A jazygok.
A jazygok.
A legrégibb megbízható adatok szerint a vármegye területének lakói a szarmaták, illetőleg ezen népcsaládnak egyik ága, a jazygok voltak.
E nép Kr. szül. előtt 360 táján a Don-folyón innen tanyázott, honnan szinte észrevétlenül jutott a Kárpátok északkeleti lejtőihez.
Julius Caesar galliai hadjárata idejében (Kr. előtt 58–51) a jazygok hazánk északkeleti részein tartózkodtak, s innen nyomultak nyugatra a Duna, Tisza felé. E népet már Ovidius Naso is ismerte, a ki róluk (Kr. u. 1–17) Tomiban töltött száműzetése alatt költeményeiben gyakran megemlékezik.
A jazyg, mint lovas nép, általában a síkságot szerette. Gömör vármegyében, a Sajó és a Rima völgyei, kétségkívül alkalmasak voltak lovasnép letelepedésére.
450Tudjuk a történetből, hogy a hazánk nyugati részeiben lakó germán eredetű quádok, cotinok és ozok, kiknek földje, az eddigi kutatások szerint, az Ipolyig, felfelé pedig a Garam forrásvidékéig terjedt, szövetségben állottak a jazygokkal; e szövetség Kr. u. az I. században, Vannius quad királysága alatt, a rómaiakra nézve, kiknek császára, Domitianus 90-ben pénzen vette meg a békét a dák Decebáltól, mindegyre fenyegetőbbé vált, azonban a szövetségesek csakhamar egymás ellen fordították fegyvereiket.
Traján császár (98–117 Kr. u.) uralkodása óta a jazygok többnyire klientelai viszonyban állottak a római császárokhoz, de azért mégis függetlenek voltak. Általában már az I. században is gyakori volt az érintkezés a jazygok és a rómaiak között, a mit a Rimaszombatban talált Augustus, Antonius és Aurelius korabeli római pénzek is igazolnak. (Findura Imre: Rimaszombat tört. 12.) A gyakori érintkezés e néppel, felköltötte irántuk a római írók figyelmét. Már az idősebbik Plinius († 79 Kr. u.) is ismeri őket (Hist. Nat. IV. 12–15), Ptolemaeus Claudius alexandriai írótól (Kr. u. 150) azonban részletesebb adatokat bírunk felőlük.
Ptolemaeus szerint a szarmata hegyek vagyis az északnyugati Kárpátok választották el a quádokat a jazygoktól. A Tiszán inneni rész a jazygoktól volt lakva, míg Dáczia határa, messzebb egész a Tiszáig terjedt volna. A Ptolemaeustól készített térképen a jazygok földjén egy Gorman nevű várost találunk a Sajó folyó mentén; az általa megnevezett városok közül Filecium, Höke Lajos értekezése szerint (Századok 1868. évfolyam 190. lap.) Fülek lehet, némelyek azonban a mai Pelsőczöt keresik benne.
Meddig terjedt a szarmata jazygok földje, nem ismeretes; azonban egybevetve az adatokat, úgy találjuk, hogy a jazygok földje csupán a vármegye déli és délkeleti részeire szorítkozott. Ugyanis Kr. e. 175-től kezdve egész Kr. után 870-ig, germán bastarnák telepedtek meg az északi Kárpátok között, – a Garam felső vidékén, egészen a Sajóig pedig a szintén germán cotinok laktak, a kik általában az erdős hegységekben tanyáztak; ezektől délre, a Rima és a Sajó völgyeiben, fel egészen a Hernádig terjedhetett a jazygok földje.
A germán népek emlékét számos helynév őrizte meg az utókornak. Így Feled, a germán Feld = föld szóból, Gömör, melytől a vármegye nevét vette, az ónémet Gamarki vagy Gemerk (Gemerh) tőből képződött, mely határt jelent. Az ó-északnémetben a marka szó mörk-nek hangzott és erdőt jelentett. A magyar helynévnek is megfelelni látszik az elzászi Gemar, melyet 1278-ban Gemernek írtak. Tán itt volt a határ Jazygia s a germán népektől megszállott földek közt. Perlasz, az ófelnémet Përla = gyöngy s e szerint e helynév megfelel a magyar Gyöngyös névnek. (Borovszky Samu: A Honfoglalás története).
A szarmaták hazánk területén egészen a hun uralomig maradtak, tehát ezideig a Sajó mellékén még nem voltak szlávok megtelepedve.
A jazygoknak a hun birodalom rombadőltével többé nincs nyomuk, s így valószinűleg összevegyültek a többi meghódított népekkel.
