Egyéb népszokások. Mulatságok.
Egyéb népszokások. Mulatságok.
Különben így áll a dolog egyéb szokásokat illetőleg is. „Megnehezűlt az idők járása” a jó hevesi nép fölött is. Az anyagi szükség elveszi a nép kedvét a régente általánosan kedvelt mulatozásoktól, játékoktól, a czivilizáczió meg újakkal, modernekkel helyettesíti őket. Ismertebbek s nagyobb általánosságban szokásosak még a bethlehemjárás, a farsangi mulatság, a három királyok köszöntése, a húsvéti öntözködés, a májfaállítás, a szentivánéjjeli tűzugrálás, az arató és szüreti ünnep, a kukoriczafosztás, a téli fonóka, a kálvinista községekben a kántálás és Pásztón a regélés. Ezek közül is lássunk egyet-kettőt.
A betlehemjárás elég általános szokás. Több legény összeszövetkezik s közülök ki angyalnak, ki meg pásztornak öltözik. Fő-személy köztük az „öreg” számadó-juhász, a ki kifordított bundát, báránybőr-kucsmát visel, állát hosszú kenderszakáll övezi és hatalmas furkós-botot tart a kezében. A pásztorok fehérbe vannak öltözve, díszes, aranyos, hengeralakú csákót hordanak. Az angyal kezében viszi a keménypapírból összetákolt, apró viaszgyertyákkal megvilágított Bethlehemet, melyben a kis Jézus születése van ábrázolva. A pásztorok jelvénye a csörgős bot. Utolsó személy köztük a „szamár”, a kinek nincs egyéb dolga, 219mint az ajándékok összegyűjtése a tarisznyába. Házról-házra járnak s egy kis ajándékért szivesen „elzörgetnek s elmókáznak.” Egerben a hóstyai legényeknek ádventben rendes mulatságuk volt bethlehemjárás, de mert az esti szürkületet, a mikor útjokra megindultak, a kezök ügyébe eső tárgyak elemelésére is felhasználták, rendőri intézkedés kitiltotta őket a belváros területéről. Hevesen és Rózsaszentmártonban 8–10 éves fiúk járnak a bethlehemmel s az iskolában tanult énekeket adják elő.*)
*) Istvánffy Gyula az Ethnografia II. kötetében egy ilyen betlehemi pásztorjátékot közöl, melyet a palóczoknál sikerült neki összejegyeznie.
A farsangi mulatság „három napokkor”, „bőt fogadó” vagy „száraz” szerda előtt megyeszerte dívik, országos szokás szerint. Elkezdik a tánczot farsang vasárnap mise után, s három napon keresztül szakadatlanul folyik. Felnémeten farsang harmadik napján „húshagyó”-kedden 10–12 legény rendezi az „ivót.” Ezek hamvazó szerdán jelmezbe öltözve, mindama házakat bejárják, honnét a lányok résztvettek a mulatságban, és szalonnát és tojást szednek össze. Ezt azután rántottának elkészíttetik a falu kocsmájában s egészen csütörtök reggelig lakmároznak belőle s mulatnak mellette. „Zabálló csütörtöktől”, a mikor a farsangi maradékételt elköltik, 40 napig nem igen látnak az asztalon húsételt. Apczon meg az a szokás, hogy a legények „száraz” szerdán harmonika mellett, tepsiverés és kolompolás között „búcsú módjára” keresik a farsangot.
A húsvéti öntözködés szintén általánosan el van terjedve, bár néhol már kezd kimenni a szokásból. A legények napja húsvét hétfő, a leányoké húsvét keddje s szerintök tart egészen „krumplikapálásig.” Legtöbb helyen reggel vagy délelőtt folyik az öntözködés, de Kömlőn, Felnémeten és Baktán már vasárnap éjjel elkezdik. Egyes helyeken ugyancsak vastagon megy a mulatság, mert a kúthoz viszik a leányt s csakhogy meg nem fürdetik. Felsőtárkányon meg egyenesen a patakban merítik alá, mert azt tartja a palócz, hogy „i’llesz friss menyecske, ha fęrhe’ megy.” Babonák is fűződnek a húsvéttáji patakvízhez. Horton nagypénteken az asszonyok-leányok patakvízben mosdanak, hogy szépek legyenek, éjfélkor meg az egész falu lovat úsztat, mert azt hiszik, hogy a baj elkerüli őket és sebesjárásúak lesznek.
A felkendőzött, színes papirszalagokkal díszített májfa állítása is divatozik a vármegyében. Nem is lány az, a kinek udvarán május 1-én ilyen májfa „ki nem virul.”
A pünkösdi királyság, a hatvani és tiszafüredi járások községeit kivéve, a többiben ismeretes és szokásos gyerekmulatság. Rendszerint a 8–12 éves lányok rendezik, akként, hogy egyet megtesznek maguk közül „királynénak”, a kinek a fejét koszorúval és fátyollal ékesítik. Ezt a többiek közrefogják, házról-házra mennek s mindenütt mondóka kíséretében járják el körtánczukat. Felnémeten erre a szövegre járják a tánczot:
Mi van ma? Pirospünkösd napja, – Holnap lesz a második napja. – Jól megfogd lovad kantárszárát, – Hogy össze ne gázolja a pünkösdi rózsát”.
Mezőtárkányon csak a szöveg más:
„Mi van ma? Mi van ma? – Piros pünkösd napja. – Holnap lesz, holnap lesz – A második napja. – Ide menjünk, oda menjünk, a kisasszony – Gombos szoknyájában. Ha jó lányok volnátok, – Rózsát szakajtanátok, azt is nekem annátok, – Szakad szívem rátok”.
Viszneken meg erre a szövegre járják a tánczot:
„Pi-pi Kukoricza Pámesterné lánya. – Mi van? Ma van. Mi van? Ma van piros pünkösd napja.”
A palóczoknál ezt a dalocskát éneklik:
1. Mi van ma, mi van ma – Piros pünkösd napja. – Haónap lesz, haónap lesz – A másogyik napja. – Ne tipegj, ne tapogj – Mer’ ha mé’ttapodod – A pünkösgyi raózsát – Megadod az ârât.
2. Csak fürgyik, csak fürgyik – A fekete csaóka, – Szâjjon a hâzokra, – Mint azelőtt szâllott – Az apostolokra. – Lyânyok ú’nek a toron’ba – Aran’ koszoróba, – Ára ménnek al legęnyek – Sârga sarkantyúba. – Ha jaó jânyok vaónâtok – Nękem köszönnétek, – Lévennęm a süvegem – Annak örű’nętek. – Pénz vaóna csergene – Raózsa vaóna sérgene, – Męgis kiserdű’ne – Dicsęrtessęk a Jęzus Kirisztus!
A szentivánéfi tűzugrásról csak Feldebrőn, Kiskörén és egy-két palócz községben tudnak, de az arató mulatságokat megyeszerte megtartják, kiváltképen a déli részeken. A fonókáról már szóltunk, a kántálás ismert szokása pedig csak a református községekben, főleg Átányon divatos.
220Specziális palóczszokásként felemlítjük a „kimuzsikálás”-t. Pintér Sándor (Ethn. II. évf.) a következőképen irja le a palóczboszú e különös nemét:
„A palócz éltében megtörténik, hogy egyik-másik leány a hozzá vonzalommal közeledő legényt szóval, taglejtéssel kigúnyolja, tánczra felhívásnál visszautasítja, kikosarazza, szóval magától elutasítja, és ha a leánynak ilyetén viselkedését, mint elfogadható indokon nem nyugvót, a nép közvéleménye is sértésnek ismeri el: a sértett legényben felébred a bosszú érzelme. A sérelmet szenvedett legény pajtásaival alkalmas helyen, lehetőleg titokban megbeszéli az esetet, s ha a többség egyértelemre jutott: elhatározzák a sértő leány kimuzsikálását. A bosszúállásnak e neme kétféle, és pedig: kisebb vagy nagyobb, alkalmazva a sértés milyenségéhez. Ha kisebb természetű a sértés, például a tánczra felkérés visszautasítása, akkor nyomban is alkalmazható a bosszú, rendszerint azonban a legényektől meghatározott lakodalmi mulatságon; ha súlyosabb természetű a sértés, például a nevetést előidéző gúny, vagy megkérésnél kikosarazás, akkor a bosszút mindig farsangi nyilvános mulatságon hajtják végre. Az ítélkező legények a bosszúállásnak idejét is, helyét is titokban tartják azért, hogy az illető mit se tudhasson a történendőről, különben távol maradna a mulatságtól. Ha elérkezett a megjelölt mulatság, vagy lakodalom napja, kezdetét veszi szokás szerint a vigalom s a fiatalság még a bosszúval sújtandó leánynyal is enyeleg; de midőn a mulató fiatalság már látja, hogy a mulatók és vendégek teljes számban együtt vannak, váratlanul jelt ad a bosszúálló legény, mely jelre a zene, mintha csak elmetszették volna, elnémul, a tánczolók párjaikat elbocsátják s a legények a muzsikások közé, a leányok, illetve asszonyok pedig az ellenkező oldalon csoportosulnak. Halotti csend lesz egy pillanatra, mindenki tudja azonnal, hogy kimuzsikálás lesz, de hogy kit sújt a bosszú, azt nem tudják, s éppen ezért a nőcsoport majd minden fiataljának arcza halálsápadttá válik. E hirtelen beállott rendkívüli izgatottság nem tart soká, mert a bosszúálló legény csakhamar a muzsikusok elé lép, arczczal a nőcsoport felé s annélkül, hogy a megbosszúlandót megnevezné, ekként szól:
– A ki engemet itt meg itt, ekkor vagy akkor, ezzel vagy azzal a szóval, tettel megsértett, menjen ki – s ennél a szónál kitárja a mulató helyiség ajtaját – te meg czigány húzd rá a nótáját!
E szavak hallására, az a leány, ki magát bűnösnek érzi, kötényébe rejti arczát, sírásra fakad, a körötte vagy mellette állók megrettenve, némelyek szánakozó arczczal félre húzódnak mellőle. A siró leányt, ha vannak: rokonai, ha nincsenek, egy pár éltesebb asszony közre veszi és vezeti kifelé; rendszerint a czigánybanda ilyenkor a Rákóczi-indulót szokta játszani, s a bosszúálló legény előlmenése mellett kísérik a leányt egészen a mulató helyiség kapujáig, hol mindaddig húzzák az indulót, a míg a leány el nem tünik szemeik elől. Ezután pedig tovább mulatnak. De nemcsak a leányt, menyecskét éri az ily bosszú, hanem – ritkán ugyan – a leányt méltatlanul sértő legényt is kimuzsikálják; s ez akkor történik, ha a közvélemény hatása alatt legények a sértett leány vagy menyecske pártjára szegődnek. Ámde a legény kimuzsikálása már nem megy simán; rendszerint véres verekedéssel végződik. A palóczleány borzasztóbb büntetést nem ismer magára nézve, a kimuzsikálásnál; az ily leány a falu és szomszédfalu fiatalsága előtt sokszor két évig is erkölcsi halott; de előbb is felszabadulhat a sújtó teher alól, ha a sértett legény megbocsájt neki, vagy a falu közvéleménye mellette nyilvánul. A menyecskét – legyen az özvegy vagy férjes – és a legényt csakis arra a mulatságra sújtja a bosszú. Mennyire lesújtó a kimuzsikálás egy fiatal leányra, azt leginkább abból ítélhetjük meg, hogy az ily kimuzsikálási esetet még ellenséges leánytársai sem szokták a szenvedő szemére vetni, s az még titkos közbeszéd tárgyává sem válik. Régibb időben a kimuzsikált leány néha „a sírig hordozta pártáját;” ma már lazulván az erkölcs, a bosszúállás e neme is szembetűnőleg veszti erkölcsi hatását a palócz nép életében.”
Külön figyelmet érdemel a Pásztón szokásos regélés. Ez abban áll, hogy lánczos botokkal, csörgőkkel és üstökkel felszerelt emberek megjelennek a fiatal házasoknál, vagy az újszülötteknél s köszöntőt mondanak. Érdekes, mert ennek a szokásnak az eredete egészen a pogány korig, a „regősök” koráig visszavihető. De fontos adat is művelődéstörténelmi szempontból, mert épen ebben rejlik a magyar lélek különös karaktere. Míg ugyanis egyfelől megőrzi az évezredes hagyományokat is, addig másfelől van érzéke a haladásra, van képessége az új eszmék befogadására és új szokások elsajátítására.
A ha mégis azt halljuk, hogy „nem úgy van már, mint volt régen,” s talán hajlunk is a magyar ember régi időket dícsérni szerető nyilatkozatára, vagy magunk is látjuk a czivilizáczió rombolva építő munkáját, ne gondoljuk, hogy a szokások megváltozása, a népnek a régiekből kivetkőzése máról holnapra történik. A változás, a fejlődés, igaz, jóideje megkezdődött, azóta folytonos, de egyben természetes. S bár ha napjainkban sem találunk már fel vármegyénk minden helyén minden szokást egyenlő erőben és formában, még most itt is ott is fel-feltünik az ősi elem, ebből is, abból is ki-kicsillan a régi zománcz. S ez így van jól. A czivilizáczió ellensége az elválasztó népszokásoknak, de nem ellensége magának a népnek.
