Győr és Moson vármegyék egyesítési terve.
Győr és Moson vármegyék egyesítési terve.
Tóth Vilmos lemondása után alig vette át a belügyminiszteriumot gróf Szápáry Gyula, a vármegyék kikerekítése tárgyában kidolgozott egy törvényjavaslatot, a mely több kisebb vármegye egyesítése mellett, Győr vármegyének Moson vármegyével való egyesítését is tervbe vette. Az egyesítés nem lett volna új dolog, mert a két vármegyét II. József császár 1785-ben egyesítette, nem is szerencsétlen, a mennyiben egy majd színtiszta magyar és túlnyomóan német megye egyesítésétől sok jót lehetett várni; de szerencsétlen volt az a gondolat, hogy a tervezet szerint a hegemoniát Moson vármegye vette volna át Magyaróvár székhelyével.
Ez intézkedések bizonyára a győri ellenzék megsemmisítését czélozták, de czélt tévesztettek, mert azt csak erősebbé tették.
Hogy a vármegye és Győr város hangulatát megérthessük, tudnunk kell, hogy az előző 1873. év az újabb időkben egyike volt hazánk legszomorúbb éveinek. Árvíz, rossz termés, óriási ínség, kolera és a nagy krach sújtotta egyszerre vármegyénket is. Az ínségen még segített némileg a »társadalmi ínség-bizottmány«; de annak is majdnem lehetetlenné tette emberbaráti munkáját a »Győri hitel- és zálog-intézet« váratlan bukása, a mely ugyan a szegényeket is sújtotta; de mégis úgy ez, mint a nemsokára következő komáromi bankbukás is, első sorban a gazdagok jótékonyságát befolyásolta. A kolerának pedig rendszabályok, közhirdetmények alakjában kiadott óvakodási tanácsok, az orvosok számának szaporítása, nemes emberbarátok közreműködése sem vethetett véget. Egyetlen év alatt 1500 ember halt meg a szörnyű betegségben. A kétségbeesést fokozta még az általános szeretetnek örvendő, nemeslelkű gróf Viczay Héder főispán halála, a ki általános hit szerint, a kolerajárvány ellen kifejtett tevékenységének lett áldozata.* )
Győri Közlöny, 1873. évf. 443. 1. Annyi bizonyos, hogy részt vett a kolera elleni akczióban, ő maga is több községet bejárt, de hogy ez okozta volna halálát, nagyon kétséges, mert kétszer is érte szívszélhűdés; az utolsó 1873. decz. 18-án, 23-án pedig meghalt.
Minden nép története egybehangzóan bizonyítja a népléleknek azt a sajátságos jellemvonását, hogy még természeti csapásokért is kormányzóit teszi felelőssé, úgy hogy ha már a természet ellen nem lázadhat fel, keres valakit és talál is, a kire dühét kiöntheti. E hangulat, továbbá a király huszonötéves uralkodásának évfordulóján rendezett ünnep és a vármegye önállóságát fenyegető veszély az ellenzék felülkerekedésére a legjobb alkalmat szolgáltatták. Nemcsak a nép mozdult meg, hanem a csilizközi kerület képviselője, Földváry Miklós is kilépett a Deák-pártból; a téti kerület képviselője, Goda Béla és a városi képviselő, Kautz Gusztáv, a jeles tudós, pedig egyenesen Szápáryhoz fordultak, hogy legalább e kérdéssel ne rontsa a közhangulatot. Mert a közönség, ha bele is nyugodott a két vármegye egyesítésébe, a középpontnak Magyaróvárra tervezett áttételében csak rosszakaratot láthatott. Magyaróvárnak, az akkor jelentéktelen mezővárosnak, a mely még a hivataloknak és hivatalnokoknak sem adhatott volna helyet s gyűlések esetén szállást, sok hátránya volt Győrrel szemben, mely már akkor virágzó kereskedelmével, iparával, forgalmával, a tudomány és művészet fejlesztésével és kedvező fekvésével nem Magyaróvárral, hanem csaknem kivétel nélkül bármelyik vidéki várossal felvehette volna a versenyt. Nem kellett tehát túlságos lokálpatriotizmus ahhoz, hogy a törvényjavaslatban igazságtalanságot és nagy sérelmet lássanak, a mely megbolygatta mind a vármegye, mind a város nyugalmát.
Alig terjedt el a törvényjavaslat híre, Gyapay Dénes, a ki gróf Viczay Héder halála óta a vármegye kormányzó alispánja volt, 1874. január 3-ra rendkívüli közgyűlést hívott össze, melynek tárgya a főispán halála fölötti részvétnyilvánítás és a két megye egyesítése ellen való állásfoglalás volt. A gyűlésre az ellenzék igen nagy számmal jelent meg és nemcsak ez, hanem a kormánypártiak is hevesen kikeltek a javaslat ellen, a melyet egyenesen »bűn«-nek bélyegeztek. »Jó víz volt ez a balok malmára; ők meg a kiegyezési alapot állították pelengérre, 413mint összes bajaink forrását. És szólt vala fönnen, élesen, szikrázón a sújtásos beszédű Matkovich, a mézes-mázos beszédű népszónok és szólt vala vágón, arczán azzal a stereotypszerű keserédes mosolylyal Kiss Sándor, a fenegyerekes szavú szóvivő; és végül szólt a baltáborból a mély elméjű, minden szavát latba vető Eőry Sándor – kereken, higgadtan. A mokány beszédeket Gyapay Dénes vágta vissza erélyesen, férfiasan.«* )
Győri Közlöny, 1874. évf. 2. szám.
De azért az a felírat, a melyet a gyűlés a minisztériumhoz és a képviselőházhoz intézett, erélyes, itt-ott majdnem sértő hangú. Ennek átnyújtására és minden lehető megmozgatására az alispán vezetése alatt küldöttséget küldöttek ki, melynek tagjai Kruesz Krizosztom, Szabó Kálmán, Kálóczy Lajos, Kolosváry Sándor, Földváry Miklós, Goda Béla, Saáry Miklós, Eőry Sándor, Matkovich János, Enessey Kálmán, Györgyházy János, Fischer Kálmán, Bély József és gróf Khuen Károly.
Határozatukat megküldték Győr városának is, hasonló eljárás végett. A város képviselőtestülete Balogh Kornél főispán elnöklete alatt két nappal később, január 5-én tartott gyűlést, a mely szintén felíratot intézett a miniszteriumhoz és Nagy Pál polgármester vezetése alatt 6 tagú küldöttséget választott, felkérve a város képviselőjét is, hogy csatlakozzék ahhoz.
Ez ügy a fővárosi sajtót is foglalkoztatta; figyelemreméltó czikkek jelentek meg Győr mellett a Pesti Naplóban és Reformban, melyek a javaslatban azt a szomorú jelenséget látták, hogy a legfőbb kormánykörökben nem tudják megítélni, mily fontos faktor egy egészséges kereskedelmi középpont a nemzet közgazdasági és politikai életében.
A küldöttségek február 1-én indultak s bárha akkor az ingerült hangulat és a képviselőház csaknem permanens együttléte miatt kihallgatást nehéz volt nyerni, de mégis megnyerték. Először gróf Szápáry belügyminiszternél tisztelegtek, a ki a nyomós érvek súlya alatt kérésük teljesítését megígérte, még szívesebben ígérte meg ezt Szlávy miniszterelnök, a ki szülővárosa érdekeit szívén viselte; a küldöttséget még támogatással biztatta: Tisza Kálmán, Ghyczy Kálmán, Gorove István, Somssich Pál, báró Sennyey, Irányi Dániel és még többen, mert pártkülönbség nélkül az összes vezérférfiakat felkeresték, Deák Ferencz kivételével, a ki akkor betegen feküdt. Igy a visszatérő bizottságok megnyugtathatták a közönséget, de alig tért vissza a nyugalom, a minisztérium újabb tervvel állott elő: a Duna által elválasztott Csilizköznek Komárom vármegyéhez, való kapcsolásával.
