Geologiai alakulás.
Geologiai alakulás.
Heves vármegye területe a harmadkorban, melyet a régibb kenozoos korszaknak is neveznek, nagy változásoknak volt a színhelye. Ebben a korszakban a föld felszínének emelkedésével és sülyedésével lépten-nyomon változott a szárazföld és a tenger eloszlása. A nagy magyar Alföld helyén nagy kiterjedésű sós beltenger volt, melynek fenekén a nummulithok, azaz korongalakú foraminiferák óriási mennyiségben éltek. A sóstenger maradványaiul tekinthetjük óriási sótelepeinket, melyek ma Máramarosban és Erdélyben kiaknázhatatlan mennyiségben vannak. Ennek a sós beltengernek határát éjszak felé a Kárpátok magas bérczcei alkották. A maiaknál sokkalta magasabb hegyek vad patakjai kivölgyelték a hegyeket, a hullámoktól alámosott partfalak óriási mennyiségű törmeléket szolgáltattak a beltenger számára, s ez a törmelék a finomabb homokkal és kavicscsal elegyedvén, a víz nyomása alatt conglomeráttá szilárdult. A sós beltenger fenekét így állandóan töltögette a patakok romboló munkája, s hogy mily mértékben, mutatja az is, hogy pl. a debreczeni artézi kút fúrásánál még 73 méter mélységből is iszapot, finom homokot, valamint csiga és halmaradványokat emelt felszínre a fúró. Ez a folyamat Heves vármegye területén is ilyen volt. A nummulithok milliárdjaiból, a tenger fenekén, a homok és kavics hozzájárulásával tekintélyes rétegek képződtek, melyek a víz nyomásától, valamint a nummulitok kagylójának mésztartalmától tömör képletté sűrűsödtek. A föld kérge azonban nem pihenvén, a föld alatti erők áttörték ezeket a vastag rétegeket, a tenger mélyéből magas hegységek torlódtak fel, magukkal ragadván a tengerfenék lerakódásait is. Ekkor tornyosodott fel a Mátra trachyt-tömege, később a Bükk júra-képlete, melyek a tengerfenékről magukkal ragadott nummulitmeszet és finom homokot igen nagy magasságban még ma is elénk tárják.
Midőn idők folytán a hazánkbeli sóstenger a Kazán-szoroson áttörve, sós vizét a Feketetengerbe szállítani kezdte, annak helyét fokozatosan a patakok és folyók édes vize foglalta el, s évezredek folyamán a sós tengerből édes vízi tenger lett, melyből a Mátra és a Bükk, mint szigetek emelkedtek ki. Hanusz István azt mondja, hogy bárhol ásson is az ember a magyar Alföldön, a legfelső, akár kultusz-, akár humusz-talaj alatt, vízhorda fövenyre vagy lőszre, az alatt pedig kékes agyagra bukkan s az abba temetkezett szerves zárványok jelenléte arra utalja őt, hogy előbb sós, utóbb kiédesedett nagyterjedelmű tengernek egykori létezését föltételezze, melynek végmaradványa a Balaton és a mely tengernek leeresztő csatornája a Kazán-szorulat lett, az a nagyszerű ősvulkáni hegyrepedés, melyen a történelem-előtti korban a magyar Alföld tengere lefolyt. Ez évezredes folyamat munkája alatt a nagy Magyar Alföld tengerfeneke egyre emelkedett a beléje tóduló homok és iszap által, úgy hogy – mint a debreczeni kútfurás is igazolja, – szine 70 méternél magasabbra emelkedett, sőt Hanusz István a Tisza völgyének áradmányi talaja vastagságát itt-ott 100 méterre is becsüli. Ez a lerakódás vidékenként más és más, a szerint, minő kőzetből állottak azok a hegyek, a melyekből a patakok a törmeléket magukkal ragadták.
Amint azonban a Kazán-szoros áttörését a beltengernek nekiszabadult víztömege mindig mélyebbre mosta és szélesítette, a beltengernek egyre fokozódó lehúzódása határozott irányt vett délfelé s a legmélyebb helyeken kialakult a Duna és Tisza medre. A folyók most már nem szüntek meg rövid rohanás után, hanem hosszú utat kellett tenniök, minek eredménye lett azok folyásának meglassulása, s az áradmányi terméknek a hosszú úton finomabb homokká való elcsiszolódása, sőt iszappá való elporlódása. Ez a homok és iszap töltötte meg a magyar medencze fenekét, ez takarta be a hajdani tenger állatvilágát s ez alkotja ma a nagy Alföldnek itt-ott 100 méter vastagságú lerakodmányát. Ez volt a genezise Heves vármegye alföldi részének is.
A mint látjuk, Heves vármegye földtani képletei részben vulkánikus (eruptio) eredetűek, részben üledékesek.
