása ismét Zsigmondnak vált a javára. Zsigmond, értesülvén a mozgalomról, gyorsan véget vetett a morva őrgróf elleni hadviselésnek és Garai Miklóst küldte haza a lázadás elfojtására; egyben szétmentek már rendeletei is, a melyekben a felkelők javainak elkobzásától intézkedik. E rendeletekben Kanizsai Jánosról, mint volt esztergomi érsekről emlékezik meg. (gr. Teleki Oklt. I. 29.), jeléül annak, hogy mélyen éreztette haragját az ország prímásával.
Első hevében Zsigmond csakugyan megfosztotta az érseket Esztergomtól s azt, valamint Verebélyt és többi jószágait a kincstár számára rendelte lefoglalni.
Kanizsai János érsek ekkor már nem volt székhelyén, a melyet még július havában elhagyott, hogy Zárába menjen, Nápolyi László üdvözlésére, a kit a pápától küldött koronával aug. 5-én megkoronázott.
A Rábaközben, Sebesnél vívott ütközet után Stibor vajda, valamint a Garaiak, – Miklós és János, – Buda felé vonultak, hova aug. havának második felében Zsigmond is megérkezvén, híveivel Esztergom elfoglalására indult.
Stibor vajda, Zsigmond hadainak fővezére, csakhamar ostrom alá vette Esztergomot, melyet Lábos és Siebenhutter érseki kapitányok több héten át vitézül védtek; de magukra hagyatva, sehonnan sem remélvén több segítséget, szept. havának második felében kénytelenségből feladták a várat.
A pápai követ ugyan még szept. 1-én idéző parancsot bocsátott ki Zsigmond híveihez, hogy a prímási javak elpusztítása miatt magukat igazolják, de ezzel már nem tudta megmenteni Nápolyi László ügyét.
Zsigmond, Esztergom elfoglalása után, Hatvan felé vette útját, majd ismét Budára tért vissza, a hol okt. 8-án közbocsánatot hirdetett.
Október végén Kanizsai János érsek is megjelent Székesfehérvárott, hogy ott hódolatát a királynak bemutassa. Zsigmond visszafogadta kegyeibe, de Esztergom várát elvette tőle, s ott erős királyi őrséget helyezett el.
Kanizsai János tehát visszamehetett székhelyére, de kanczellári állását nem nyerte többé vissza, melyet a király Eberhard, zágrábi püspökre ruházott. (Fejér, X. 4. 218. 230. Hazai Okmt. VII. 432.)
Kanizsai iránti bizalmatlanságáról tanúskodik az a körülmény is, hogy a kanczellári pecsétet összetörette, újat készíttetett és elrendelte, hogy a főkanczellársága idején rábízott pecséttel ellátott minden adománylevél, valódiságának megállapítása és megerősítése végett, eléje terjesztessék. (Mill. Tört. III. 466.)
Zsigmond második házassága végre meghozta a teljes kibékülést. Mivel a veszprémi püspökség oly főpappal volt betöltve, a kit Zsigmond sohasem ismert el, sőt a püspöki javakba be sem bocsátott, Kanizsai érseket kérte fel az új királyné koronázási szertartásának végzésére.
Kanizsai érsek 1405 decz. 6-án Borbála királynét Székesfehérvárott megkoronázta, a mi utóbb a veszprémi püspök koronázó jogának megújítását vonta maga után. (Millen. Tört. III. 471.)
317A belbéke helyreálltával Kanizsai érsek az egyházi fegyelem megszilárdítása végett 1408-ban Esztergomban zsinatot tartott. (Zichy Okmt. VI. 503.)
Ekkorra már hazánkba is elhatottak azok a tanok, melyek az angol Wiclef követői, Husz János és a prágai Jeromos Csehországban hirdettek.
Kezdetben oly kevéssé látszottak Husz és Jeromos tanításai veszélyeseknek, hogy az utóbbit Zsigmond király is meghívta Budára, egyházi szónoklatok tartására. De Jeromos ez alkalommal Wiclef tanait oly nyiltan vegyítette beszédeibe, hogy mint egyházi lázító, Budán elfogatott. Kanizsai János érsek azonban kieszközölvén szabadon bocsáttatását, néhány napi fogság után kieresztették, mire Esztergom érintésével Bécsbe vette útján. (Török János: Magyarország Prímása 84. l.)
Midőn Zsigmond az egyházi szakadás megszüntetése végett, a Rómában székelő XXIII. Jánostól a konstanzi zsinat kihirdetését kieszközölte, Olaszországba ment, és 1414 jan. 6-án, Cremonában kelt levelével a nádort és Kanizsai Jánost nevezte ki helytartókká. Mivel a nádor ekkor a király kíséretében volt, az összes teendők Kanizsai János vállaira nehezkedtek.
A konstanzi zsinat alatt Kanizsait újabb kitüntetés érte. Zsigmond, mintegy kárpótlásul a tőle elvett magyar kanczellárságért, őt a római szent birodalom főkanczellárjává nevezte ki.
Kanizsai, a nádor hazaérkezése után, szintén útra kelt Konstanzba, hova 1417 február 3-án érkezett meg fényes, nagy kíséretével, melyre némi világot vet az a körülmény, hogy 120 lóval utazott. Vele jöttek Scolari András váradi, Dominis Simon traui püspökök, Miklós, a győri püspök helyettese, és János esztergomi prépost, a birodalom alkanczellárja.
Kanizsai nem sokáig maradt Konstanzban, alkalmasint az új pápa választása után (nov. 11.) visszatért Magyarországba, a hol 1418 május 30-án meghalt.
Kanizsai, – miként Török János megemlékezik róla, – a magyar katholikus egyházat ősi tisztaságában, a prímási méltóságos pedig megszilárdulva hagyta utódjára, szép emléket hagyván székesegyházának is, a Szent István vértanú templomának újjáépítése s a hozzátartozó társas prépostság alapítása, valamint egy gyönyörű kápolna építése által. Osliban, a Rábaközben, nemzetsége bölcsőjében, máig is nagy nevét és bőkezűségét hirdeti az ottani egyház. – Végre, dús alapítványnyal ellátott székesegyházi iskolát alapított.
Kanizsai érsek halála után Zsigmond király gróf Hohenlohe György passaui püspököt bízta meg az érsekség javainak kormányzásával, a kit az esztergomi érseki székbe ültetni szándékozott. De a salzburgi érsek, kinek hatósága alá tartozott, vonakodott őt e kötelék alól feloldani; mielőtt azonban ez ügyben a szentszék ítélete megérkezett volna, Hohenlohe György 1423-ban váratlanul meghalt.
Utódának, Palóczi Györgynek, a prímási jogok egyik legerélyesebb védelmezőjének, a huszitákkal kellett megküzdenie. Alatta vették kezdetüket e betörések, melyek félszázadon át rettegtették a vármegye népét.
Esztergom városa és vára ekkor jól meg volt erősítve, de a várnagyok ellen örökös panasz merült fel. 1423-ban olvassuk, hogy Zsigmond király vizsgálatot rendelt el Marsalf esztergomi várnagy ellen, a Bátmonostori László fiai ellen elkövetett hatalmaskodások miatt; 1427-ben meg Fakó János esztergomi várnagy garázdálkodásairól emlékeznek meg az oklevelek, a ki fegyvereseivel a szőgyéni vásárról hazafelé igyekvő zsibárusokat elfogatta s Bart helységbe hurczoltatta, a hol börtönbe vetette őket. A szenvedett bántalmazásoktól az egyik kereskedő meg is halt. (Zichy okmt. VIII. 89 és 318.)
Midőn Zsigmond 1426-ban hadjáratot intézett a törökök ellen, Palóczi György is elkísérte az erdélyi határszélre, de a husziták sikerei nemsokára a déli harcztér elhagyására kényszerítették.
1430 elején a husziták már a Vég vidékén pusztítottak; 1431-ben Ziska árvái újból betörtek, ez alkalommal egész Léváig hatoltak, egyes csapatok pedig a Garam vidéki falvakat, le egészen Kéméndig, sarczolták.
Az 1432. évi újabb huszita-betörés hírére az esztergomi érsek szept. első hetében Buda alá küldte zászlóaljait, hogy onnan, a többi csapatokkal együtt Nagyszombat elfoglalására menjenek, melyet a husziták az előző évben kézrekerítettek.
A husziták elleni hadjáratban szerzett érdemekért Zsigmond király 1434 decz.1 6-án Pogánytelki Tamásnak és Bálintnak a Béla helységben levő birtokokat adományozta. (gr. Zichy Okmt. VIII. k.)
318A honvédelem szervezése czéljából az 1432–33. években Budán egybegyűlt főurak javaslatot dolgoztak ki, hogy a huszita és a török támadások ellenében elégséges véderő kiállítását biztosítsák. E tervezet szerint az esztergomi érsek 1000 lovast, vagyis két zászlóaljat állít ki a husziták ellen, Esztergom és Komárom vármegyék pedig, ugyancsak Felső-Magyarország védelmére, együttesen 200 lovas kiállítására lettek kötelezve. (Hadtört. Közlemények 1892. 82. l.)
De Palóczi prímás nemcsak fegyverrel szállott síkra a husziták ellen, hanem hathatós főpásztori működésével sikerült a huszita-tanok meghonosodását megakadályozni. E tekintetben főleg a Ferencz-rendűek munkásságát vette igénybe, a kiknek térítői működéséről magasztalólag emlékezett meg.
Még Zsigmond király uralkodása alatt Palóczi Zsigmond vitába keveredett a veszprémi püspökkel, a magyar királyné koronázásának joga miatt. Zsigmond már 1426-ban megerősítette a veszprémi püspök e jogát, sőt Palóczi prímás 1437-ben egyezséget kötött a veszprémi püspökkel, melynél fogva elismerte, hogy a magyar királynék koronázási joga az utóbbit illeti, mégis Zsigmond király halála után Palóczi György magának követelte ezt a jogot. (Török János i. m. 87–92. Millenn. Tört. III. 611.) Végül mégis megegyezett e kérdésben a prímás, Erzsébet királynét pedig a veszprémi püspök koronázta meg.
E koronázás alkalmával nyerte az esztergomi érsek Drégely várát; egyúttal az esztergomi egyház összes jogait és kiváltságait megerősítette a király.
Palóczi György prímás a koronázás után elkísérte a királyt Prágába, hogy ott cseh királylyá koronázza, majd onnan Budára jött, a hol országgyűlést tartatott.
Az országgyűlés után Albert király – az év nyarán – az Al-Duna vidékére vezetett hadat a török ellen, mely hadjáratból azonban már betegen érkezett vissza Budára. Baja súlyosbodván, Bécsbe akarta magát vitetni, ezért október hó közepén elindult Budáról, s Esztergomon át, Győr felé vette útját, de alig hagyta el a vármegye határát, állapota oly válságosra fordult, hogy tovább nem mehetett. Neszmélyen, okt. 23-án készítette el végrendeletét, s alig pár napra rá, – okt. 27-én – meghalt.
Ugyanez időtájt húnyt el Palóczi György prímás is. Az özvegy királyné, a ki várandós állapotban volt, hogy születendő gyermekének az uralmat biztosítsa, sietve betöltötte az esztergomi érseki széket Széchy Dénessel, az egri püspökkel, a kit Rozgonyi Simon ellenében tett meg a magyar kath. egyház fejévé.
