A neolith-kor.
A neolith-kor.
Hazánk területén a Felvidék barlangi leleteiben találkozunk az emberi élet legelső nyomaival. De míg Franczia-, Spanyol-, Angolországban és déli Németországban a barlangi leletek zöme a kőkor első nagy szakaszából, a palaeolith-korból való, hazánk barlangi leletei nem nyújtottak eddig elég támpontot annak bebizonyítására, hogy Magyarország eddig ismert kőkori (neolith) kulturáját egy régibb, kezdetlegesebb kultura előzte volna meg. Az aggteleki barlangban előkerült barlangi medve-csontok, melyen az emberi kéz munkájának félreismerhetetlen nyomai láthatók, a puchói leletben levő faragott iramszarvas-csontok és a miskolczi kőszakóczák ily művelődési fokra látszanak ugyan utalni, de e magukban álló s még megfejtetlen jelenségeken kívül a Felvidék első őslakóiról reánk maradt összes emlékek oly fejlettségi fokot mutatnak, mely neolith-kori műveltségről tanuskodik.
Vármegyénk ezen korszakának megismerésére, az alább következő, mintegy 20 lelet áll rendelkezésünkre: Ragályról egy kovából készült fúróeszköz és Alsó-Szuháról három darab csíszolt kőeszköz a borsod-miskolczi múzeumban, Trizsről pedig egy kis szürkés obszidián-szilánk a Nemzeti Múzeumba került. Imolán előkerült kőeszközökről van tudomásunk, Putnokról és Kelemérről is tudjuk, hogy határaikban kőeszközöket leltek, hasonló hírt vettünk Zádorházáról és Simonyiból is.
Az 1882-iki rimaszombati művészeti és régészeti kiállításon a Medves vidékéről 90 db, jobbára trachitból készült kőeszköz volt kiállítva, és pedig öt darab átfúrt kőbalta, egy kőbalta és egy buzogány megkezdett fúrással, egy csákány-kalapács, egy kettős csákány, egy kalapács, két kalapácstöredék, egy lyukatlan nagy kalapács, továbbá különféle vésők, csiszoló kövek és obszidián-szilánkok. E tárgyak Egyházasbást, Almágy, Ajnácskő, Balogfalva, Sid, Sőreg és Várgede községekben kerültek napfényre. (Lásd a „Gömörmegyei művészeti és régészeti kiállítás” katalogusát). Ezenkívül a Nemzeti Múzeum is őriz nehány darab Sőregről származó kővésőt és csonteszközt.
A Rima völgyében előkerült leletek közül is vannak a Nemzeti Múzeumban szürkés kovakőből pattintgatott késpengék, melyek Jánosiból erednek; Ráhóról is ismerünk egy csiszolt kővésőt, Szkálnokról pedig tudjuk, hogy határában, a Rima jobb partjára ereszkedő lankás hegyoldalon, több kőeszközt találtak; a leletek legnagyobb és legérdekesebb csoportja azonban mindenesetre az, mely a rimaszombati múzeumban s Terray István gyűjteményében van elhelyezve. E csoportot – a Rimaszombatban az ev. templom építése alkalmával előkerült csiszolt kővésőt leszámítva – kizárólag a pokorágyi és mogavári leletek alkotják. A Pokorágyon előkerült mintegy húsz 429kőtárgy anyaga leginkább szerpentin és zöldes pala, melyek közül néhány még nincs csiszolva, csak előkészítve. Ezek között igen érdekes egy szerpentin buzogány, megkezdett fúrással, továbbá egy szemcsés homokkőből készült átfúratlan kalapácsféle eszköz, melynek fok felőli részén valószinűleg zsinórdörzsöléssel előállított hornyolás fut körül, s melyhez hasonlókat ismertet Mortillet (Musée Préhist. XCII.). A leletet agancs-csonteszközök és orsógombok egészítik ki. Hasonló tárgyakat tartalmaz a mogavári lelet is, de ennek érdekességét főleg inkább az agyagművességi tárgyak adják meg, melyek közt orsógombok, szövőszéksúlyok, átfúrt agyaggömbök vannak. Legérdekesebb egy agancskalapács utánzata; ez az agyagból készített parányi tárgy igen gondosan van megmunkálva. Érdekes még egy díszesebb átfúrt kőbaltának fok felőli darabja, mely már a fémformák ismeretét föltételezi.
NEOLITH-KORI TEMETŐ AZ AGGTELEKI BARLANGBAN.
A Sajó völgyén, Tornallyán, Sajógömörön és Pelsőczön kerültek elő kőeszközök s ugyane hírt vesszük a muránymenti Perlászról is. Egy Helpán, a Garam völgyében lelt 35.5 cm. hosszú, hatalmas kővéső a rimaszombati múzeumban van elhelyezve. S újabban a megye legészakibb pontján, Vernáron, dr. Horváth Ákos úr igen szép kova késpengékre akadt.
A leletek sorozatát az 1876-iki baradlai ásatás gazdag eredménye zárja be, mely 13 ép edényt, 11 töredéket, 53 különféle csontszerszámot, 33 pattintgatott, 50 csiszolt kőeszközt tartalmaz.
A leletek zöme, mint láthatjuk, csaknem teljesen összefüggő lánczolatban helyezkedik el a Sajó, Rima és mellékfolyóik alsó folyása mentén, míg az északi részről csak néhány magánosan álló leletet ismerünk. Különálló csoportot alkot a Torna felőli határszélen Aggtelek, néhány vele rokon barlangi lelettel.
Bár a jelenleg ismert leletek alapján még nem igen lehet oly eredményeket levonni, melyeket későbbi kutatások meg nem dönthetnének, – hiszen e csekély számú lelet még nem tüntetheti fel a vármegye teljes neolith-kori képét – mégis mintegy önként kinálkozik a leletek elhelyezkedésének 430magyarázatára az a következtetés, hogy az első települők két irányból s talán nem is egy időben jöttek a megye területére. Az egyik az a települési áramlat, mely a tornai hegyvidék barlangjait benépesítve, e vármegye barlangjaira is kiterjedt, de nem hatolt mélyebben a megye belsejébe. A másik áramlat pedig a folyók irányát követve haladt keletről nyugat felé s főleg a Medves vidékét és Rimaszombat környékét szállotta meg. Ez az áramlat, mint azt a megye felső részén szórványosan előforduló leletek is mutatják észak felé is terjeszkedett, bár az északi leletek egy részét, a helpait és vernárit alighanem az előbbieknél csekélyebb jelentőségű, harmadik települési áramlatnak kell tulajdonítanunk, mely a Garam folyó mentén nyugatról húzódhatott felfelé.
Lássuk, mennyiben igazolják e feltevést maguk a leletek, közelebbről megvizsgálva.
Aggtelek környékének majdnem minden községében kerültek napfényre pattintgatott vagy csiszolt kőeszközök, a leggazdagabb leleteket azonban maga a Baradla szolgáltatta. A konyhahulladékok óriási mennyisége, a kő- és agancseszközök nagy száma arról tanuskodik, hogy a barlang a neolithkor tartama alatt hosszabb ideig állandó lakóhelyül szolgált. Ezenkívül az 1876. évi ásatások eredménye azt is kétségen felül helyezte, hogy lakosai egyidejűleg temetkezéshelyül is használták.
A barlang egyik mellékágából kerültek elő a már említett barlangi medvecsontok, melyek a velő kiszedése miatt fel voltak hasítva, és az úgynevezett „Csontház”, folyosója, mely a szomszédos üregektől, mészkőből emelt mesterséges fallal volt elválasztva, szolgált az ősember temetőjéül. Jelentékeny vastagságú cseppkőréteg, helyesebben a folyosó jelenlegi falai alatt szabályos sorokban voltak a vázak elhelyezve. Talppal a folyosó egykori falai felé fordítva, arczczal a földre fektetve, homlokuk alatt egy-egy nagyobb kőlap szolgált párnául, s fejük edénycserepekkel vagy könnyebb kőlemezzel volt letakarva. Fejük mellé égett buzát és állati csontokat tartalmazó edény és egy ivó-edény volt helyezve, derekuk táján pedig különféle csont- és kőeszközök feküdtek. Ezenkívül némely váz nyakán agyaggyöngyök is voltak. Az edények kövecses agyagból készültek, igen kezdetlegesen formálva s a kőeszközök nagyobb része is jóformán csak ki van nagyolva.
A vázak után itélve, az őslakók alacsony növésű, gyenge alkatú emberek lehettek. A koponyákat az 1876-iki ősrégészeti kongresszus alkalmával Virchow és Kollmann müncheni tanár megvizsgálták s megállapították, hogy méreteik a tiszta dolichokephalismus és legszélsőbb brachikephalismus között váltakoznak. Tehát a telepben nincs meg a természetesnek látszó egyfajúság, hanem, a mint azt Európa számos őstelepénél észlelték, a két faj az újabb kőkorban itt is együttesen lép föl.
A csontházzal szomszédos üregben, az üreg padlóját alkotó cseppkőréteg alól kerültek elő az őslakók után maradt konyhahulladékok, melyek több szarvasmarhafaj (Bos urus, taurus, primigenius, frontosus és brachyceros) sertések, (Sus scrofa, domestica, fera és palustris), ló, juh, szarvas, őz, farkas, kutya és nyúl csontjait tartalmazták, hamuval, növényi magvakkal, edénycserepekkel, továbbá kő- és agancseszközök töredékeivel keverve. A növényi magvak közt a vadon élő növények magvai egyáltalán nem térnek el a most élőktől, míg a termesztett növények, gabonaneműek, bab, bükköny (Triticum sativum, vulg. antiquorum, monococcum, Panicum miliaceum, hordeum, Lathyrus sativus, Vicia faba celtica; Pisum sativum, Ervum lens, Carmelina sativa) magvai jóval kisebbek a most élő fajok magvainál.
431A hulladékok közt levő edénycserepek és kőeszközök jóval gondosabb kidolgozást mutatnak, mint a holttestek mellé helyezettek, a mit azonban aligha későbbi eredetnek, hanem sokkal inkább azon körülménynek kell tulajdonítanunk, hogy a holtakkal eltemetett tárgyak nem a használat czéljaira készültek és csupán szimbolikus jelentőségűek lévén, kevésbbé gondos munkát igényeltek.
GESZTETEI LELET.
Az aggteleki barlangon kívül más, hiteles neolith-kori temetőt nem ismerünk a vármegye területén. A felfalusi barlangról ugyan a mult század elejéről származó valamely kézirat azt tartotta fenn, hogy 1810-ben egyik üregében tűzhelyet és falai mentén félkörben elhelyezett 19 felnőtt és 2 gyermekcsontvázat találtak; a kézirat kissé homályos szövegéből az sejthető, hogy a testek zsugorított helyzetben voltak eltemetve, mint az a neolith-korban általánosabban elterjedt szokás volt, lehetséges tehát, hogy itt is neolithkori temetkezéssel van dolgunk.
Az aggteleki barlanggal közvetetlen összeköttetésben levő büdöstói barlangból is tömegesen kerültek elő emberi vázak. Hogy e különböző temetkezések mely korszakból erednek, azt a jövő kutatói lennének hivatva felderíteni; ugyancsak az ő feladatuk lenne annak kikutatása, hogy miképen jutottak a dobsingi és sziliczei jégbarlangokba az utóbbi időben ott előkerült agancs- és csonteszközök.
A másik irányból jött települőknek már sok tekintetben fejlettebb életigényeik voltak, mint az aggteleki barlanglakóknak. Míg azok a nyílt völgyektől távol eső nyirkos cseppkőbarlangokban húzódtak meg, emezeknek letelepülését főleg a folyók völgyei látszanak irányítani, a mi már kifejlettebb állattenyésztésre mutat. Maguk is tudnak maguknak lakóhelyeket építeni, s ha néhol fel is használják a természet nyujtotta menedékhelyeket, azokat szükségeikhez képest átalakítják. Így benépesítették a Nógrád és Gömörmegyék határán fekvő Medves hegység barlangjait. E barlangok sokkal alkalmasabbak voltak lakóhelyül a nedves cseppkőbarlangoknál, de míg a Baradla egész törzseknek nyújthatott menedéket, ezek csak egyes családokat fogadhattak magukba. Mintegy száz ilyen üreg van az óbásti „Pogányvár” alatt; közülök báró Nyáry Jenő 1871-ben tizet átkutatott. Az üregek nagyságra eltérnek ugyan egymástól, de elrendezésük nagyjában hasonló. Többnyire egy pitvarból és egy kamrából állanak, ez utóbbiak többnyire szelelő-lyukkal is el voltak látva. A szelelő-lyukak a Pogányvár fensíkjára szolgáltak, azonban az omlások következtében elvált iszap, haraszt és kőtörmelék ma már legtöbbjét eltemette.
Az üregek nagyszámú, jobbára trachitból készült vésőt, baltát, csonttőröket, simító csontokat, fűzőtűket, nyílcsúcsokat, durva edénytöredékeket tartalmaztak.
Ezeken kívül a Medvesaljának legtöbb községe szolgáltatott neolith-kori leleteket; a hegység fensíkjairól, vízmosásos oldalaiból ma is kerülnek elő 432kő- és agancseszközök, edénycserepek, stb. Átkutatva azonban csak a sőregi várhegy lett, mely mint leggazdagabb lelhely vonta magára a figyelmet. A hegy közvetetlenül a falu fölött emelkedik, gerincze egy oldalról a básti Pogányvárral függ össze, s három oldalról menedékes. Fensíkján, melyet festői sziklacsoportok fognak körül, nagy mennyiségben gyűjthetők össze azok a faltapasz-töredékek, melyek az egykori kunyhók rőzséből fonott falait borították, s melyeken a rőzsefonás lenyomatai ma is fölismerhetők. Az egykori kunyhók helyétől, csekély távolságban, báró Nyáry Jenő konyhahulladékhelyekre akadt. A hulladékok közt hamun, állatcsontokon kívül – melyek közt főleg a szarvascsontok és agancsok voltak legnagyobb számmal – cseréptöredékek, obszidián-szilánkok, hegyesre kicsiszolt tűk, nyílcsúcsok, csonttőrök és bordacsontból készült simítók találtattak. Ez utóbbiakat valószínűleg az agyagművességnél használták. Ezenkívül még kő- és agyaggyöngyök s orsógombok is nagy számmal fordultak elő a hulladékok között. A cserepek között szűrőedények töredékei is voltak; ép edény csak kettő, egyik egy vastag, törékeny falú, azon igen nagy edények egyike, melyekről feltehető, hogy gabonaneműek eltartására szolgáltak, továbbá egy ép merítőkanál. Érdekesek még a csúcsos fenekű poharak töredékei, melyek a telepen igen gyakoriak, s úgy látszik, a legelterjedtebb házi edények közé tartoztak.
A rimavölgyi letelepülési csoport legnevezetesebb telepe, a Terray Istvántól átkutatott mogavári (Magin-Hrad) őstelep is arról tanuskodik, hogy az itteni települőknek is hasonló igényeik voltak lakóhelyeik megválasztása szempontjából, mint a Medves hegységbelieknek. Ugyanis Mogavár fekvése nagyjából hasonlít a sőregi várhegyéhez. Ez a környék egyik legmagasabb hegye, három oldalával szabadon áll, nehezen megközelíthető s csak egy oldalon függ össze a hegyláncz gerinczével. Tetejét mintegy két holdnyi fensík foglalja el; sajnos, a tetőn a középkorban várat emeltek s az építkezések alkalmával a régi kulturréteget össze-vissza forgatták.
Úgy itt, mint a szomszéd Pokorágyon is előfordulnak a lakótelepeket jelző agyagtapasz-töredékek, a bordacsontból készült simítók, szűrőedények töredékei, agyaggyöngyök, orsógombok, szövőszék-súlyok, végül házi eszközök takaros, parányi utánzatai, mely tárgyaknak anyaga, előállítási módja, díszítése a Medves hegység leleteivel való közeli rokonságra vall. Főleg az agyagművességi tárgyak tanuskodnak a telepek hasonló műveltségéről, de az aggtelekiekhez viszonyítva, sokkal gondosabb kidolgozást mutatnak. Az aggtelekiek a porácsi és jászói barlangokban előkerült edénycserepekhez hasonlóan, kövecses agyagból kezdetlegesen formált, vastag, törékeny falú edények s anyagukhoz, hogy jobban összeálljon, pelyvát, szecskát kevertek. Emezek már sokkal vékonyabb falúak, gondosabban vannak iszapolva és kiégetve, formáik változatosabbak s többféle használati czélra utalnak. Míg Aggteleken csekély számmal fordulnak elő az átfúrt kőeszközök, a Medves vidékén igen gyakoriak, sőt úgy ott, mint a Mogavárán és Pokorágyon feltünnek azok az alakzatok is, melyek már a fémtechnika sajátosságainak ismeretét föltételezik.
Ehhez járul, hogy – a mennyiben a felfalusi kéziratnak hitelt adhatunk – a vármegye területén a neolith-korban két eltérő temetkezési mód volt szokásos, a mi szintén valószinűvé teszi, hogy a vármegye különböző területeinek benépesítését nem egyazon telepeseknek kell tulajdonítanunk.
A leletek után itélve, a folyók mentén húzódó települők nemcsak az aggteleki barlanglakókhoz viszonyítva állottak a művelődésnek fejlettebb fokán, de az is valószinű, hogy már a neolith-kor előhaladottabb szakában 433léptek a megye területére s Aggtelekkel ellentétben telepeik, e kor letüntével is megtartották jelentőségüket.
Nagy változások, melyek az emberiség összes életviszonyaira átalakítólag hatnak, nem történhetnek egy csapásra. Az ismeretlentől való félelem, az embernek e sajátságos konzervativ ösztöne, gátat emel minden rohamos haladásnak s czélszerű újításokat is csak lassan enged érvényesülni; csak lassúnak tudjuk elképzelni azt a folyamatot, mely egy új kultura vívmányait 434terjeszti el valamely területen. Hogy a bronz ismerete is ily lassan, fokozatosan terjedhetett el vármegyénk területén, ezt több jelenség engedi sejtenünk.
RIMASZOMBATI BRONZKORI LELET.
