Mikszáth Kálmán.
Mikszáth Kálmán.
Mikszáth Kálmán író, a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy és Petőfi-társaságok tagja, született 1849 január 16-án Szklabonyán, melyet később Kürtabonynak, majd Mikszáth írói jubileuma alkalmából belügyminiszteri engedélylyel Mikszáthfalvának neveztek el. Gimnáziumi tanulmányait Rimaszombatban kezdte, a két felső osztályt Selmeczbányán végezte. Különösen anyja kivánságára taníttatták tovább, a kinek egy barátnője állítólag azt jósolta, hogy fiából olyan híres ember lesz, hogy tiszteletére kivilágítják majd Balassagyarmatot. Az ifjú Mikszáth az érettségi után Pestre került a jogi egyetemre, de csakhamar visszatért megyéjébe, hogy hivatalt vállaljon és esküdt lett Veres Pál akkori alispán mellett. Éles megfigyelőtehetségével itt tanulmányozta először a megye specziális irányú igazságszolgáltatását, megismerkedett a vármegye kiskirályaival, fiskálisaival, avult nézetű és eredeti észjárású alakjaival, a kikkel később műveiben gyakran találkozunk. Már ekkor megpróbálkozott az irodalommal a Vadnay Károly »Fővárosi Lapok«-jában, de nem nagy sikerrel. Az 1873-iki resturáczió alkalmával aljegyzőségre pályázott, de kellő összeköttetések hiánya miatt elbukott. Ekkor a megyei hivatali pályáról teljesen lemondván, Pestre ment, azzal a szándékkal, hogy teljesen az irodalomnak szenteli magát. Itt a Magyar Néplapnál szerkesztői állást kapott, hol két évig működött, majd más napilapoknál is dolgozott; de még mindig kevés reménye volt jövője iránt, mert első könyve, az Elbeszélések (1874, 2 köt.) nem részesült valami kedvező fogadtatásban. A kritikától elkedvetlenítve, tehetségében nem bízva, adta ki második munkáját Még újabb fény- és árnyképek czím alatt (1878), mely műve felhívta reá azoknak a figyelmét, a kik őt az ekkor Szegeden megindúlt Szegedi Napló szerkesztőségébe főmunkatársul meghívták. Mikszáth Szegeden aratta első nagyobb sikereit. 1878–80-ig tartózkodott itt. Itt találta az 1879-iki nagy árvíz, ezeknek a szomorú időknek változatos, mozgalmas eseményei, Tisza Lajosnak királyi biztossága, kiről Tisza Lajos és udvara Szegeden czímű munkáját írta (1880) stb., számos új tárgyat szolgáltattak Mikszáth kitünő megfigyelő talentumának; a napi események és ismert személyek aktualitása pedig csak emelték karczolatainak érdekességét. Tehetségének eredetisége, szeretetreméltó egyénisége, szatirikus hajlama teljes pompájában kezdtek már írásaiban kibontakozni és a figyelem már feléje fordult.
1884-ben Mikszáth újra visszatért Pestre, hol a Budapest czímű napilaphoz akart elszerződni. Ekkor történt, hogy a Pesti Hirlap Kenedi Géza vezetése alatt egészen új munkatársakkal szervezkedett és Borostyáni Nándor, a főszerkesztő 70 forint havi fizetéssel szerződtette Mikszáthot a Pesti Hirlaphoz, hol a parlament tárgyalásairól Scarron álnév alatt írt sorozatos karczolataival csakhamar megnyerte a közönség tetszését. E vidám, szatirikus karczolatok Apróságok a Házból czímmel jelentek meg. Ezeket követte a Honatyáink, A t. 293Házból, majd a Klub és folyosó czímű folytatólagos karczolat sorozatai, melyekkel e műfajnak megteremtője lett. »Éles tolla, tiszteletet, szeretetet, de egyúttal félelmet is gerjesztett politikus olvasóiban.« Ez alatt az idő alatt adta ki egymásután legkitünőbb, halhatatlan alkotásait is, A tót atyafiakat (1881) és A jó palóczokat, (1882), melyek nyelvük eredetiségével, előadásuk bájával és szelid humorával, kitünően megfigyelt alakjaikkal és egyszerű, de mesterien előadott történetükkel Mikszáth nevét egyszerre országszerte híressé tették. Most már egymásután jelentek meg elbeszélései, rajzai és regényei, melyekben különösen a nép- és vármegyei életet, a vidéki kisnemes osztálynak, a »gentry«-nek erényeit és hibáit festi kitünő meglátással és humorral. Budapesten a társaságba Veres Pálné és leánya vitték be, kik ez időben irodalmi estélyeket rendeztek. Mikszáth, bár akkor nem szeretett társaságba járni, e körben oly jól érezte magát, hogy először életében, ő is odaült a felolvasó asztalhoz. De nemcsak a nagyközönségnek lett Mikszáth legkedveltebb elbeszélője, hanem a szépirodalmi és tudós társaságok is elismerték írói érdemeit: a Petőfi-társaság 1881-ben, a Kisfaludy-társaság 1882-ben választotta tagjául. 1889-ben az Akadémiának levelező-, 1910-ben tiszteletbeli tagja lett.
Mint sok jeles írónkat, őt is vonzotta a politika. Tisza Kálmán miniszterelnök, ki a költőt nagyrabecsülte, 1887-ben az erdélyi ilyefalvai kerületben jelölte, a hol meg is választották. Ez idő óta megszakítás nélkül képviselő volt.
Mikszáth 1898-ban lépett ki a Pesti Hirlap szerkesztőségéből, hogy átvegye az Országos Hirlap főszerkesztői tisztségét, mikor azonban a lap megszűnt (1899 január 24. ), Mikszáth újra visszatért a Pesti Hirlaphoz. Azóta elbeszéléseinek és regényeinek nagy része is e lap hasábjain jelent meg. 1888 óta szerkesztette az Egyetemes Regénytár Almanachját, melynek bevezetését – rendesen valamely aktuális irodalmi kérdésről – mindig ő írta. A Franklintársulat őt bízta meg a Magyar Regénytár szerkesztésével, melynek kötetei elé ő írta a bevezető tanulmányt. Ezek közül különösen a Kemény Zsigmondról, Pálfy Albertről és a Beöthy Lászlóról szólók nagy megértéssel, éles meglátással és meleg szeretettel vannak írva. Ugyancsak megírta Jókai Mórnak – kivel szoros barátságban állott – életrajzát is két kötetben (1906), melyet a kritika némely pontatlanságáért és bizalmas hangjáért megtámadott ugyan, de így is egyik legbecsesebb alkotása marad a költőnek.
Országos népszerűségét, a nemzetnek iránta való szeretetét és nagyrabecsülését legjobban bizonyítja az a fényes ünnep, melyet 40-éves írói jubileuma alkalmával az egész országban rendeztek. Ez alkalommal nemzeti adakozásból megvásárolták a költőnek horpácsi birtokával határos borsosberényi Szomolya-pusztát, az egyetem bölcsészeti fakultása dísztoktorrá avatta, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjának választotta meg, összes műveiből nemzeti díszkiadást rendeztek, a király pedig érdemeiért a Szent István-renddel tüntette ki. A magyar nők is részt kértek a nagy író jubileumából. Kieszközölték, hogy szülőfaluja Mikszáthfalva nevet kapjon. »A jó palóczok« alakjaiból műkedvelőkkel díszelőadást rendeztek az Urániában. Szülőmegyéje Mikszáth nevére sok alapítványt tett. Horpácsi birtokán akarta Mikszáth ezután folytatni sikerekben gazdag írói működését; itt akart csendes, békés nyugalomban élni és dolgozni tovább a nemzet számára. Fel is építtette görögstílü tuskulánumát. Lázas buzgósággal ültetett fákat, de a halál némi sejtelmével írta: »Sokat meséltem a közönségnek; szeretném, ha majd e fák lombjai susogásában mintegy a közönség mesélne nekem, – de akkor én már lent leszek a gyökereiknél.« Baljóslata – fájdalom – megvalósult.
Alig zajlottak le a jubileumi ünnepségek, midőn a költő Mármarosszigetre utazott, hol munkapárti programmal képviselőjelöltnek léptették fel, hogy programmbeszédét elmondja. A jubileumi ünnepségek, a választói körut, a sok beszéd a költőt annyira kifárasztották és erősen meg is fázott, hogy utját félbeszakítva, kénytelen volt a fővárosba visszatérni, hol ágyba esett és családja s az orvosok leggondosabb ápolása ellenére 1910 május 28-án meghalt. Halála, mely oly váratlanul és hirtelen következett be, mélységes megdöbbenést keltett nemcsak az országban, hanem a külföldön is. A mily meleg szeretettel ünnepelte az egész ország a költőt jubileuma alkalmával, épp olyan impozánsan nyilvánult meg a nemzet részvéte a költő iránt való gyászában. A kormány Mikszáthot a nemzet halottjának tekintette és államköltségen temette 294el. Halála után néhány hónappal a nógrádmegyei kis falu végén álló szerény, szalmafödelű házat, melyben Mikszáth gyermekéveit töltötte, a magyar nők emléktáblával jelölték meg.
Mikszáth a magyar szépirodalomnak egyik legkiválóbb és Jókai mellett legnépszerűbb alakja, a kivel egyéniségének nagyon sok rokonvonása is van. Mesélő tehetségre alig van hozzá fogható a világirodalom mai művelői között. Derült, nemes világfelfogása, bámulatosan megfigyelt és rendkívüli élethűséggel megrajzolt alakjai, előadásának egyszerű hangja, magyar látása és gondolkodása és különösen művészi tökéletességű nyelve azok a tulajdonok, a melyeknek nagy hatását és rendkívüli népszerűségét köszönhette. Nem tartozik azok közé, a kik az élet és a társadalom nagy átalakító problémáival foglalkoznak, de a magyar vidéki társadalomnak erényeit, és félszegségeit, a vármegyei életet, a népnek, a kisembereknek jelentéktelen, apró dolgokban megnyilvánuló lélek- és érzelemvilágát senki nála hívebben nem festette a magyar irodalomban. Tehetsége különösen a novellákban tündököl, melyek közül néhány a világirodalom gyöngyei között foglal helyet.
Neve nemcsak a hazában, hanem a külföldön is elterjedt, mert munkáit minden művelt nyelvre lefordították (svédre Oszkár svéd király fordította), úgy, hogy az egész európai irodalomban egyike a legismertebb költőknek. Roosevelt Tivadar, az Egyesült-Államok elnöke, már évek előtt olvasta egyik kiváló regényét, a Szent Péter esernyőjét és mikor 1910-ben Budapesten járt, magához kérette, hogy személyesen is megismerje. Művei a jubileumi nemzeti kiadáson kívül kétszer jelentek meg összegyűjtve. Először 12 kötetben (1889–96) M. K. összegyűjtött munkái czím alatt, azután 1900-ban M. K. munkái. Új sorozat – czímmel.
A már említetteken kívül legnevezetesebb művei: Kavicsok. Elbeszélések. 1883. – Az apró gentry és a nép. Harmincz kis elbeszélés. 1884. – Nemzetes uraimék. (Első regénye 1884.) – A tekintetes vármegye (1885). – A lohinai fű (1886). – A beszélő köntös (1889). – A galamb a kalitkában (1892). – Szent Péter esernyője (1895). – Besztercze ostroma (1895). – Kisértet Lublón (1896). – Prakovszky, a siket kovács (1897). – Uj Zrinyiász. Társadalmi és politikai szatirikus rajz (1898). – Különös házasság (1900). – A szelistyei asszonyok (1901). – A fészer regényei (1901). – A Noszti fiu esete Tót Marival. – A sispirica. – Világít éjjel a Szentjánosbogár is. – A gazember stb.
