Lakodalmi szokások.
Lakodalmi szokások.
A lakodalmi szokások már komplikáltabbak és a jó, lelkiismeretes vőfélynek és násznagynak nemcsak nagy gondot, de sok fáradságot is okoznak. Eljegyzés után, a mikor a lakodalom napja már ki van tűzve, a vőfélyekre vár a legfontosabb szerep. Átveszik a meghívandó vendégek névsorát, azután ünnepiesen kiöltözködnek és úgy látogatják sorra a meghívandókat. Ünnepi posztóruhájokat pörge, vagy mint ők nevezik: csárdás-kalap egészíti ki, mely mellé keskeny szalagokkal átkötött, hosszú rozmaring van tűzve. Bal mellüket lelógó, széles piros szalaggal átkötött csokor díszíti, kezükben hosszú bot, szintén színes szalaggal és néhol a bot végére kötött virágcsokorral. Mikor az egyik vőfély az ékes szavakban vagy rigmusokban bővelkedő meghívót elmondotta, a meghívottak megbecsülik a vőfélyeket azzal, hogy leültetik és borral, étellel kínálják őket. Ha sok a meghívandó, ember legyen a talpán, a ki ezt napestig győzi. Távozás előtt a másik vőfély is elmondja már rövidebb mondókáját. Távozásuk után énekszóval mennek végig a falun, a többi meghívandóhoz. Azelőtt ilyenkor pisztolylyal is lövöldöztek, de ezt már a legtöbb helyen betiltották. Sok helyen a vőfély a lakodalom napján, vagy közvetetlen a lakodalom előtt való napon újra sorra látogatja a meghívandókat; de ez nem általános szokás.
Az esküvő napján a meghívottak közül a menyasszony vendégei a menyasszony, a vőlegény vendégei pedig a vőlegény házánál gyűlnek egybe, mulatozással és tréfálkozással töltve ki az időt addig, a mikor az esküvőre kell indulniok. Ekkor azután szép sorban felállanak; legelől megy az egyik vőfély az egyik nyoszolyó leánynyal, utána a másik vőfély a menyasszonynyal, ezt 97követi a vőlegény a másik nyoszolyó leánynyal, őket a násznagyok követik, a nyoszolyó asszonyokkal, azután jönnek a vendégek párosan, kiki a magaválasztotta párjával és végül a muzsikusok, a kik természetesen vígan húzzák a talp alá valót, az előttük járó legények pedig menetközben, boros üveggel a kezökben, járják a tánczot és így kísérik végig a menetet utczahosszat, a hol a sok kíváncsi néző kalácscsal, ú. n. kulcsos kalinkóval dobálja őket. Így érnek az anyakönyvi hivatalhoz, s onnan a templomba mennek. Esküvő után a násznagyok a szükséges hivatalos bejegyzés czéljából a pap házához mennek, kinek kalácsot és bort visznek. Ez alatt a násznép a templom előtti téren körbe áll és tánczol. Visszafelé is az előbbi sorrendben mennek, csak azzal a különbséggel, hogy most már nem a vőfély, hanem a vőlegény vezeti a menyasszonyt. Estélig a vendégek a menyasszonyos háznál mulatnak, ez alatt pedig a vőlegény házánál folyik a nagy készülődés a lakzira. A vőlegény vendégei mind igyekeznek segíteni, a hol és a miben csak lehet, mert nagy tisztességnek tartják, ha a lakodalmas háznál segédkezhetnek. Az asszonyok ezalatt sütnek, főznek, rendezkednek és gondoskodnak minden jóról; de a borról gondoskodni és azt palaczkokba húzni a férfiak dolga.
Végre leszáll az est és a menyasszonyért kell menni. A menyasszonyi háztól időközben elszökdösött fiatalság, a násznép egy részével, víg zeneszó mellett megjelenik a menyasszony házánál. A vőfély ott peczkesen megáll az ajtóban, és mondókáját elmondva, követeli a menyasszonyt. Ilyenkor azután sok helye van a tréfának. Felöltöztetnek valakit maskarának, de úgy, hogy mennél csúnyább legyen, leginkább vén banya képére, és azt küldik ki a vőfélynek. A vőfély természetesen visszakergeti, és ilyenkor néhol verset is mond. Azután kinyújtanak az ajtón meszelőt vagy seprőt, a mit a vőfély szintén nem fogad el menyasszonyként; végre megkönyörülnek rajtuk és kiadják az igazi menyasszonyt. Következik a menyasszonybúcsuztatás, mely hosszúra nyúló ékes rigmusokban szokott megindító kifejezést nyerni. Végre megindul a menet a vőlegény házához, de a menyasszony vendégei maradnak és a menyasszony házánál mulatnak tovább. Ezt nevezik siratónak; ilyenkor kezdik a visszamaradtak sajnálni a távozott menyasszonyt, annak háza népét és minden otthagyott jószágát. Ez alatt a menet a menyasszonynyal a vőlegény házához ér, a hol a vőfély, ékes versek kíséretében, úgy mutatja be a menyasszonyt a vőlegénynek, mint ha még sohasem látta volna. Most azután az asztalokhoz ülnek és megkezdődik a lagzi. A vőfélyre ilyenkor fontos feladat vár. Minden fogásnál más-más verset mond és ha borral kínálják, versben köszöni meg. Vacsora után a kásapénzt szedik a szakácsné számára, a ki a kezét a kása keverésénél állítólag megégette. Be is van alaposan kötözve, vagy mint mondják: bugyolálva, és merőkanalat hordva körül a vendégek között az aprópénz számára, szinte nyög a tettetett fájdalomtól, miközben a vőfély ugyancsak rigmusokba szedett kéregetővel biztatja a vendégeket az adakozásra. Azután a czigányok számára szednek pénzt és végre az új házaspárnak bölcső-kötőre.
Mikor mindezek szép rendben, de nagy vigasság és nevetés között lefolytak, a vőfély hetykén a násznagyok elé lép és kikéri a menyasszonyt, hogy fáradozásai jutalmául vele a menyasszonytánczot elsőnek eljárhassa. A vőfélyt a többi vendég követi, de a ki a menyasszonynyal tánczol, az a czigányok elé kitett tányérba pénzt köteles dobni. Hogy ezt a kis »pízt« vagy »füzetsíget« mindenki szívesen »leszúrja«, az magától értetődik. A menyasszonytáncz után az egész násznép tánczra perdül és járják a csárdást, kivilágos kivirradtig. A csárdás a fő, de azért járnak más egyéb »nímet tánczokat« is.
A lakodalom általában egy nap, egy éjjel tart; de van eset arra is, hogy két, sőt három napig is elmulatnak. A vőfély- és egyéb mondókákat legtöbbnyire ismert vőfélykönyvekből veszik, de találunk azért itt-ott eredetiekre is.
A vendéghívogatók közül a következő kettő van a vármegyében leginkább elterjedve:
»Szerencsís jó röggeet kívánok keemeteknek, kicsinytül fogva, egísz a nagyig! Megkövetem először is az atyaistent, a ki minket teremtett, másocczor a fiu Istent, a ki minket megvátott, harmacczor a Szentlílek Úristent; a ki minket megszentűt, negyecczer e tisztessíges háznak a zurát, meg a zasszonyát, ha megengedník nekünk azt a grácziát, hogy vőfíny-párommal e tisztessíges szoba közepin megáhatnánk, a vőfíny-páczáinknak aasó vígit a fődre bocsáthatnánk, a főső vígire pedig a kalapunkat akaszthatnánk, ezzee fáradt testünkön könnyebbíthetnínk, ha meg lenne engedve. Mi ugyan elküldött követek 98vagyunk, mint valaha Noé a vízözön megállásakor a bárkábul kibocsátott egy galambot, a melik egy ződ ágat hozott jelensígül; így hoztunk mink is jelensígül ződ ágat kigyelmeteknek, a mi vőlegíny urunktul, és annak bejegyzett mátkájátul. N. N. átalunk invitátatja magukat ekkis menyegzői mulaccságra, eppár darab czipóra, eppár darab pecsenyére, eppár pohár borra, annak jóízüen való ekötísire, de még országunknak bevett szokása szerint, zengő muzsikát is fognak kigyeemeteknek szógányi, ha Isten íletünket hosszabbíttya, halálunkat eehalassza, akarattyukat igyekszem visszaszógáni, evvel a szómondásunkkal: Dícsírtessík a zúr Jézus Krisztus!«
Egy másik rigmusos hívogató ez:
Uj hír a falluban, farsangot íreznek, – Házasodni minden legínyek kíszűnek. – A szűzek is fírhez menni igyekeznek, – Hogy párosíletben űk ríszesűjenek. – Vőlegínyűnk szintén má megházasodott, – Egy szípsíges szűzzel összepárosodott; – Minket hamarosan vőfínynek meghivott, – Parancsolatokat ijjen módon adott: – Hívjunk vendígeket gyüvő csütörtökre, – Nem ebídre, hanem vacsora időre; – Egy-egy pohár borra, egy-egy táncz kedvire, – Jó szakácsasszonyunk firis ételire. – Hogy tehát ezekben ríszesűhessenek, – Általam kíretnek, hogy megjelenjenek, – Menyegzői házhoz rendbe főgyűjjenek, – Addig is Istentül áldottak legyenek.«
A másodszori meghívó, a hol ez szokásban van, már rövidebb és ritka esetben verses.
Kispécz vidékén, az esküvőre való indulás előtt, így kezdi meg a vőfély a búcsúztatót:
»Tisztőtt nászníp! hajjunk eppár búcsuszót, mielőtt elindúnánk. A mi menyasszonyunk így szóna, ha szívérzelmitől szavakhoz gyutna. Látom a bús arczárú, a mit az elmije gondul, hát eemondom magam.
Őrömmee virradt fő, rám ez a szíp reggee, – Őrömmee üdvözlöm bánatos szüvemmee. – De mostan keblemet nagy bánat fogta ee, – Mer a házas ílet uttyára lípek fő. – Hosszú az én utam, a merre indulok, – azér oh Istenem, tehozzád fordulok, – Tűled buzgó szüvvee kegyelmet esdeklek, – Mer áldást, meg segílt, csak tűled nyerhetek. – Kírlek, hogy ee ne haggy e nehíz sorsomban, – Szent fiaddal együtt ájj mellettem nyomban, – Mer ma változik meg íletemnek sorsa, – Vagy hóttig örömre, vagy örökös búra. – Azér oh Istenem, ne haggy el, lígy velem, – Bocsásd meg ellened eekövetett vítkem. – Add, hogy boldog legyen az én páros íltem, – Ides Jézus, kírlek, maraggy hóttig vélem. – Most hozzátok szólok, ides jó szüleim, – És kik velem vagytok, rokonom, testvírim, – Kísírgyetek tik is az Isten házába, – Kérgyitek az Istent írtem imádkozva, – Hogy aggya áldását szent házasságomra. – Indujjunk el a szent háromság nevíben, – E nehéz utunkon vezírejj Istenem!«
Mikor az esküvőről visszatértek, a vőfély a következő verset mondja:
»Szerencsís jó napot aggyon a zúr Isten! – Szerencsísen jártunk nagy dógunk végiben. – Legyen a zúr Isten vezírünk mindenben, – A mi még hátra van, írjük vígit szípen. – Vájjík a zúj párnak szent eskütítele, – Lölkünknek testüknek javára, üdvire. – A zisten áldása szájjon le fejükre, – Valamint a zűket nemző jó szülékre.«
Mikor a menyasszonyt a vőlegény házához kísérik, a következő vers dukál:
»Hajjunk szót uraim! szünnyék a muzsika! – Ütött már a zóra, indujjunk a zútra. – Nap is eehaladott, nem tér ű má vissza, – Maj utolír bennünk a sötít ícczaka. – Hála a zistennek, czélunkat elírtük, – Idáig utunknak felit föl is mírtük. – Ez írdemes házat kivált ma tisztöjjük, – A miben hibáztunk, arrul megkövettyük. – Szeretettel kírem, ezen háznak urát, – Mimenyasszonyunknak főnevelő attyát, – Hogy aggya közibénk az ű kedves lányát, – Maj azután mondunk boldog jó icczakát. – De még azonfölül, kírem kegyelmeket, – Bocsássanak velünk eppár szemílyeket, – Kik a hű szállásra minket eekísérnek, – Hogy ha nem sajnájják eppár lípísüket.«
Mikor a vőlegényes házhoz érnek, a vőfély így köszönt be:
»Szerencsís jó estét násznagy uraméknak, – Végire jutottunk im hosszú utunknak, – Alázattal kírem a jelen valókat, – Hogy ha meghaagatnák jelen szavaimat. – A mi kis seregünk, a mi ottkün vagyon, – A hosszú út alatt eefáradt ám nagyon. – Fogaggyák be űket vidám hajlékukba, – Ríszeltessék űket szíp mulatságukba.«
Mikor azután a menyasszonyt bevezeti, ezeket mondja:
»Nagy fáradozásunk nem esett hiába, – Mer egy drága kincset hoztunk e hajlíkba, – Itt van a menyasszony, köztünk megírkezett, – Tessík násznagy uram, foggyon vele kezet.«
Kóny vidékén, a vacsora előtt, a következő érdekes beköszöntés dívik:
»Uram, uram, násznagy uram, kedves ídes bátyám uram! Kigyelmedhöz evvagy két szóm vóna, hogy ha meghaagatná. Eesőben nem más, hanem csak az, hogy dícsírtessík a zúr Jézus Krisztusnak szent neve. E háznak vagyon ura, a ház urának násznagya, násznagyának vőlegínye, vőlegínynek menyasszonya. Áldom, meg magasztalom a zű szentsíges szent nevit, hogy e mai napot meghatta írnünk, meg jobbríszínt már ee is tőttenünk. Kivánom a zúr Istentül, hogy a következő ícczakának idejit szíp bíkívee, egíssígvee, meg jó szerencsévee tőthessík kegyelmetek, ummint ifjak, nemesek, szerencsevárandó szíp 99szűzek, meg magam is. Ide haagassatok, ne szomorkoggyatok, mer tülem tanúhattok. Igy vetem fő a beszidemet: Krisztus urunk születíse után, az ezernyóczszáz nyóczvanadik esztendőben, még ez esztendő október negyedik naptyán, vőlegíny uram főszólitott engem ekkis fáraccságra, vagy vőfínyi kötelessígre. Mondok: szógálok is neki teheccsígem szerint. Eejegyezte magának szerelmetes párul, ugyan Kónyban lakozó hajadon lányt, az Ágnest, eesőben jegyesül, másocczor gyűrüsül, harmacczor hütvösül. E maji szent napon vagyon tehát az ű öröme naptya. Látván látom má, hogy a kigyelmetek háza föl vagyon ékesétve asztalokkaa, abroszokkaa, tányérokkaa, kalanakkaa, ígő gyertvákkaa, asztaa mellett álló székekke, böcsületes, hivatalos vendígekkee, ummint szekfüszinü menyecskékkee, violaszinü lányokkaa, rózsaszinü legényekkee, bársonyszínü öregekkee. De látván látom azt is, hogy a kigyelmetek asztalát a zúr Isten megádotta kenyírree meg borraa; de a kenyír meg a bor mellé más ítel is kivántatik. De van ám az én hatalmamban ojjan íllő főd, hogy én kigyelmeteket más ítelekkel is meg tudnám ölégíteni, hogy ha jó níven fogják venni, mer ha nem veszik jó níven, akkor inkább mind eepusztitom azokat. De mivel előtte má harmadnappal szóllíttatván szóllíttattam kigyelmeteket egy tisztessíges ebídre, de az üdőnek rövidsíge mián, az ebíd vacsorává vált, és mer látván látom a nípnek megszaporodását és letelepedísit, gondúkodván gondúkottam, hogy hun találok ennek a nípnek ölögendő ítelt, meg italt? Eszembe gyütt ennagy gazdag város, a mejjik tejjel mízzel foló Kánán. Eementem oda, annak legfőbb vendígfogadójába, ott kíszíttettem kigyelmeteknek sok drága jó ítelt meg italt. De aztán uggondútam, hommég essem ölíg. Eementem hát a Balatont meghalásztatni és mingyá mellette a vadacsont megvadásztatni. Fogtunk is egy híres nevü halat meg vadat. De gondúkodva gondúkottam, hun találok én ojjan szakácsmestert, a ki az én halamnak meg vadamnak a tetemit megkíszítené? Hallottam hírit Pestnek, meg a nagy hírü Bécs városának. Oda mentem szakácsmestert foganni. Talátam is a királi várba, fő is fogadtam, fölűtettem egy híres, nevezetes forgócsézára, kinek a neve taliga, azután haza hoztam. De hiányzott ám még a füszerszám. Gondúkodván gondúkodtam, hogy hun találok én ijjen füszerszámokat? Hallottam a hírit Pestnek meg Budának, meg a Budavárban megdöglött kalmárnak, rígen összedüledezett kalibájának, a hun füszerszámot jó ócsón kinának. Eeküdtem hát a hires kengyelfutómat a ki nagy sieccsíggee nigy nap fut emmírfődet. Ez a kengyelfutó kis alacson, nagy magas, száraz pofit ember vót. Ez hozta ee a füszerszámokat, ezekkee készíttettem kigyelmeteknek a sokfíle fájntos iteet, ummint: nyulnyomát, csukatalpát, gémháját, szunyogvaját, ökörikrát, üres kocsizürgíst, kemenczenyögíst, meg disznóröfögíst. Evvee a két tál ítellee most maj szógálok, ha tecczik; ha nem tetszik, van a falun kívül egy roppant város, kinek neve gunyhó; abba lakik nyári Mihály uj pógár, a ki terétett asztallaa várgya. Jó tuggyák kigyelmetek, hogy én nem vagyok irástudó, sem az én fejem nem kalendárista, sem a zeszemnek nincs záváros peléje, hát csak ugy mondtam ee mindent, a hogy tudtam. Csekíl verseimet nem irta krétátó, sem pedig pojátó, hanem csak esszegíny, szűrös szántó.«
A levesbeköszöntő a következő:
»Uram, uram, násznagy uram, kigyelmedhez eppár szóm vóna. Má kitálútam a levesemet, a kezemben tartom a zsöngíket, má ígetik is a körmömet. Engeggyenek hát helet, mer ha nem engennek, akkor a zén seregemmee Szőröskolomposra fordulok, a hol szívesen béfogadnak. Vannak ott bársonyszínü szíp öregek, rózsaszínü szíp legínyek, rubinszínü szíp leányok, gyímántszínü szíp asszonyok. Ha ott se fogannának be, onnad megyek a jásságra, tudok ott egy elehűtt, hossza agyaru, nagy pofáju, sonyat-gyomru, vánkos-hasu, zsompor hátuju, széltül má eldüledezett nasszáju horvátságot, a ki a hozzá készütt kalányávaa, férőfös agyarávaa főfajja. Ha az fő nem fajja, oda adom a pad alatt a gyerekeknek.«
Borkínálásnál a vőfélykönyvekből ismert köszöntőket használják, de a pecsenyehordáskor a következő elmés köszöntőt mondják:
»Mikor még a világon se vótam, aszongya a zapám, eredj ganét hordani! Megfogadtam a szót, de víletlensígbül másnak a főggyire hordtam. Mit vót mit tenni, a zapám megfogta a födnek a főső vígit, én meg a zaasót, asztán a szomszíd főggyirű a magunkéra forditottuk a ganét. Termett is annyi buza, hogy egy egísz mícses-cseréppee vót. Beleugrottam a mícsesbe, kiattam belüle 66 zsák buzát, azután kiszalattam a zucczára, porbu csinátam hat ökröt, szekeret, főraktam a zökröket, befogtam a zsákokat, eementem a malomba, a molnár otthun vót, de a malom eprésznyi vót. Mondok: megkeresem a malmot. Fölűtem a lovamra, asztán eenyargaatam. A lovamnak mező ölig vót, de rajta egy fűszál sem vót. Kaptam a nyergemet, kipányváztam; a lovamat meg a fejem alá tettem; a nyergem jólakott, asztán megint felűtem, eenyargaatam, de térgyig jártam a kűsziklába. Csakhogy a lovamnak a patkója aczél vót, a farka kender vót, a lába kóró vót, a feje szóma vót, a dereka viasz vót. Aczélpatkó tüzet adott, kenderfarka meggyulladott, kórólába elígett, szóma-feje lobbot vetett, viasz-dereka elóvadt én meg gyalogos maradtam. Tovább nyargaatam hát, míg egy kerek erdőre akadtam, ott hallom, a mint a sült seregélfiak az oduban csicseregnek. Köleskásábu font kötőfíkkee a vízhöz kötöm a lovamat, oszt főmászok a fára, benyúlok az aduba; de bennszorút a kezem. Eszembe gyütt, hogy a zöregapámnak van egy szürbül szabott vászonszekerczéje, a ki a kuszkóban hatot kölkezett. Haza futottam, eevittem a hetediket, kivágtam a kezemet az adubul, kiszedtem a sűt seregélfiakat, mind az ingem aljába raktam; de mikor hazafelé hoztam vóna, eeszakadt a madzagom, a seregélfiak eeszabadútak, émmeg belepottyantam a kónyi nagy tóba, a honnan annyi halat szorítottam ki, hogy 99 vasas társzekír se tudta vóna eevinni, de egy meszteleny czigánygyerek a nadrágzsebibe eevitte. Onnad eementem a kerbe, ott ettem diót, törtem mogyorót, meglátott a vak kertísz, 100főkapott egy fekete répát, oszt ummegdobta a fejemet eppiros ómávaa, hoccsak ugy kondút bele a zódalam. Onnad gyüttem ide, ebbe a várasba, a hun a czigánygyerekek hasig jártak a fekete lébe. A zegyik bele akart dögleni; ki akartam húzni, meglátott a szakács, ummegdobott a főzőkalánnyaa, hogy a pecsenyevágó kés víge elül gyütt ki rajtam. Én oszt kihoztam a vellát, belevágtam a pecsenyébe, ha nem hiszi násznagyuram, hát itt van a jelensíge.
A többi ételek felhordásakor szokásos verses mondókákat az ismert vőfélykönyvekből veszik. Felemlítendő azonban még a borral való kínálgatásnál szokásos mondóka Kóny vidékén:
»Tudom násznagy uram, hommaj kinevetne ha itt a vőfíny is, jó leríszegedne. Már pedig fiatal lítömre szígyelním, hogy ha ott elesním, a hun nem is vílním. Pest mellett van város, annak neve Buda, mellette van nagy víz, kinek neve Duna. Van abba egy nagy hal, annak neve harcsa, kedves násznagyuram a zisten megtarcsa.«
Az utolsó borköszöntő azután ilyenképen hangzik:
»Három fehér szőlőtőke, három fekete. Dicsírtessék a zúr Jézus Krisztus szent neve. Boldogságos szűz anyánk, legyen a mi pátronánk, Uram Jézus segíj meg, ezt a kis bort igyuk meg.«
