Éghajlat.
Éghajlat.
Heves vármegye éghajlata általában mérsékelt. A Mátra vidékének nincs zord tele, mert a hegységnek keletnyugati iránya a déli hegylejtőket és völgyeket megvédi a dermesztő éjszaki széltől, az éjszaki oldalon levő völgyek pedig, többé-kevésbbé a főhegység irányát követvén, szintén védelmet találnak a hideg szél éle ellen. Igaz ugyan, hogy a Mátra és Bükk hegység magasabb fensíkjain a tenyészet 2–3 héttel későbben indul meg, mint a sík alföldi tájakon, de azért nincs oly helység a magasabban fekvő vidékén, melynek határa a gabonanemeket és a gyümölcsöket be ne érlelné. Az éghajlat kedvező voltát igazolja az is, hogy a Mátrában és Bükkben kizárólag lombos fák tenyésznek s a zord klima jellemző fái: a tűlevelűek, teljesen hiányoznak. Mindössze a gyalogfenyő boróka (Junipherus 15communis) éldegél a Mátra legmagasabb pontjain. A déli lejtők éghajlata egészen meleg; ezek termik a finom borokat. A vármegye éjszaki részének klimája már nem igen kedvez a szőlőtermelésnek, de a lakosság sincs kizárólag a kapás növények termelésére szorítva. A csapadék az erdős területeken elég gazdag, a fák nagy száma mérsékeli a nyár tikkasztó hevét és a tél zordonságát. Az Egerpatak völgyének az a szakasza, mely Felnémettől Maklárig terjed, különösen enyhe, a mit részben védett fekvésének, részben az egri meleg forrásoknak köszönhet. Ezen a területen, mely árasztásra is fölötte alkalmas, a törökök rizst termeltek.
A vármegye sík részében az éghajlat enyhe, szelid, sőt nyáron nagyon is meleg, a lég tiszta és egészséges, mert a szabadon járó szelek a levegőt könnyen tisztíthatják. S miután a Tisza közvetetlen közelében a mocsaras területek is egyre kevesbednek, az ottani lég is folyton tisztább és egészségesebb lesz. Csapadékban azonban a sík terület szegényebb, mint a hegyes rész; oka ennek részben az a körülmény, hogy a Tisza szabályozásával sok párolgó felület veszett el, részben pedig a fásítás lassú előrehaladása is kedvezőtlenül hat a csapadék képződésére.
Az éghajlatnak általában mérsékelt voltát olykor szélsőségek is megzavarják. A nyári hónapok heve olykor majdnem elviselhetetlen; az ú. n. kánikulában, különösen a sík területeken, a hőmérő árnyékban is fölemelkedik 38–45 C°-ig. Viszont nem ritka téli hónapokban a hőmérséknek –20 C°-ig való alásülyedése sem. Sok kárt okoznak a májusi fagyok is, nemcsak a gyümölcsösökben és a szőlőkben, hanem a vetésekben is. Az őszi időjárás néha szintén igen szeszélyes. Vannak évek, a mikor a szüret még október végéig is kitolható, a mikor is a szőlők remekül aszalódnak a tőkén, s viszont ismerünk éveket, a mikor már szeptember közepén hideg téli szelek köszöntenek be, s a szőlősgazdákat idő előtt szüretre kényszerítik.
A nyári viharok tombolása az Alföldön borzasztó. Miután nincs semmi akadály, mely a szélvihar erejét megtörné, az feltartóztathatatlanul száguld végig a rónán, óriási károkat okozva a vetésekben, gabonakeresztekben, boglyákban, sőt még az épületekben is.
Érdekes jelensége még e vármegye délnyugati részének a por- és homokeső, melyet a nép „jászesőnek” nevez. A mint a nap reggel 8–9 óra közt áttüzesíti a talajt, s attól áthevül a fölötte lévő légréteg, a levegő mozgásba jő, szél, kerekedik, mely fölkapkodja a laza homokot, az útak porát s egész nap ide-oda hordja, míg végre a nap lenyugtával a szél, s vele a homokszórás is elül. Hanusz István ebben a tekintetben Alföldünket a Szaharához hasonlítja, s a homokos szelet a számumhoz. S hogy hasonlata teljes legyen, pusztai futómadárként említi a túzokot. Ez a homokeső, ha a szél erősebb, messze vidéket teleszór, s ha a felhők egyúttal esőt is bocsátanak le, valóságosan sáros, szennyes áradat alakjában zuhog alá a magasból.
