A török hódoltság.
A török hódoltság.
Győr vármegye egész területét azonban csak rövid időre tudták a törökök a hódoltsági részhez csatolni, mert Győr vára csak negyedfél évig, a Győrön felül terjedő járás pedig még rövidebb ideig tartozott a hódoltsághoz. A vármegye egy részének a hosszabb idejű behódoltatástól való megmenekülése annak a körülménynek volt köszönhető, hogy a bécsi hadvezetőség Győrt igen erős várrá tette, nem ugyan a győriek kedvéért, hanem Bécs megoltalmazása végett. Ez a körülmény másrészt alkalmul szolgált arra, hogy a vármegye, mint a hódoltsági rész és az önálló magyar terület határszélén fekvő véghely, folytonos katonajárásnak s vele együtt szakadatlan rablásnak és dúlásnak legyen kitéve. A vármegye népét épúgy rabolták és sarczolták a fizetetlen császári zsoldosok, mint a szüntelen portyázó török csapatok. A vármegyének a török világból fennmaradt sérelmi jegyzőkönyvei elszomorító képet mutatnak e korszakról. (Győr vármegye sérelmi jegyzőkönyvét közli a Magyar Történelmi Tár VII. kötete.)
Győr vára, még mielőtt török kézbe került volna, már jóval előbb török nevet kapott, melyen ma is ismerik a törökök. Győr neve törökül Jónik kálá, a mi magyarul annyit jelent: Égett vár. Ez elnevezés eredetét és okát elmondja Pecsevi Ibráhim, XVI. századbeli török író, ki Győr elfoglalásánál jelen volt. Az említett író Szulejmán szultán 1529. évi hadjáratának leírásában a következőket 354mondja: „Győrt ma Jánik néven nevezik. Abból az okból mondják Jániknak, (égett), mivel ez időben (t. i. 1529-ben) épületei mind leégtek.” (Pecsevi Tárikh. I. 135. l.)
Győr vármegye területén a török hódítás 1543 után kezdődött, a midőn a törökök Székesfehérvárt elfoglalták s külön szandsáksági székhelylyé tették. A székesfehérvári, vagy mint törökül nevezték, üsztülni-belgrádi török kormányzók folyton arra törekedtek, hogy uralmukat tovább terjeszszék nyugat felé, s egyik falut a másik után hódoltatták be. A török hódítás így hamar eljutott Győr vármegyéig, a mely az önálló Magyarország határa, végvidéke lett. A török áramlatot nem lehetett a vármegye szélén feltartóztatni; csakhamar elterjedt az Győr vára faláig.
Győr vármegyéből a mai pusztai és sokorói járás falvai, vagyis a Dunáig és Rábáig terjedő rész került először török uralom alá s ez a rész a székesfehérvári szandsáksághoz csatoltatott.
Ez a behódoltatás azonban nem jelentette mindjárt azt is, hogy a behódolt helységek talán török közigazgatás alá is kerültek volna. Rendszeres török közigazgatás a behódolt helyeken nem keletkezett, mert török hivatali személyzet a falvakban egyáltalán nem volt, még kevésbbé voltak török települők. Külsőleg mi sem változott a behódolt falvakban; tovább is a régi törvények s a rendes megyei közigazgatás alatt maradtak. A behódoltatás csak az évi adózásban nyilvánult, melyet a törökök kérlelhetetlenül behajtottak, nemcsak a jobbágyokon, hanem a nemeseken is. A győrvármegyei behódolt községek lakosai leginkább jobbágyokból állottak, kiknek a török adózáson felül megmaradtak régi terheik is, melyekkel földesuraiknak tartoztak.
A határszéli falvak behódoltatása általában igen rövidesen történt. Az illető védetlen helységen rajtaütött egy török sereg s megsarczolta a falut. Ha a falu előteremtette a követelt sarczot s megígérte az évi adót, akkor megmenekült az elpusztítástól. A török katonai defterdárok, vagyis számvevők, megállapították a faluból évenként beszedhető adót s a községek kénytelenek voltak ebbe beleegyezni, mert védelmet nekik sem a vármegye, sem a hadsereg nem adott. Az adót részint pénzben, részint terményekben szolgáltatták be a községek. A megállapított évi adón kívül kifogyhatatlanul leleményesek voltak a törökök az ajándékkérésben, igazabban szólva, zsarolásban.
A sokorói és pusztai járás faluit szipáhi birtokokként kapták meg egyes török hivatalnokok és katonák, fizetés és jutalom fejében. A szipáhi birtokosoknak olyanféle jogaik voltak a faluk fölött, mint a magyar földesuraknak. A megállapított szultáni adón kívül a többi adó mind őket illette. S ez jóval többre ment, mint a szultáni adó, mert ez utóbbi csupán a fejadóból állott. A földbirtok után kivetett adó mind a szipáhié volt, a ki ennek fejében saját költségén tartozott hadba menni. A megyei jegyzőkönyvek némelyik falu birtokosát záin néven jelzik; így Kajár birtokosa Halil aga záin néven fordúl elő, a mi azt bizonyítja, hogy ziámet-birtokosok is voltak a vármegyében. A ziámet-birtokost törökül záimnak mondják, s ebből lett a záin elnevezés. A záimok oly nagyobb terjedelmű birtokokat kaptak a hódoltsági területen, hogy jövedelmük arányában több fegyverest, a kiket dsebeliknek neveztek, tartoztak saját költségükön kiállítani és hadba vezetni. A győrvármegyei hódolt falvak szipáhijai és záinjai többnyire Székesfehérvárott laktak; Gyömörő szipáhija Csókakőn lakott, sőt voltak községek, a melyeknek szipáhijai Budán laktak, mint Pázmánd, Téth, Taáp-Szent-Miklós birtokosai. A kivetett adót az illető falu tartozott oda elszállítani, a hol a szipáhija lakott. A nép a szipáhikat és záimokat török földesúrnak nevezte.
Győr vármegye hódoltsági részének helyzetében némi változás állott be 1566-ban, a mikor gróf Salm győri várparancsnok Veszprém, Tata és Gesztes várakat visszafoglalta. A behódolt községekben a törökök ezután egy ideig nem szedhették rendszeresen az adót, s így legalább látszatra felszabadultak a hódoltság alól. Ez a helyzet azonban rosszabb volt, mint az előbbi, mert a török csapatok most sűrűbben és kíméletlenebbül jártak rabolni, mint előbb. Ezek a rabló portyázások voltak az okai, hogy a vármegyei nemesek közül sokan odahagyták bizonytalan falusi lakásaikat s Győrbe költöztek. Ezek a menekülők a Rába és Rábcza között telepedtek le, s e településből keletkezett a mai Győr-Újváros.
A vármegyének tóközi és szigetközi része védve volt a behódoltatástól az erős Győr vára révén. A török portyázók azonban időnként a Rábán is átmentek 355rabolni, azért a tóközi és szigetközi rész oltalmazására a vármegye 1582-ben Mérges községben erődítményt épített, a melyet őrséggel megrakott. Néhány év mulva Győr-Újváros körül sánczokat és palánkokat vontak, továbbá Abdán, a híd mellett készítettek egy kis erődítményt, Börcsön pedig a templom mellé őrtornyot építettek, mely hirtelen rablótámadás ellen védelmül is szolgált.
Az 1592. évben a törökök nagy erővel kezdték meg a háborút, melynek következtében Győr vármegye keleti és déli része, Győr-Szent-Márton kivételével, egészen török uralom alá jutott; az 1594. évben pedig maga Győr is, valamint a vármegyének még addig be nem hódolt része török kézre került.
Szinán pasa nagyvezir az 1594. évre Győr elfoglalását tűzte ki hadmíveletei czélpontjául.
Győr megerősítésére a hadügyi kormány már 1541 óta nagy gondot fordított s a győri erődítmény védőművei a legjobbak voltak. Hatalmas bástyái, mély árkai, erős kapui, valamint a természettől is kedvező védelmi helyzete európai hírű erősséggé tették azt.
Szinán pasa közeledtének hírére Mátyás főherczeg, a császári sereg vezére, Szigetközbe vonult ötvenezer főnyi seregével s Vénektől Hédervárig terjedő hosszú vonalban állította fel seregét. Ebben a seregben voltak a vármegye által kiállított csapatok is, a melyeknek felszerelésére és ellátására még a hódoltsági falukat is megadóztatták.
