A vármegyék reformja.
A vármegyék reformja.
Nem volt ugyanis oly konzervativ ember, a ki be nem látta volna, hogy a régi vármegye reformok nélkül a felelős miniszteriummal és parlamentárizmus elveivel össze nem egyeztethető. E meggyőződést hangoztatta az összminiszterium a megyékhez intézett első leíratában; a nélkül azonban, hogy reformterveit bővebben kifejtette volna, a melyekre nézve különben még magállapodásra sem juthatott. Addig is azt az elvet állította fel, hogy „a hatósági érdekek felett a hatóság, az országos érdekek fölött pedig első sorban a kormány van hivatva őrködni.”
Bármily szükségesnek látszott is, de a közjogi viták, más halaszthatatlan reformok, vitalis pénzügyi kérdések és gyakori kormányválságok miatt a gyökeres reform egyre késett, de időnként egy s más elv kifejezésre jutott, a melyeknek ismertetése a továbbiak megértésére feltétlenül szükséges.
Első és legfontosabb az, hogy az 1848. évi vívmányoknak megfelelően, szűnjön meg a vármegye tisztán rendi különbségeken alapuló, nemesi intézmény lenni és váljék képviseletivé. Ez ment a legkönnyebben, mert minden vármegyében 406nagy egyértelműséggel, a virilisták beékelésével és községi választások útján, megtörtént.
Másik fontos, bár későbbi törekvés, hogy a régi szervezet és modern követelések között lévő ellentétből származó bénultságot megszüntessék, az egyre jobban lábrakapó indolencziát megtörjék és beléjük új életet leheljenek, a mit kezdetben az által véltek elérhetőnek, ha a törvényhatóságokkal minél több érdeket képviseltetnek. De e tekintetben minden törekvés meghiusult és kormánykörökben az a meggyőződés érlelődött meg, hogy a megyei intézmény annyira lejárt már, hogy semmiféle apparátussal sem lehet életének régi pezsgését visszaállítani és a közgyűlési termeket oly érdekes viták színhelyévé és parlamenti iskolákká tenni, mint a milyenek 1848 előtt voltak.
A kormányoknak első törekvésük a békés munka lévén, oppoziczióra, különösen közjogi oppoziczióra nem igen volt szükség; már pedig az oppoziczió fészkei a vármegyék voltak. Érthető tehát az a törekvés, a mely a vármegyék politikai szereplése ellen irányult és működésüket csak a közigazgatásra akarta szorítani. A kor egyik jelszava, a mely máig kísért: a jó, olcsó és gyors közigazgatás; ezt pedig a vármegyei életet jellemző szép dikcziókkal, parlamentáris vitákkal, tisztújítási lakomákkal és furkósbottal nem lehetett elvégezni. A nobile officium kora lejárt; a vármegyei tisztviselő többé nem a „gentry” képviselője, hanem fizetett adminisztratív tisztviselő, a kitől többé nem parádét, hanem mennél több munkát várnak. Ezért a tisztújítások megszüntetése, a közigazgatás államosítása szükséges. Már a hetvenes években széltében hangoztatják, hogy az állam léte függ a közigazgatástól; joga van tehát az államnak ahhoz, hogy minél nagyobb, sőt feltétlen befolyást nyerjen a municzipiumokra.
E törekvésekkel szemben állanak maguk a vármegyék és a közjogi ellenzék, a harczuk napjainkig tartott.
Az egyes vármegyék állásfoglalása a törekvések ellen, vagy mellettük, a pártalakulások és a vármegyék fokozatos rendezésével beállott változások adják korunkban a vármegyék speczialitásait, a melyekre egy monografiának súlyt kell fektetnie, azokkal az általános jelenségekkel és intézkedésekkel szemben, a melyek minden vármegyében ugyanazonosak.
Mindezeknek előrebocsátása és komoly figyelembe vétele szükséges arra, hogy oly rövid dióhéjba foglalva is, a milyenre munkánk szűk kerete kényszerít, megérthessük vármegyénk újabb történetét.
