Győr város kiváltságlevele 1240-ből.
Győr város kiváltságlevele 1240-ből.
Különösen az idegen kézmíveseket igyekezett beédesgetni az országba, s kész volt nekik oly szabadalmakat adni, a minőket akartak. Győr város is 1240-ben nyert kiváltságlevelet, (Millenn. Tört. II. 508.) tehát egyike azoknak a keveseknek, melyek még a tatárjárás előtti korszakban élveztek városi szabadalmakat. 280Alig néhány évi békés fejlődését a tatár betörés rövid idő alatt teljesen megsemmisítette.
A nemzeti vészben, IV. Béla hívó szózatára megjelentek a pesti táborban a vármegyei urak is, közöttük Gergely győri püspök s a vármegyében birtokos Pok nembeli Móricz, már II. Endrének is bizalmasa, királynéi udvarbíró s tárnokmester, IV. Bélának holtig legkedvesebb embere, a ki már a pesti táborban is kitűnt vakmerő fellépésével s a kit a király a tatárok hadállásának kikémlelésével bízott meg. A muhi csatában ő mentette meg királyának életét, levágván a lóról azt a tatárt, a ki egy lándzsadöféssel le akarta teríteni IV. Béla királyt. (Karácsonyi: Magyar Nemz. II. 437. – Pauler i. m. II. 210.)
A gyászos emlékű muhi csata (1241 ápr. 11.) után, hol Gergely, a győri püspök is életét veszítette, IV. Béla, Frigyes osztrák herczeghez menekült, a ki gyalázatosan visszaélt szorongatott helyzetével és nemcsak 2000 márkánál nagyobb értékű kincseitől fosztotta meg, hanem a határszéli vármegyék átengedését is kicsikarta tőle. A mindenéből kifosztott királynak, a ki a tengerparton keresett menedéket, Uros pannonhalmi apát 800 márkát és négy mázsa színezüstöt adott a monostor vagyonából, s azt még 1241 őszén a tengerpartra szállítá.
Frigyes osztrák herczeg, Sopron és Moson elpusztítása után Győrt rohanta meg, s a várat bevevén, a várost felégette. De a vármegyei nemesség felbőszülve a nemtelen szomszéd támadásán, fegyvert fogott s a várat visszafoglalta, mely alkalommal a német őrség kardélre hányatott. (Fehér Ipoly i. m. 494.)
1241 nyarán és őszén a vármegye területe meg volt ugyan kímélve a tatárpusztítástól, de tömérdek menekülő volt a Dunántúl. Győr vidékén ez időtájt erdélyi menekültekkel találkozunk. (Pauler i. m. II. 225.)
