ELŐSZÓ. Irta Darányi Ignácz dr. földmivelésügyi m. kir. miniszter
ELŐSZÓ.
Irta Darányi Ignácz dr. földmivelésügyi m. kir. miniszter
Irta Darányi Ignácz dr. földmivelésügyi m. kir. miniszter
Ehhez a fényes munkához hogyan írjam én az előszót? Száz gond között az ember alig jut odáig, hogy egy kis pihenője legyen a nyugodt szemlélődéshez. Mit írjak, mikor oly sok volna a mondani valóm és oly kevés az idő és oly kevés a hely, a mely rendelkezésemre áll. E felett tünődve járok kertem szélén, a Duna partján. Itt, a hol most sárguló fák és hűs ligetek levelei susognak, hajdan falu állott: a régi Duna-Ujfalu, melyet a Duna hulláma szorított beljebb. Az egykori községnek semmi látható nyoma sem maradt, csak olykor találunk egy-egy apróságot, a mi a történelem állítását igazolni látszik. A napokban is felszínre került egy patkó, melyről azt mondják a szakértők, hogy a tatárjárás idejéből való. A Dunán keresztül, légvonalban, szemben fekszik az ácsi csatatér, a hol vitéz honvédek aluszszák örök álmukat. Előttem terül el Komárom város, melynek multja oly szoros kapcsolatban állott mindig hazánk viszontagságos történetével. A Duna másik oldalán, valamivel odább fekszik Ó-Szőny, régiségeiről európai hírű hely. Lakott vidék volt már a kő- és bronzkorszak idejében és a hajdani Rómának nevezetes coloniája.
És míg lelkemben az e vármegye földjéhez fűződő sok-sok történeti emlék felébred: képzeletem elém varázsolja azon nemzetek sorát, melyek e földet valaha lakták és a melyekből mostanig még hírmondó sem maradt. És e fölött tünődve, felvetem a kérdést, vajjon mi az oka annak, hogy míg más fajok és nemzetek e földön végleg megsemmisültek: mi mégis egy ezred éven át itt tudtunk maradni? Ezt első sorban őseink azon tulajdonságának köszönhetjük, hogy a szerencsétlenségben megértették egymást, kezet fogtak s vállvetett erővel, ritka szívóssággal dolgoztak azon, hogy a lesujtott nemzetet újra fölemeljék. De a történelem ezen tanulságát megállapítva, önkéntelenül felvetődik előttünk egy másik jogos kérdés. És ez az, hogyan van, hogy földünk termékenysége, népünk életrevalósága daczára se vittük többre, mint a minő helyzetben ma vagyunk? Hogy nagyobb, gazdagabb, hatalmasabb nemzetet nem alkotunk?
Ennek sok magyarázata lehet. De talán nem csalódom akkor, midőn a legfőbb okot abban keresem, hogy ha nagyok voltunk is a szerencsétlenség idejében: sokszor kicsinyek voltunk a – szerencsében. A mit a nagy catastrophák előtt kellett volna cselekedni: a visszavonás félretételét, azt a nagy catastrophák utáni időre hagytuk. »A jármot nem tűrtük, de a szabadságot felhasználni nem tudtuk.« Az a nagy tudomány, mely a békés időknek erőgyűjtésre való felhasználását jelenti, az sokszor, nagyon sokszor idegen volt előttünk.
A multak emlékein merengve, előtérbe nyomul az a kérdés is, hogy mi lehet rólunk, magyarokról a sors könyvében megírva? Mi lesz azon a földön, a hol állok, századok multán vagy épp egy ezredév mulva? Az bizonyos, hogy a Duna hullámai akkor is fogják mosni ezt a partot, az bizonyos, hogy itt lesz ez a termékeny föld, mely most bennünket éltet, csak azt nem tudhatjuk teljes bizonyossággal, hogy vajjon magyarok lesznek-é azok, kik azt művelni fogják és a kiknek az tulajdonában leend?
Politikával még kevésbé pártpolitikával foglalkozni nem kívánok. Ezt már e mű rendeltetése sem engedi, de nem tűrné maga a tárgy sem, a melylyel foglalkozom.
De a politika mezejét teljesen figyelmen kívül hagyva: nem egy komoly jelenség int gondolkozásra ez idő szerint is bennünket.
A nemzetiségi kérdés mindinkább előtérbe nyomul. El akarják tőlünk választani mesterségesen azokat, a kik századokon át békében fértek meg velünk, a kiknek fajrokonai annyi szabadságot alig élveznek a föld kerekségén, mint minálunk és a kiknek félre nem vezetett nagy része ma is törhetetlenül ragaszkodik a magyar állameszméhez. A horvát testvérnemzetet is, melyet a multnak annyi dicső köteléke fűz össze velünk, szembe akarják állítani a magyar nemzettel. És az izgatás nem áll meg az ország határán belül, kiterjed az a külföldre is; százan és százan dolgoznak azon, hogy a nagy világ közvéleményét ellenünk fordítsák. A kik ez aknamunkát végzik, azoknak előnyös helyzetük van annyiban, a mennyiben nyelvi és faji összeköttetéseik vannak. A magyar rokon nélkül és egyedül áll a föld kerekségén. Más jogczíme nincsen, mint az a hosszú küzdelem, a melylyel az európai czivilizácziót saját testével védte és a szabadság azon kiolthatatlan szeretete, a melyet egy más világrészből hozott magával és a mai napig sértetlenül megtartott.
Más természetű, de nem kevésbé fenyegető jelenség az amerikai kivándorlás mérve. Azt látjuk, hogy a mi különben konzervativ népünk sokszor a nélkül is, hogy erre anyagi gondok kényszerítenék, megtagadja hagyományait, könnyen megválik a hazai földtől és idegen világrészben keresi bizonytalan szerencséjét.
Ez ijesztő társadalmi betegséghez sorakozik a szocziális kérdés elmérgesedése is. Lelkiismeretlen izgatók kijátszszák a társadalmi osztályokat egymás ellen, megtagadják az Istent és hazát, hogy a zavarosban szabadon halászhassanak. Mindezek nagyon is aggasztó jelenségek, annyival inkább, mivel az újabb korban a nemzetek szerepét és hatalmi állását első sorban anyagi jólétük dönti el és méri meg. És mig ezen tünetek anyagi megerősödésünket oly nagy mértékben hátráltatják, addig azt sem tagadhatjuk, hogy anyagi, közgazdasági kérdések iránt nincs még elég érzékünk. A nagy társadalmi és gazdasági átalakulást a világ menetében csak lassan tudjuk követni s nem tudjuk megérteni eléggé, hogy egyéneknek és nemzeteknek gazdasági jólétüket és fejlődésüket biztosítani, csak igényeik leszállításával és munkaerejük fokozásával lehet.
Külellenségek nem vesznek körül bennünket; de azért sok van, a mi a jó hazafit gondolkozásra indítja. Nem kell-e aggódni akkor, a mikor látjuk, hogy a határmegyékben, exponált pontokon, a kis magyarság czéltalan küzdelemben fecsérli el erejét a helyett, hogy összeműködésük és tömörülésük a hazafias nemzetiségeknek is jegeczedési pontúl szolgálna? Nagy nemzetek ezt a fényüzést talán megengedhetik maguknak; de olyan kis nemzet, mint a mienk, nem nélkülözheti azt az erőforrást, melyet csak az egyetértésből meríthet.
Ne keressük egymásban csupán a hibákat, hanem iparkodjunk egymásban felfedezni azon tulajdonságokat is, melyeket a közérdekben hasznosítani lehet.
És ezen törekvésünkben ne felejtsük, hogy a közügy szolgálatához az is tartozik, hogy a nagy czélok mellett eltünjenek a kis ellentétek, a helyi versengések, s alul maradjanak a subjectiv szempontok, az ellenszenvek és szenvedélyek.
Úgy érzem és úgy látom, hogy nálunk kevesebb szükség van az elméleti ömlengésre és több a gyakorlati hazafiságra; kevesebb a látszatra és több a tartalomra; kevesebb a szóra és több a tettre. A jó keresztyénről azt tartják, hogy mikor elfogynak napjai: megvonja a maga mérlegét, hogy miként sáfárkodott azokkal, a melyek rábízattak? Úgy kellene élnie minden magyar embernek is, hogy mikor napja leáldozóban van, beszámolhasson saját lelkiismeretének azzal is, hogy szoros kötelességén felül mit tett hazájáért és mennyivel vitte előre annak ügyét? A századok fordulása az eszme-áramlatokban is sokszor forduló pontot jelent. Ez áramlatok alól a nemzetek sem vonhatják ki magokat. Nincsen kizárva, – ki tud a jövőbe látni? – hogy nem lesz-e a mi nemzetünk is még nehéz megpróbáltatásoknak kitéve. Egyesek és nemzetek bölcsességét az jellemzi, hogy jókor észre veszik azt, a mit mások későn, nagy csapások után vagy soha sem látnak be. Nekünk is végre-valahára meg kell értenünk azt, hogy ősi gyarlóságunkról, mely az alkalmakat felhasználatlanúl engedte olykor elszalasztani, mely a békés időkben a visszavonás helyett alkotni és építeni, a közös munkára egyesíteni nem tudott, le kell tennünk; és azon dicső erényekhez, melyek nemzetünket annyi viszontagság között mégis megtartották és elenyészni nem engedték, oly újabb tulajdonságokat kell csatolnunk, a melyek lehetővé teszik, hogy a magyarság a benne szunnyadozó erőket teljesen kifejtse és a nagy nemzetek sorában foglalja el az Isten és emberek előtt megillető helyét.
Komárom-megye kicsinyben az ország képét mutatja. Az utóbbi idők fejlődése és emelkedése a mi törvényhatóságunkat sem hagyta érintetlenűl. A tatai szénbányák a magyar iparnak hatalmas segédeszközei; a magyar mezőgazdaságban pedig a Csallóköz árvédelmi és belvízszabályozási nagy munkálataival azon a ponton áll, hogy régi idők jólétét varázsolja vissza és újra »Aranyköz« legyen. De meg is van Komárom-megyében kicsiben mindaz, a mi országunk gazdasági jövőjének biztositéka. Vannak folyói, forrásai, tavai; vannak hegyei, erdői, bányái. Van termékeny talaja és van hozzá derék iparkodó, értelmes, hazafias népe, a mely ezt az ősi földet műveli és ahhoz ma is törthetetlenűl ragaszkodik. Magyarországban és lakosságában megvannak mindazok a kellékek, a melyek egy anyagilag és szellemileg nagy nemzetet alkothatnak. Olykor látjuk, hogy daczára minden bajainknak, küzdelmeinknek és nehézségeinknek, más nemzetek irígykedve néznek reánk. Ez az irígység, vagy féltékenység nem azt nézi, hogy mi van ma Magyarországon, hanem azt, hogy Magyarországból mi lehet? Adja Isten, hogy ez a féltékenység egyszer igazolt legyen és hogy legjobbjaink reményei valóra váljanak!
Dunaőrs, 1907. november 3.
Darányi Ignácz.
