A XVII. század második felében és a XVIII. század elején ismét felszínre kerülnek a boszorkányperek, mint azt a Rimaszombat város levéltárában is feltalálható oklevelek bizonyítják. Megtörténik, hogy a boszorkányokat iszonyú kínzások között megégetik.
Az első tanú Georgius Kováts, Fáy Gábor jobbágya, ki hosszasan előadja, „hogy hallotta Szabó Gergelytől egy alkalmatossággal, hogy a Varga Istvánné kemenczéjéből egy tálból vett ki egy csomó füvet, a melyet is a 325maga tehenének adván, azon a nyáron tejet nem ehetett, hanem csak tejfele volt. Hallota a fatens Fazekas Andrástól, hogy mikor a Szabó Mihály tehene megromlott, bőgött.” Második tanú Balogh Erzsébet. Ez a tanú hallotta, hogy a Varga Istvánné tehene az ablakon benézett és ott bebőgött. Varga Istvánné megcsapta a tehenet elől ruhájával, a tehén akkor az ajtóra ment és ott bőgött be. Hallotta, hogy mondotta Varga István a feleségének, „a nagy Istenért kérlek jó Kata, mindeneket elhagyj, mert ha a vármegye kezébe akadsz, ki nem mégy onnan könnyen.” Gál Katalin tanú panaszkodik, hogy a leánya lába megdagadt, mert Varga Istvánné házánál járt s férje azt izente neki „hogyha a lábad jobban nem lészen, szolgabíró uramhoz megyek panaszra, úgy aztán másnapra kelve, mingyárt jobban lett a leány lába,” és aztán „látott valamely füvet is, oly szennyes volt, a melyből is vett egy marékkal, annak utána adván a maga tehenének, tejet sem ehetett azon a nyáron, mert csak tejfellé és vajjá vált.” Babus András tanú „egy alkalmatossággal látta vala Varga Istvánnét hajnalban az udvaron a kutágast fejni.” A többi tanú is így teszi vallomását, mire a bíróság Tóth Katát 60 botbüntetésre ítélte. Hogy a delikvens túlélte-e a 60 botütést, arról hallgat a krónika.